A 90-es évek elején történt, hogy a brit Munkaügyi Minisztérium (Employment Department) egy delegációja nagyon érdekes ajánlattal érkezett a magyar Munkaügyi Minisztériumba. Körülbelül 200.000 font Know How Fund-támogatást ajánlottak, hogy jöjjön létre egy oktatástechnológiai központ az “open and flexible learning” (később ezt így fordítottuk: kötetlen és önálló tanulás) módszerei adaptálására Magyarország és a környezete számára, elsősorban szakképzési célra.

A magyar minisztérium a budapesti önkormányzattal együttműködve új intézményt alapított: ez a FOK Fővárosi Oktatástechnológiai Központ. 1994-ben avatta fel az új intézmény új irodáját a brit és a magyar munkaügyi miniszter és a budapesti főpolgármester.

A kezdőcsapat tagja voltam. És azon szerencsések közt is ott voltam, akik az Egyesült Királyságban tanulmányozhatták a kötetlen és önálló tanulást.

Ez valami sokkolóan új volt akkoriban a számunkra. Nemcsak a válaszaink, hanem a kérdéseink is eltérőek voltak.

Elindult az adaptációs folyamat. Több tananyagot adaptáltunk: például az első magyarországi távoktatási tutor-képzést. De számos olyan pont volt, amelyeken nem tudtunk túljutni. Valóban adaptálni akartunk, nemcsak fordítani. Át akartuk alakítani a kötetlen és önálló tanulás módszereit úgy, hogy a kelet-közép-európai képzési hagyományokhoz, szokásokhoz, szabályokhoz – a gondolkodásmódhoz illeszkedjenek. És a gondolkodásmód, ezek a hagyományok, szokások és szabályok nagyon eltérnek a brit észjárástól.

Kölcsönösen idegennek éreztük egymást; és ez érthető. A legutóbbi korszak, amikor Britannia és a Kárpát-medence ugyanazon kulturális világhoz tartozott, a Római Birodalom időszaka volt, amikor a Római Birodalom nyugati határa Britanniában volt és az európai keleti határ a Dunánál, körülbelül 5 kilométerre a lakásomtól… Szóval meglehetősen messze vagyunk egymástól, nemcsak földrajzilag, hanem kulturálisan is. Az ő társadalmuk hosszú fejlődési folyamatra épül; a mi társadalmunkban gyors változások vannak. Dover sziklái egy ideje ugyanott vannak… de az én édesapám, aki idén 91 éves, 7 különféle államalakulat állampolgára volt életében, pedig csak egyszer költözött egy városból egy másikba – akkoriban egy országon belül. Ők számíthatnak valamennyi folytonosságra; nekünk a továbblépésre kell, hogy módszerünk legyen. Amikor őket megkérdezi valaki, miért teszik az, amit tesznek, elég ezt válaszolni: mert rendszerint így tesszük. Számunkra, kelet-közép-európaiak számára a “rendszerint” szónak nincs értelme – mivel többféle értelme lehet.

Csak egyetlen példa a felmerült nehézségekre: megkérdeztük az Egyesült Királyságban a mentorainkat: a tananyagot modulokra kell bontani; de honnan tudhatjuk, hogy hol kell részekre vágni, mekkora legyen egy modul, hol legyenek a vágási pontok. Ezt a választ kaptuk: a gyakorlott fejlesztő ezt tudja. Rendben van; de én most mit tegyek? Ó, ez gyakorlat kérdése. Szóval… hogy gyakoroljam a tananyagszerzői munkát a szükséges tapasztalatok megszerzése érdekében… ahhoz rendelkeznem kellene a szükséges tapasztalatokkal. Kedves brit kollégák: számotokra ott az előző generáció, amelytől tanulhattok; de nálunk nincs ilyen. Mi vagyunk az előző generáció. Amikor egy másik kérdést tettünk fel (őszintén szólva a kérdésre nem emlékszem), a tanárunk azt mondta: ez nagyon érdekes kérdés; kíváncsi vagyok, önök mit válaszolnának. Elmondtuk az ötleteinket; ezeket kis sárga ragasztós cédulákra rta, kirakta őket a falra és azt mondta: most 5 perc szünet; elolvashatnak néhány lehetséges választ. Most már tudom, hogy hogyan működik az angolszász oktatás; de akkor csak arra tudtam gondolni, hogy nem örülnék, ha oylan orvos operálna, aki a sebészetet a többi tanuló válaszaiból tanulta…

Ugye látható az eltérő gondolkodás; az eltérő kérdések?

Szóval az adaptálás egyáltalán nem volt egyszerű. És… 2½ évvel később a FOK leállt az adaptációval, főleg finanszírozási kérdések miatt. A FOK most is létezik: az oktatási rendszerünk egyik háttérintézménye: többé-kevésbé hagyományos tanártovábbképzéseket tart, iskolai adminisztrációs szoftvert fejleszt és így tovább.

Én voltam az, aki megkísérelte a FOK-ban az adaptációs munka vezetését: igazgatóhelyettes voltam és az oktatási és módszertani részlet vezetője. Amikor az adaptációs tevékenységek leálltak, elhagytam a FOK-ot – de tovább akartam lépni ebben a különlegesen érdekes kérdésben. Néhány sűrű év következett különféle intézményekben, iskolákban és a saját vállalkozásomban; és mintegy 15 évvel a kezdetek után (2007-ben) kimondhattam, hogy készen voltam a technológiával, amelyik olyan szigorú és formalizált, amilyennek a mi rendszereinkben lennie kell, és nem kevésbé rugalmas és kötetlen, mint az a modell, amellyel az Egyesült Királyságban kapcsolatba kerültünk. Ez az élethelyzethez igazított tanulás módszertana – de ez más történet.

A FOK igazgatójával aláírtunk egy dokumentumot, hogy az élethelyzethez igazított tanulás az egykori adaptációs folyamatban gyökerezik, de valódi új fejlesztés, új szellemi tulajdon, velem, mint az élethelyzethez igazított tanulás módszertanának fő tulajdonosával, és, természetesen, munkatársaim (főképpen korábbi és jelenlegi tanítványaim) értékes hozzájárulásaival.