A gondolataimban

/Női munkalehetőség – női munkakényszer 1. rész

Női munkalehetőség – női munkakényszer 1. rész

Photo by rawpixel on Unsplash

Női munkalehetőség – női munkakényszer

1 rész: lehetőség vagy kényszerűség?

Hallgatom a nők jogaiért küzdőket és nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg az eredményeknek a címben is jelzett hatásával kapcsolatos vegyes érzéseimet.

Kezdjük azzal, hogy ma bele se gondolunk, milyen is volt a nők helyzete alig néhány nemzedéknyi idővel ezelőtt.

Egy többé-kevésbé közismert példát hadd mondjak: Szendrey Júlia példáját.

Petőfi özvegyéről Petőfitől nem sokat tudunk, mert a költő nem Júliáról, hanem a saját, Júlia iránti érzelmeiről írt. Magáról Szendrey Júliáról, ha jól emlékszem, nem derül ki több Petőfi írásai alapján, mint hogy „egyik kezemben édes szendergőm szelídeden hullámzó kebele” – vagyis hogy volt neki kebele, amely, méretét tekintve, összevethető volt a költő kezével.

Más forrásból tudjuk ugyanakkor, hogy Szendrey Júlia nyelveket beszélő művelt ember volt: ő fordította magyarra Andersen meséit. Aki Andersen meséire felfigyel és azokat akkora értéknek tartja, hogy a fordításukra időt áldoz; vagyis aki a tehetségét Andersen szomorú és bölcs mondanivalóinak tolmácsolására használja – az nem akármilyen intellektus. (Már készen voltam ezzel a bejegyzéssel, amikor hosszú cikk jelent meg róla: ebben a költői munkáit is említik és a műfordításairól is szó esik, de sem itt, sem a megjelent kis verseskötete ismertetésében nem kerül szóba, hogy Andersen meséinek első magyar fordítója volt.)

Szendrey Júlia ma elismert műfordító volna, akinek kötetei jelennének meg, aki a könyvhéten dedikálna, aki ha akarná, entellektüel társaságok tagja lehetne, és aki feltehetően könyvkiadónál, folyóirat-szerkesztőségben tevékenykedhetne. Ezt is akkor, ha akarná, mert egyébként a fiukkal fele-fele arányban volna örököse a Petőfi-alkotások jogainak. Díj illetné meg minden kiadásért, ünnepi szavalatért; még a falvédőre írt Petőfi-idézetekért is – és ugyanannyi díjat kapna a Petőfivel közös gyermekük is.

Abban a korban pedig, amelyben élt (és amely nem volt annyira nagyon-nagyon régen) Szendrey Júliának a gyermekével való puszta megélhetésre sem volt esélye másképp, mint hogy férjhez menjen.

Férjhez ment a kor ismert irodalomtudósához – és azóta is az az első, ami őróla eszünkbe jut, hogy „eldobta az özvegyi fátyolt”. Mit kellett volna tennie? Éhen halni? Meghúzódni valami rokonnál, annak könyörületére bízva magát? Koldulnia kellett volna?

Férjhez ment – és a nagy irodalomtudós, aki nyilván rettenetesen büszke volt arra, hogy azt a nőt viszi az ágyába, akit korábban Petőfi ölelt, sajátos viselkedéssel kezelte ezt a helyzetet. Ma simán zaklatásnak, akár a családon belüli erőszak finomabb fajtájának neveznénk a viselkedését – és ismétlem: Szendrey Júliának a puszta túlélésre sem volt más lehetősége, mint hogy elfogadjon egy olyan helyzetet, amikor ő rabszolga és dísztárgy, valaki tulajdonában.

Szavakat is nehéz találni arra, hogy (nem is annyira nagyon-nagyon régen) milyen méltatlan és megalázó volt a nők helyzete. Persze kivéve azokét, akik megfelelő összegekkel vagy kapcsolatokkal tudták a szabályok merev vonalait meghajlítani; de még ezt is fiúsításnak vagy hasonlóan nevezték: nem arról volt szó, hogy általános emberi jogok és lehetőségek vannak, hanem hogy kivételes esetben a nőt is megillethetik a férfiak – egyes – jogai és lehetőségei.

Amiért a nők később harcoltak, például eleve a továbbtanulási lehetőségek, a különféle tevékenységi körökhöz, munkakörökhöz való jogok, a választójog és választhatóság, vagy amiért most megy a harc, például az egyenlő munkahelyi esélyek és jövedelmek: ezek is súlyos gondok és méltatlan helyzetek, de Szendrey Júlia korához képest óriási az előbbrelépés: akár azt is gondolhatnánk, hogy akárhogyan is, de legalább a puszta megélhetésért való kiszolgáltatottság végetért.

Kitörő örömmel kellene üdvözölni a változást: a nők tanulhatnak, munkaköröket vállalhatnak, önálló jövedelemmel gazdálkodhatnak. A hagyományokon alapuló korlátozások utolsó bástyái (például egyes egyházak papi tevékenységének férfiak számára való kizárólagos fenntartása) állandó támadások alatt állnak, a bástya-falak repedeznek.

Halleluja, mondhatnánk stílszerűen, és örvendezve figyelhetnénk, hogy biztosan milyen nagyszerűen élnek a családok, amelyeknek mindegyik felnőtt tagja jövedelemhez juthat, vagyis a korábbiakhoz képest egy pár majdnem kétszerannyi munkajövedelemből gazdálkodhat. Nem pontosan kétszerannyiból, mert kőkemény statisztikák mutatják, hogy az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvvel még nagy bajok vannak. Külön írás (Egyenlő elbírálás, azonos mérce?) szól ennek egyik olyan oldaláról, amelyet még sehol nem láttam felvetni. De nagyságrendi különbségek nincsenek: azt nyugodtan kimondhatjuk, hogy a kétkeresős család jövedelme a nagyságrendjét tekintve mégiscsak kétszerannyi, mintha csak egyikük keresne.

De nicsak: a munkajövedelemből, munkabérből élő családok semmivel nem élnek jobban, mint azelőtt: a munkabér a családok döntő többségében most is pontosan a következő fizetésig tart. A lehetőség, hogy a családban két kereső is legyen, mintha kényszerűséggé alakult volna!

Arról, hogy ennek mi lehet az oka, a „Női munkalehetőség – női munkakényszer” második része szól; a fentebb hivatkozott “Egyenlő elbírálás, azonos mérce?” pedig ennek egy furcsa kérdését veti fel.

2019-05-30T15:09:32+00:00

Szóljon hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..