Amikor a címet leírtam, arra gondoltam, hogy biztosan lesz, aki ezért a címért – és az egész témáért – hatásvadásznak vagy akár tolakodónak fog tartani. Erről viszont az jutott eszembe, amit egy régi ismerősömtől hallottam: bármi rosszat mondanak rólam, az semmi ahhoz képest, amennyi rosszat én tudok önmagamról….

A tolakodással kapcsolatban például: tanár vagyok. Lehet-e valaki ennél tolakodóbb?

Ott az érdeklődő ember és ott a világegyetem, amely iránt ő érdeklődne – én pedig odaállok közéjük és elkezdem elmesélni neki a világegyetemet. Amikor pedig önmaga is megtapasztalhatná! Ezt éppen én akadályozom meg a tolakodásommal. Odahajolna egy szál virághoz – én meg közéjük dugom a képem és elkezdem magyarázni, hogy milyen az a virág. Megnézhetné. Megszagolhatná. Megtapinthatná. Meg is ehetné. Mit hagytam ki? Hallgathatná is: a természet csendjén is van mit hallgatni; azt meg egy keleti gondolkodótól olvastam, hogy „akkor szólalj meg, ha az, amit mondanál, szebb volna a csendnél”.

Amit én mondok, az vajon szebb a csendnél? Amit én mondok a magam előző félévszázados tapasztalata alapján, az értékesebb az érdeklődő ember következő félévszázadnyi élete számára, mint amire ő maga jönne rá?

Ráadásul a „műveltség” elnevezésű, ködös, sokféleképpen definiálható (tehát sehogyan sem definiálható) mém nevében még azt is elmondom az érdeklődőnek, hogy további sok ember: tudós, művész vagy akár akárki mit írt, mondott, festett, faragott, énekelt a virágról – mintha erre a műveltség Nagy Letéteményesei kértek volna (mintha lennének ilyen Nagy Letéteményesek).

Pedig talán nem is lenne bonyolult kitalálnom, hogy mi is lehet az igazi szerepem ebben a történetben: mi is a küldetése a kék városban élő piros törpének. Mert hadd induljak ki abból az előfeltevésből, hogy lehet küldetése: hadd ne essek át a kenguru túlsó oldalára.

De a kenguruológiai gondolatmenet előtt hadd kezdjük valami mással: a tojásokkal és a csibékkel. A későbbi következtetéseinket megalapozó kérdés így hangzik: melyik esemény tekinthető a kiscsibe születésének: amikor a kedves mama tojás tojik (hiszen a csibe voltaképp akkor jut ki a másik testből, akkor válik fizikailag külön a „felmenőjétől”), vagy amikor kikel a tojásból? Azt hiszem, erre mindenki azt válaszolná, hogy a kiscsibe akkor „jön a világra”, amikor kikelt: hiszen a tojás még nem önálló élőlény.

Miért nem az? A „szülő” testétől különvált, önálló; kétségtelen, hogy élet is van benne…. Igen, de nem több „csíránál”, amelyből majd önálló élet lesz – hiszen ha a tojást feltörnénk és kivennénk belőle a „féligkész” csibét, nem volna életképes.

No és a kis kenguru mikor születik? Amikor először „kijön a mamájából”, vagy amikor már a zsebet elhagyva önálló életre is képes?

A kis kenguru, amelyik 33 nap vemhesség után „világra jön”, csak az erszényig vezető rövid utat teszi meg; ott szopni kezd – és további 150 nap kell ahhoz, hogy egyáltalán először kidugja a fejét… A zsebben töltött idő akkor most vajon önálló élet-e? Jó kérdés, ugye?

Nomégegyszer: a kicsi kenguru az „első világrajövetele” után még 150 napon keresztül lényegében ugyanolyan magatehetetlen, a „külvilágban” történő életbenmaradásra ugyanannyira képtelen, mint a csibe-kezdemény a tojásban! És még ekkor is csak az az időszak kezdődik el, amikor ki-kimászik az erszényből, de ott táplálkozik, ott alszik és ott talál védelmet.

Hát akkor mikor is születik a kenguru? Nyakatekertebben, de a lényeget tekintve egyértelműbben: mikor mondhatjuk azt, hogy „létrejött” egy új kenguru?

Szerintem akkor, amikor először mászik ki az erszényből úgy, hogy már nem létfeltétel a számára, hogy visszamenjen! Vagyis: amikor először éri el a fejlettségnek azt a szintjét, hogy maga is meg tudna élni; durván szólva: amikor már túlélné a „születési környezet” pusztulását.

Addig – nem önálló élőlény, csak az önálló élőlény lehetősége.

Eddig egyetértünk?

Ha igen: akkor most már fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon az ember mikor születik.

Szerintem 15-20-25 éves korában.

De hiszen előtte is önállóan jár, beszél, táplálkozik… Igen; de csak egy segítő környezet „burkában”, mint a kis kenguru(kezdemény) a zsebben; ha nem így volna, nem lenne szükség, például, gyermekotthonokra.

Mindenfélét csinál – éppen úgy, mint ahogyan az embrió is rugdos és számos más életjelet is mutat; de az önálló életre képtelen. Ahhoz még fejlődnie kell.

A 15-20-25 éves életkor alatti ember is számos életjelet mutat; de az önálló, teljes, társadalmi életre képtelen. Ahhoz még fejlődnie kell.

Az ember ugyanis társadalmi lény. Aki nem társadalmi lény, az – a mi példánk esetében – még nem önálló ember, csak annak lehetősége: már nem az anya-testben, de „társadalmilag embrióként”.

Ahhoz, hogy társadalmi lényként éljen, számos olyan élményre, rutinra, fejlődésre, tanulásra van szüksége, amelyekre a mama pocakjában nincs mód. Az ember esetében tehát a magzati fejlődés két fő részre oszlik: az első 9 hónap az anya testében, a további 15-20-25 év viszont az anya-testtől fizikailag már különválva, de valamiféle „társadalmi köldökzsinóron”.

Ez a 15-20-25 év nem áll egyébből, mint hogy a társadalom sorra kiteszi az „anya-testen kívüli magzatot” azon élmények, hatások sokaságának, amelyek – az adott korban, adott környezetben – a „társadalmi lénnyé” válásához szükségesek.

Ennek jelentős hányada nem tudatos tervezés eredménye. (Még az sem, ami annak látszik. Például az iskolai nevelés sem a társadalmi elvárásokból levezetett „technológia”, hanem nagy része a hagyományok „meghosszabbítása”, szokás: amelynek, ahogyan mondani szokták, nemcsak célja, hanem oka is van.)

A társadalom azonban úgy működik, hogy ezalatt a 15-20-25 év alatt, valószínűségi alapon, mindenki részesül az „alap-élményekből”: dicsérik és szidják, elfogadják és elutasítják, elfogad és elutasít másokat, szeretik és szeret, megsértik és megsért másokat, jó és rossz kapcsolatokat köt, kapcsolatai megszakadnak, örömök és bánatok érik, eléri a célját és meghiúsul a törekvése, hat másokra és hatástalanul próbál hatni, beválik a számítása és kudarcot vall, csalódik, meglepődik, elkeseredik, örül… más-más konkrét események kapcsán, de mindezeken végigmegy. Még „az idő mindent begyógyít” élményt is meg lehet szerezni akár óvodás korban is.

Majd pedig „fokozatosan megszületik”: egyre több mindenben képes „társadalmi lényként” viselkedni.

Ennek a gondolatmenetnek persze semmi gyakorlati haszna nincsen. Szó sem lehet arról, hogy valakit csak 15-20-25 évesen tekintsenek „önálló embernek” – mit is szólna az ombudsman (és főleg: a tizenévesek költéseire alapozó üzletek)? Ilyent kimondani nem lehet. Csinálni persze igen. Nézzük csak végig az iskolai önkormányzatot, az iskolaújságot, az úttörő- és cserkész-próbákat és a többit. Ezekkel társadalmi létezést „szimulálunk”, hogy a majdani ember, mire odakerül, megtanulja, hozzáidomuljon, beleszokjon. A felsoroltak, meg a tizenéveseknek szóló média és a hirdetések, az ifjúsági képviseletek: mind-mind olyan, mintha laboratóriumban előállított mű-világegyetemek része lenne, ahol előre kigondolt nevelési szándékok szerint szimuláljuk a célokat és értékeket, a sikereket és kudarcokat és mondjuk ki nyíltan: előre beépítjük a korlátozásokat, hogy amit az ifjú tesz, annak az „igazi világban” nehogy valami lényeges hatása legyen.

Eszerint tehát a Mátrix évezredek óta működik – informatikai eszközök helyett manuálisan, szabályok helyett szokásokkal, nyíltan kimondott egyezségek helyett összekacsintásokkal?

HátKedves Olvasó, üdvözlöm a Föld nevű bolygón!