A gondolataimban

/Az igazság (vagy a hamisság) pillanata felé

Az igazság (vagy a hamisság) pillanata felé

Photo by Adrià Tormo on Unsplash

A szálak összefutnak.

A politikustól, amikor politikusként nyilvánul meg, nem tudományos megállapításokat várunk, ha­nem mozgósítást. Amit ő mond, az nem „tényközlés”, hanem biztatás, motiválás, mozgósítás – rek­lám. Amit mond, azt ennek alapján kell megítélni: nem tényként (hogy igaz-e vagy hazugság), ha­nem mozgósításként, instrukcióként: jól vezet-e jó irányba. [Olyan márpedig nincs, hogy egy politikus hazudik]

Azoknak az esetében, akiknek a tevékenysége valaki más(ok) képviselete (mint az ügyvéd, a „he­lyettünk” dolgozó szolgáltató, a társasházi közös képviselő, vagy éppen a politikus) a „jó irány” a képviselt(ek) számára jó irányt jelenti. Sajnos azonban mindegyik tevékenységi körnek vannak tes­sék-lássék dolgozó iparosai, vannak kontárjai, és bizony vannak gengszterei is, akik szándékosan he­lyezik a saját érdekeiket a „megbízóik”, a képviseltek érdekei elé. [Álljon meg a menet: ezt nem én üzentem!]

A kérdés most már, amilyen egyszerű, olyan mellbevágó: amikor ügyvédet bízunk meg vagy amikor fogorvost vagy autószerelőt, amikor társasházi közös képviselőt vagy parlamenti képviselőt válasz­tunk vagy amikor polgármestert, akkor honnan tudhatjuk, hogy ő valóban „az ügyünk képviselője”, aki a mi érdekeink szerint látja el a feladatát; vagy csak letudja, ami számonkérhető, hogy szó ne érje a ház elejét; vagy ami még rosszabb: hogy a tőlünk kapott megbízás, meghatalmazás birtoká­ban valójában ellenünk dolgozik, hogy önmagának kedvezzen?

Szakmai kontrollról szó sem lehet, hiszen éppen azért bízunk meg valaki mást, mert mi magunk nem akarunk foglalkozni vele: nem akarunk jogot végezni egyetlen szerződésünk kedvéért, kitanul­ni az autószerelést a néha bekövetkező hibák miatt, vagy akár beletanulni egy lakóház, egy telepü­lés, egy ország különféle aktuális ügyeibe, hogy azokban intézkedni tudjunk. Megbízunk, választunk valakit, hogy ezt megtegye, a munkamegosztás és – bármilyen naivan hangzik ma már – a Rous­seau-féle „társadalmi szerződés” alapján. Ha ön meg akar tanulni kilométer hosszúságú, kifogásta­lanul működő Excel-formulákat írni, forduljon hozzám, megtanítom rá (vagy megírom ön helyett, ha megtanulni nem akarja, csak használni); kérem ugyanakkor, hogy legyen szíves hozza rendbe a tö­mést a fogamban és a tömítést az autómban; gondoskodjon a háztető újraszigeteléséről és az eh­hez szükséges adminisztrációról, amelyről én tudni sem szeretnék; és kedves polgármester és ked­ves parlamenti képviselő, az önök esetében még abban sem akarok részletesen tájékozódni, hogy valóban egyszerre kell-e javítani a külső körúton az 1-es villamos pályáját és a Nagykörúton a né­gyes-hatosét, vagy hogy jó dolog-e ugyanarról a hazai intézkedésről egészen más állítani külföldön mint itthon: azt akarom, hogy olyan emberek legyenek ezeken a posztokon, akik ezt tudják. Vagy megtudakolják. Nekik megvan erre a lehetőségük. Én nem akarom mindezekbe „beleásni magam”, sőt, tudomásul veszem, hogy sokféle tudnivalóhoz hozzá sem férhetek: ahogy a rendőri nyomozást is megzavarhatja hírek kiszivárgása (sőt a nyomozás időnként azt kívánja, hogy „téves hírek” szivá­rogjanak ki), ugyanúgy elfogadom, hogy a település- és az ország-vezetés, a diplomácia és az ipari fejlesztések politikája is tartalmazhat számos olyan mozzanatot, amelyek nem tartoznak a nyilvá­nosságra.

Akkor viszont milyen alapon ellenőrizzem, hogy jól választottam-e? Honnan értékelhetem annak a tevékenységét, aki a megbízatása szerint helyettem töm, tömít és újraszigetel, hogy a többit ne is említsem? Hogyan dönthetem el, hogy fenntartom-e a megbízást, vagy legalábbis: megújítom-e, ha itt az ideje? Megfelelő szakértelem hiányában, a szükséges ismeretek teljességének hiányában, és hadd ne kerteljek: anélkül, hogy többet foglalkoznék vele, mint ahogyan elkerülhetetlen, hogyan jöhetek rá, ha valamelyikük dicséretre (és továbbajánlásra, újraválasztásra) méltó hozzáértéssel, ki­állással, becsülettel viszi az ügyeket a jó irányba (azaz a számomra/számunkra, az általa képviseltek számára jó irányba) – vagy éppen ha nem ez a helyzet?

Fülig Jimmy szíves közlése alapján tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé közlekedési rendőrt állítani1. Minden fogtömés és autó-tömítés, háztető-szigetelés, vágány-javítás és tömeg-tájékozta­tás mellé sem. Nem tudok mindegyikkel foglalkozni; nem akarok mindegyikkel foglalkozni.

Nem is tudnék. Ha gyanakszom, hogy valamelyikkel gond lehet, kit kérdezzek meg? Azt, aki csinál­ta? Vagy valaki mást, aki ugyanannyira kívülálló, mint én?

Ráadásul nem is szükséges minden egyes helyzettel külön foglalkozni. Vannak ugyan helyzetek, amikor a hiba-arány csakis nulla százalék lehetne: amikor például emberéletekről van szó. Ha kita­lálnak egy új orvosi eljárást, amelyik gyorsabb, olcsóbb és mindenféle szempontból jobb a korábbi­nál, csak épp néhány beteg belehal, aki enélkül túlélné: mindegy, milyenek az előnyei, ez akkor sem vezethető be.2 De azért a gyakorlatban nulla-százalékos hibaarány mégsincs. Ha valaki éppen az én fogamat tömi rosszul (és hadd ne folytassam a példákat), attól még lehet remek fogorvos (és a töb­bi). Ritka, amikor valakinek a tevékenységét egyetlen eset, egyetlen feladatvégzés alapján meg le­hetne ítélni – még akkor is, ha tudunk történeteket, amikor ez mégiscsak megtörtént. Kérem a jóíz­lésű olvasót, hogy az erre vonatkozó alapviccet semmiképpen ne olvassa el!3

Olyan módszert akarok, amellyel az egyes mozzanatok külön-külön való vizsgálata helyett valaho­gyan „az egészet” lehet megítélni: az elvégzett tevékenységet, a megoldott feladatot.

Sőt: olyan módszert akarok, amellyel akkor is tájékozódhatok valamennyire, amikor még nincs el­végzett tevékenység, nincs megoldott feladat: amikor még csak a feladatmegoldó, a „megbízott képviselő” kiválasztásáról van szó.

A fogorvos és az autószerelő esetében ez aligha nehéz: vannak korábbi munkái, korábbi eredmé­nyei, korábbi kliensei. Ha még nincsenek, akkor eléggé valószínűtlen, hogy önállóan tevékenykedik: ebben az esetben vannak munkatársai, netán őérte felelősséget vállaló felettesei.

De vajon mi a helyzet azzal, akinek újféle „hivatalt” ad a választás? Vajon honnan tudhatjuk, hogy hogyan viselkedik majd, az eddig nem tapasztalt hatáskörök, lehetőségek birtokában? Bármilyen ember volt is eddig: ha az eddigieknél nagyobb felhatalmazást kap és megérzi a lehetőséget, hogy valamennyiünk egyesített erejét, amely az ő kezébe kerül, mennyire hatékonyan használhatja ön­maga előnyére: vajon mit fog tenni? A hatalom korrumpál, a még nagyobb hatalom pedig még job­ban korrumpál – mondják. Márpedig a „hétköznapi élethez” képest már egy néhányszáz lakónak otthont adó társasház közös képviselete is hatalom, ahol például az „átlagember” vagyonkájának sokszorosa felett lehet dönteni, hogy annak a tetőszigetelésnek a megrendelése kinél is landoljon…

Tudom: most olyan kérdést tettem fel, amelynek a megoldásáért rengeteg, felvétellel és előlépteté­sekkel foglalkozó szakember nagyon sokat fizetne. Hát akkor… nekiállok a válasznak… aztán majd ideírom a bankszámla-számomat.

Nem lesz egyszerű a válasz, mert lépésről lépésre, mindegyik lépést szigorú logikával meggondolva kell megtenni: különben ez is csak a szokásos sikerkönyv-stílusú írások egyike lenne: „tíz tanács, hogy hogyan válassza ki a legjobb vezetőket, mellékesen ön is váljon vezetővé percek alatt és köz­ben tanuljon meg hegedülni is”.

Ahogyan most, a sorozat harmadik blog-bejegyzésénél megtippelem: tizenöt-húsz bejegyzés lesz az egész. Így talán soknak tűnik; de a témakör sok ezer oldalas, általánosságokat mondó szakirodal­mához képest, remélem, elviselhető.

Ígérem, hogy a végén egy összefoglaló blog-bejegyzést is írok. De ha eddig meggyőztem az olvasót, hogy ha kapkodó és nem mindig kellőképpen komoly stílusban is, de a gondolkodás tárgya iránti fe­lelősséggel és a gondolkodás lépéseivel kapcsolatos könyörtelen szőrszálhasogató szigorúsággal ha­ladok, akkor kérem, jöjjön velem ezen az úton.

Minden észrevételt, pontosítást, kérdést, kritikát nagy köszönettel fogadok: egyszer ezt már igazán végig kell gondolni, nem igaz?

1Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány (http://mek.oszk.hu/01000/01064/01064.htm)

2Milyen szép is lenne, ha biztos lennék abban, amit erről írok… De én bizony tudom, hogy gyermekkoromban, a nagy gyermekbénulás-járvány idején, amikor már megvolt a kiskanállal beadható Sabin-csepp (amely ráadásul ol­csóbb is volt az injekcióval beadandó és kevésbé hatékony Salk-vakcinánál), én még oltást kaptam, mert a cseppe­ket nem hozták forgalomba, amíg el nem fogyott a Salk-vakcina raktárkészlete… Dehát most valójában nem arról beszélgetünk, hogy milyen a világ, hanem hogy milyennek kellene lennie: milyenné kell tennünk.

3Ismét kérem a jóízlésű olvasót, hogy ne olvassa el az alapviccet, amely arra vonatkozik, hogy meg lehet-e valakinek a tevékenységét ítélni egyetlen eset alapján. Megkérdezi az idegen a faluban egy bácsitól, hogy van-e neki valami, a faluban szokásos „ragadványneve”. A bácsi dühösen válaszol: „Látja ott azt a kis hidat a patak fölött? Azt én épí­tettem. De azt hiszi, Hídépítő Józsinak hívnak? Hát nem. És látja azt a templomot? Én adtam a legtöbbet az újjáépí­téséhez. De azt hiszi, Adakozó Józsinak hívnak? Hát nem. De egyszer, egyetlenegyszer, fiatalon, részegen elkaptam egy kecskét…”

2020-04-14T02:24:10+00:00

Szóljon hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..