A gondolataimban

/Miért nem azt kérdezzük, amire választ várunk? 1. rész: miért kérdezünk?

Miért nem azt kérdezzük, amire választ várunk? 1. rész: miért kérdezünk?

Photo by Javier Allegue Barros on Unsplash

Az Egyesült Királyságban szerzett élményeim, tapasztalataim, gondolataim blogposzt-sorozatban jelentek meg a https://hataratkelo.blog.hu/ keretében, „Péter Londonból” aláírással. A címben szereplő kérdést itt tettem fel első ízben 2016. június 22-én.

Miért nem azt kérdezzük, amire választ várunk? – 1. rész: miért kérdezünk?

Első rész, amelyik még csak arról szól, hogy miért kellene kérdezni egyáltalán.

Nem értem a helyzetet: mintha dolgok összekeverednének teljesen, és ettől pedig mintha az ország és a népessége széthullana teljesen.

Hadd kezdjem az elején, sőt annál is előrébb.

Én az olasz kultúra nagy rajongója vagyok. Ebbe az olaszországi életet is beleértem: amikor néha ott járhattam, hatalmas élmény volt számomra, a marcona komolyságot mutató férfiakkal, a harsányan perlekedő asszonyokkal, az éjfélkor is még vidáman rohangászó gyerekekkel. Ha tehetném, minden nyarat ott töltenék; ha tehetném, oda költöznék nyugdíjasként. Élvezem a nyüzsgésüket, a lazaságukat, a harsány életörömüket.

De ha a társasházba, ahol a lakásom van, beköltözne egy, a fentieknek megfelelő olasz család… mit mondjak: a házban, ahol lakom, már sokkal kevésbé örülnék a marcona férfiaknak, perlekedő asszonyoknak és éjfélkor rohangászó gyerekeknek.

Mondtam már, hogy egyébként az olasz kultúra nagy rajongója vagyok? Azt hiszem, igen.

Azt viszont nem mondtam, hogy minden olasz család ilyen, ugye? Csak azt, hogy ha egy, a fentieknek megfelelő olasz család beköltözne… akkor én kétségbeesve próbálnék kiköltözni. Nem azért, mert olaszok; hanem azért, mert úgy élik a maguk életét, hogy ezzel akadályozzák, hogy én is éljem a magamét.

Persze aligha tudnék kiköltözni, ha valaki, aki lakást nézni jön, találkozna velük: elmúlna a vételi szándéka azonnal. Kivéve, ha ő is a fentieknek megfelelő olasz. És egy idő múlva a házban már csak (a fentieknek megfelelő) olaszok laknának.

Imádom az olasz kultúrát, az ételeiket, a zenéjüket. Még a marcona férfiakból, perlekedő asszonyokból és rohangáló gyerekekből álló utcaképet is. Csak másnak a házában, ha lehetne…

Azt akarom kifejezni, hogy ha valakinek az adott viselkedését zavarónak, károsnak, sőt akár el nem tűrhetőnek tartom, az nem az illető személyének a lebecsülése.

Elmondom fordítva is: akárhogyan becsülöm valakinek a személyét, attól még egy-egy megnyilvánulását tarthatom zavarónak, károsnak; és nem vagyok köteles eltűrni.

Mindez akkor is így van, ha egyébként teljes megértéssel fogadom, hogy az illető miért ilyen: milyen rajta kívülálló körülménynek tették őt ilyenné, akár az erőfeszítései ellenére. Ezek fontos dolgok – de valamit megérteni nem ugyanaz, mint egyetérteni.

Ha azt mondom, hogy ide olaszok költöztek, hát biztosan harsányak lesznek: ez általánosító, sértő előítélet. Ha azt mondom, hogy a házba költöző olasz család részéről nagyobb valószínűséggel számítok harsány viselkedésre, mint ha svédek költöznének a házba: ez statisztika, amely senkit nem sérthet; és amely a velük szembeni ellenséges magatartást nem indokolja, de a fokozott óvatosságot mindenképpen.

Az viszont becsületbeli kérdés, hogy ha nem tapasztalom részükről a zavaró viselkedést, akkor semmiféle módon ne viselkedjek velük hátrányos módon. (Sőt, az a humánus, ha még el is ismerem, bátorítom is őket – hiszen ők feltehetően méltatlanul szembesülnek a többiek miatt kialakult általánosító előítéletekkel.) Viszont ha harsány svéddel találkozom, akkor vele is összeütközésbe kerülök – mert amivel nem értek egyet, amit zavarónak, károsnak találok, amit nem tűrhetek, az nem a személy, hanem a viselkedés.

Most pedig hadd hozzak szóba mást is: ennek a kérdésnek a túlsó oldalát.

Öreg vagyok: éltem már 1956-ban is. Többször morfondíroztam már, hogy hogyan írhatnám bele az önéletrajzomba, hogy mekkora ellenálló voltam: az igazság ezzel szemben az, hogy amikor – a harcok, majd a szénhiány miatt – iskolaszünet volt és otthon maradhattam, ennek egyáltalán nem álltam ellen. Körülbelül ez az, amire az egészből emlékszem; de jó a fogalmazási készségem: majd megírom az emlékirataimat ezer oldalon.

Évekkel később tudtam meg, hogy az én szüleimben is felmerült az ország elhagyásának a gondolata. Végül Magyarországon maradtak és én ott nőttem fel; de ha másképp döntenek, én annyit vettem volna észre a dologból, hogy télen indulunk nyaralni…

Valami okból a francia nyelvterület volt szimpatikus a szüleimnek. Úgyhogy előfordulhatott volna az is, hogy én most egy svájci város külterületén élnék, az akkori magyar menekültek számára felhúzott lakótelepen.

És ha azon a lakótelepen egyszer csak megjelenne egy svájci, és elkezdené nekem magyarázni, hogy hogyan éljek az ő értékrendje szerint… hát nagyon elküldeném azt a svájcit a fenébe.

Akkor is, ha tudnám, hogy igaza van. Mert igaza lenne: nyilván jobban él, mint én; nyilván nagyobb biztonságban él; és ennek az az alapja, hogy nyilván szorgalmasabb, nyilván fegyelmezettebb, szabálytisztelőbb, nyilván csendesebb, viselkedésében is fegyelmezettebb, sőt nyilván még tisztább is nálam: elég az utcáinkat összehasonlítani. Még azt is elhinném, hogy őszinte jó szándékkal akarna engem az ő értékrendjére „megtéríteni”.

De én nem akarnám! És nagyon sértőnek tartanám a megjelenését!

Ha pedig bárhogyan nyomást akarna gyakorolni, kényszeríteni akarna: minden erőmmel ellenállnék.

Nem akarnám az ő értékrendjét: megvan nekem az enyém. Megvan a magam kultúrája, a magam erkölcse: nem rosszabb az övénél – menjen innen, hagyjon engem a magam módján élni!

Minden nyomulás, az erőltetés legkisebb mozzanata is elkeseredett ellenállást váltana ki belőlem. Ha tehát én adnék tanácsot a svájcinak, azt mondanám, hogy ne akarjon engem a maga képére formálni; és főképpen ne nyomással, erőszakkal.

Pedig vannak különbségek jócskán. Csak egy példa: ha egy svájci a parkban sétál és ottfelejtett pénztárcát talál a padon, minden irat, különös ismertetőjel nélkül: leadja az arra illetékes helyen. A magyarországi kultúrában, ahol én felnőttem, nem szép dolog, de a közvéleményben nem is minősül igazán lopásnak, ha a parkban talált kisebb értékű dologgal, amelynek a tulajdonosa nem állapítható meg, az ember nem szalad a jegyzőhöz (ahogyan azt a jogszabály, tudomásom szerint, előírja). Kicsit úgy gondolkodunk: miért nem vigyáztak rá jobban? Egy svájci szemében ez az együttélés szabályainak tűrhetetlen, becstelen megsértése.

Éppen úgy, mint a mi szemünkben a zsebtolvajlás – miközben van kultúra, amely a zsebből kilógó, már-már kieső tárgynak a zsebből való „kisegítését” éppen úgy bocsánatos bűnnek tartja, mint mi a parkban talált, a tulajdonosára nem utaló tárgy zsebrevágását: miért nem vigyáztak rá jobban?

Ez a példa nincs távolabb tőlünk, mint a megelőző bekezdésben írt másik példa a svájcitól!

Tegyük fel, hogy azt látjuk, amint valaki „véletlenül” úgy lök meg valaki mást, hogy annak a zsebéből, táskájából kilógó tárcája kiessen; majd utána az immár „gazdátlanul maradt” tárcát zsebrevágja és elmegy vele. Ezt mi lopásnak, elítélendőnek, büntetendőnek tartjuk.

És ha ez a valaki olyan környezetben nőtt fel, ahol ez nem lopásnak, hanem az adódó helyzet ügyes kihasználásának minősült (mint a mi esetünkben nagyon sokaknál: a parkbéli padon talált, a tulajdonos kilétére nem utaló tárgy eltevése)? Vajon megértéssel fogadjuk-e, hogy ő ezt nem rossz szándékkal, nem törvényszegési „hajlammal”, hanem a környezete által példaként mutatott és megbecsült szemfülességből tette? Megértéssel fogadjuk-e, hogy ez az ő számára nem több, mint nekünk a gazdátlan apróság zsebretétele? Igen! Kötelező megértenünk!

Ez azt is jelenti, hogy eltűrjük? Dehogy! Miért tűrnénk? Mert a „logikáját” megértjük? Ez nem indok az eltűrésre; bár indok arra, hogy másképp vélekedjünk róla, mint ha nem ismernénk az okát, előzményeit.

Hát akkor mit tegyünk? Eltűrni nem lehet; de nyomulni, erőszakoskodni sem, mert az az ellenkező hatást érné el.

Most kétfelé kanyarodhatna ez a poszt.

Az egyik irányt nem vállalom: a magyarországi eltérő kultúrák kérdésének megoldásához politikai akarat kellene a feszültség csökkentésére, az igazán jövőbemutató megoldásra. Még azt se lehet mondani, hogy nincs követhető példa a világban; de a „központi akarat” is és a közhangulat is ennek az ellenkezője most Magyarországon. Szívesen leveleznék erről, de nem szívesen írnék nyilvánosan, mert annak – hatalom, tőke, befolyás híján – nem lehetne egyéb következménye, mint hogy „közellenséggé” válok.

A másik irány semmivel se kisebb gond: a bevándorlás, bevándorlók kérdése.

Erre utal a poszt címe, akár gondoltad volna, akár nem.

Ennek a posztnak a második része arról szól, hogy egészen mást kérdezünk a hozzánk érkezőktől (és egészen mást kérdeznek tőlünk, ha máshová érkezünk), mint amit célszerű lenne. A kérdések megtévesztik az érkezőt – a válaszok a befogadót. Mint az ógörög tragédiákban: a történet minden szereplője a tragikus végkifejlet elkerülésére törekszik, de a tévedéseikkel ők maguk idézik elő a tragédiát. Példálózni az Egyesült Királyság és Magyarország esetével fogok: attól tartok, hogy a tanulság ennél is általánosabb.

2019-01-10T14:15:48+00:00

Szóljon hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..