A gondolataimban

/Attól tartok, hogy baj van

Attól tartok, hogy baj van

Photo by youssef naddam on Unsplash

Kedves István!

Rövid időn belül ez a második, hozzád írt levelem. Nem mintha biztos lennék abban, hogy mindenben egyetértünk; és ha így is volna: nem mintha azt hinném, hogy bármit is tenni tudsz a baj ellen, amelyet észrevenni vélek: ebben mindannyian együtt is kevesek lennénk. Mindannyian együtt: ezen akár az emberiség egészét is érthetem, mert úgy látom, hogy olyanok vagyunk, mint az egykori húsvéti tömeg Karinthy Frigyes írásában: „És a sokaság ezt kiáltotta: »Barabbást! « / És rémülten néztek egymásra, mert külön-külön mindegyik azt kiáltotta: »A názáretit!«” Külön-külön ha mind tudnánk is a leginkább megfelelő választ, az együttes kiáltás akkor is másképpen hangzana.

Csak abban bízom, hogy megnyugtatsz: nem az a megfelelő válasz, amelyet most annak gondolok; és ahol káoszt látok és a rend felbomlását, az értékek elveszését, ott valójában olyan új rend van kialakulóban, amely az igazi értékeket megtartja, vagy talán jobbakat állít a helyükbe.

A mesterséges intelligenciáról van szó megint.

Nagyon jól tudjuk, hogy a „mesterséges intelligencia” lényege a mintaillesztés. Talán az arc- vagy a kézírás-felismerés a legjobb példa: tároljunk sok mintát, és amikor új képet látunk, akkor a jellegzetes pontok, formák, arányok összehasonlításával válasszuk ki, hogy ez az új melyik korábbihoz hasonlít leginkább – és tekintsük azzal azonosnak (vagy legalábbis valószínűleg azonosnak). Persze az, hogy egy-egy arc vagy egy-egy kézzel írt betű esetében mit tartunk jellegzetes pontnak vagy formának, ezt hogyan találjuk meg a képen, milyen adatok közti arányt számolunk, és legfőképpen: hogyan határozzuk meg a hasonlóság mértékét – ez olyan tudományág, amelynek a tankönyve bevezető előszavát sem sokan értenék. Az eggyel korábbi mondatom „valószínűleg” szavának a pontos értelmezése talán önmagában is meghaladja az egyetemi matematikus-képzés szintjét.

Ez akkor valóban intelligencia? Hát, amint valaki mond olyan intelligencia-definíciót, amely több annál, mint hogy „intelligencia az, amit az intelligencia-tesztek mérnek”, erre szívesen megkísérlem a választ. Mindenesetre: a tipikus intelligencia-tesztek éppen azt mérik, amit a jó mintaillesztő algoritmus csinál: azt, hogy mennyire finoman tudunk különbségeket és hasonlóságokat megállapítani: mi a kakukktojás ebben a sorozatban, mi a jó folytatása amannak a listának, melyik kép, szám, szimbólum illik vagy nem illik a többi közé. Ha ez az intelligencia, akkor valóban: a maga szintjén, a maga körében a vécétartály is intelligens, mert a szelepet akkor zárja el, amikor a tartály megtelt. Ha így értelmezzük, akkor attól függ a „viselkedése”, hogy amikor „érzékeli” az éppen előállt pillanatnyi helyzetet, akkor mennyire „ítéli” azt azonosnak a „mintával”: a vízzel teli tartállyal… (Igen, a példa kínosan erőltetett – de az intelligencia mai, nem kézzelfogható definíciói alapján nem volna könnyű feladat olyan meggyőző módon cáfolni, ahogyan mondjuk a matematikában elvárjuk, hogy egy cáfolat meggyőző legyen.)

Ahogyan pedig a jó és a hibás (később korrigált) megoldásaink gyűlnek, egyre több mintával tudunk összehasonlítást végezni, tehát egyre pontosabbak lesznek a találatok. Tévedés-e, hogyha ezt a számítógép, az algoritmus tanulásának hívjuk? Hiszen amit az ember esetében tanulásnak, tapasztalatszerzésnek mondunk, az is ugyanez.

A tapasztalataink felhasználásában, a helyzetek felismerésében mi is mintaillesztéssel gondolkodunk – és ebben a számítógép, az algoritmus mindenképpen gyorsabb és pontosabb nálunk, ahogyan ezt a neked szóló előző, „Valóban szingularitás?” című levelemben leírtam.

A legfeljebb mintakövető szinten „gondolkodó”, de azt az embernél összehasonlíthatatlanul gyorsabban, pontosabban, következetesebben (és főképpen: hibátlanul, tévedésmentesen) működő algoritmusok azonban azt jelentik, hogy az emberi alkotó gondolkodás, a tudomány és a művészet területén teljesen új eljárások jelennek meg, amelyek a gyakorlat számára látszólag különleges hatékonysággal szimulálják a problémamegoldást.

Persze szó sincs problémamegoldásról: hasonlóság-alapú mintaillesztés történik – de ha ez nagy valószínűséggel vezet a gyakorlat számára hasznosítható eredményekhez, akkor átveheti a tényleges problémamegoldó gondolkodás helyét.

A veszély eddig is fennállt. Másutt [megjegyzés a címmel és a várható megjelenési dátummal] írok arról, hogy az iskola a transzlációs feladatmegoldást jutalmazza (amikor tehát nem „modellezzük” a feladatot, hanem – a feladat jellegzetesnek érzett kulcsszavai alapján – hasonló, már megoldott feladatra akarunk visszaemlékezni és annak a megoldását használjuk fel). Más területeken már most is vannak „minta-gyűjtések” és újraéled a Lombroso-elmélet: olvassuk a híreket, hogy mi mindenre használnak ma is minta-alapú arc-„elemzést”.

De most már társadalmi igény sincs a logikai, tudományos megalapozásra: a hasonlóságra alapozott „érvelés” a közvélemény számára teljesen meggyőző.

A már „bevált” elemeket variáló algoritmussal lehet előállítani „várhatóan mindenkinek tetsző” film-effekteket, tehát hamarosan regényeket is… és már társadalmi igény sincs a művészi önkínzásra: sémák és letölthető algoritmusok állnak a leendő regényíró rendelkezésére, csak válasszon a menüből, hogy tudományos-fantasztikus, romantikus vagy milyen írásművet akar rittyenteni.

Ez a „konstruktivizmus” nevű apologetika gyakorlati diadala: értékekkel vagy bármi mással való összevetés nélkül az minősül „adaptívnak”, ami használható – és a használhatóság lényegében azt jelenti, hogy elfogadják-e. A hazugságot ma már úgy hívják, hogy „nem hazudtam, csak felkínáltam egy alternatív választ”.

Ezzel vajon elvész az, amit eddig tudománynak és művészetnek gondoltunk? Bizony afelé haladunk, hogy „hasonlósági alapú” tömeggyártás veszi át a helyét. Könnyebb a hasonlóságot megállapítani, mint bizonyítékokat gyűjteni vagy ok-okozati láncokat megfejteni.

Ez pedig drámai tévedésekkel fog járni.

Elég lehet hasonlítanom egy terroristára, vagy ha a szemem sarkában a ránc úgy áll, ahogyan „általában” azoknál állt, akik később bankot raboltak vagy öngyilkosok lettek vagy úgyis gyógyíthatatlanná vált a betegségük vagy az ellenzékre adták a szavazatukat: a gazdasági, politikai és katonai döntésekben inkább fel fogják vállalni a hibás döntések miatti veszteséget, mint hogy lemaradjanak a szöszmötölő „tudományos gondolkodás” során.

Az átlag plusz-mínusz egyszeres vagy kétszeres szórás övezetében (erről szól a „Mi normális, mi nem” című bejegyzés) a tömeges mintára épülő algoritmus jól működik. A „zavarok” tehát soha nem tömegesen jelentkeznek és soha nem a leginkább szem előtt lévő területeken. Akiket érint, mindig átlagtól eltérőek, periférikusak, a zavar szempontjából magányosak. Az esetük a többség számára – a dolog természeténél fogva – mindig a „hűha, micsoda emberek vannak” és az „ilyen velem úgysem történhet” kategóriába esik és az érdekessége a következő bulvárhír megjelenéséig tart.

Érdekel-e így valakit is, hogy melyikünk lesz a következő „veszteség”?

Ha bármit is kiáltunk, vajon mi lesz a tömeg kiáltása?

2019-02-11T14:37:38+00:00

Szóljon hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..