A gondolataimban

/Paralimpia – mi ez a bolondság?

Paralimpia – mi ez a bolondság?

Photo by The Roaming Platypus on Unsplash

Alaposan félreértettem a helyzetet, amikor megtudtam, hogy a los angeles-i olimpia szervezői – a szokásoktól eltérően – nem akartak paralimpiát is szervezni.

Először azt hittem, hogy azonos véleményen vagyunk; később derült ki számomra, hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz.

A los angeles-iek ugyanis azt mondták, hogy a paralimpia „nem illik bele az olimpiai játékok professzionális képébe”.

Ha ezen a sportbéli professzionalizmust értik, abba – elvileg – maga az olimpia sem illik bele, hiszen az olimpiai játékok lényege egyáltalán nem a professzionális sport; még akkor sem, ha úgy sejtjük, hogy számos résztvevő helyzete ebből a szempontból legalábbis határeset. Az olimpia jelmondata mégiscsak „gyorsabban, magasabbra, erősebben”, nem pedig „jövedelmezőbben, kifizetődőbben, profitábilisabban”.

Ha a professzionális szervezésre gondoltak, abban pedig a fogyatékkal élő sportolók versenye még felül is múlja a „szokásos” olimpiát, mert a különféle besorolások rendszere (ki kivel versenyezzen) ott sokkal finomabb és bonyolultabb.

De ez a kisebb ok, amely miatt ellentétes véleményen vagyunk.

Én ugyanis azért tartom feleslegesnek, sőt (hadd mondjam ki ismét, amit a címben írtam) bolondságnak a paralimpiát – mert semmi releváns okot nem látok a megkülönböztetésre! Meggyőződésem, hogy a paralimpia-szabályok szerint fogyatékosnak minősülő sportolóknak (és a siketeknek és a transzplantáltaknak és a többieknek, akiket a paralimpia sem fogad be) az „igazi” olimpián lenne a helyük!

Ha az olimpia azt akarja megmutatni, hogy az emberi teljesítmény meddig fokozható, hogy hogyan tudják emberek a teljesítőképességük határait kitolni: akkor a fogyatékkal élőknek legalább annyi helyük van ott, mint bárki másnak! Ha a nézők arra kíváncsiak, hogy hogyan győzik le a sportolók egymást, de elsősorban önmagukat, és hogy az akarat mire képes: akkor a fogyatékkal élőknek legalább annyi helyük van ott, mint bárki másnak!

Miért azt írtam, hogy „legalább”, amikor azt kellett volna mondanom, hogy „sokkal inkább”? Ha te, kedves Olvasóm, magad is valamiféle fogyatékkal élsz, akkor tudod, ha pedig nem, akkor elképzelheted, hogy kiközösített gyermekkor után, amikor valaki csak vágyakozva nézi az „épeket”, vagy egy későbbi betegség, baleset után, amely kettétör minden korábbi tervet, mekkora lelkierő, elszántság, kitartás kell ahhoz, hogy valaki eljusson a képessége határaiig és tágítsa azokat.

Gyorsabban, magasabbra, erősebben: az ő versenyeiket nem ugyanez jellemzi? És ha igen: hogyhogy nincs helyük az olimpián?

Igaz: az a versenyző, aki például az izommozgások irányításának zavarával küzd, számos sportágban nem képes elérni ugyanazt az eredményt, mint ha nem volna ilyen korlátozottsága. De hadd tegyek fel egy rettenetesen bonyolult matematikai kérdést: jól számolom-e, hogy 60 pontosan ugyanúgy aránylik a 90-hez, mint 120 a 180-hoz? Joggal feltételezhető, hogy egy 120 cm magas ember ereje, gyorsasága elmarad egy 180 cm magasétól – éppen úgy, ahogyan egy 60 kg súlyú is aligha verekedhetne sikerrel egy 90 kg súlyúval szemben. Tehát akkor a (testi adottságai miatt) sokkal kisebb esélyűt nem szabadna az olimpiának befogadnia? Akkor miért van könnyűsúlyú ökölvívás, birkózás, súlyemelés? Hiszen a 90 kg-os nehézsúlyú és a 60 kg-os könnyűsúlyú ökölvívó, birkózó, súlyemelő sem versenyezhet egymással!

A profi ökölvívásban tizennyolc súlycsoport van, a 2016-os olimpián tíz volt. Van ennek értelme? Van bizony, mégpedig az, hogy attól, hogy valaki 60 kg (vagy még kevesebb: nem a könnyűsúly a legkisebb súlyúak kategóriája), attól még az erőfeszítését ugyanúgy értékeljük. Érdekel-e ez valakit, vannak-e ennek nézői? Persze, hogy vannak: attól, hogy valaki 60 kg (vagy még kevesebb), lehet látványos technikája, élményt jelentő megmozdulása.

És a 120 cm magas emberrel mi a helyzet? Az ő erőfeszítése nem tiszteletreméltó? Az ő technikája nem lehet látványos?

Ha a pehelysúlyú bokszolónak nem a paralimpiára kell „félrehúzódnia”, hanem van helye az „igazi” olimpián, akkor a százhúsz-centiméteres versenyzőnek (bármelyik sportágban) hogyhogy nincs?

Ha van ennyi súlycsoport az ökölvívásban (és még számos más sportágban), akkor miért nincsenek például magasság-csoportok a kosárlabdában, röplabdában? Törpemagasság, kisváltómagasság, középmagasság, félóriásmagasság, óriásmagasság, szuperóriásmagasság: nem hangzik cifrábban a súlycsoportok elnevezéseinél. Meggyőződésem, hogy technikában, látványosságban egyáltalán nem maradna el a többi mérkőzés mögött, sőt: a fogyatékkal élő versenyzők éppen hogy jobb technikával volnának kénytelenek ellensúlyozni a korlátozottságaikat.

A nézők „szép embereket” akarnak látni? Hát nem tudom, hogy némelyik aránytalan arányúra edzett versenyző szép-e, de egy dolgot tudok: a lelkesedéstől csillogó szem látványa mindenkinél szép.

Ha nem versengésről van szó (a másik fölébe kerekedésről), hanem versenyről (önmagunk legyőzéséről, saját teljesítmény-határaink kitolásáról), akkor a 120-centiméteres röplabdázónak, a beszűkült mozgástartományú tornásznak, a látássérült vívónak legalább annyira (ha nem sokkal inkább) ott a helye az olimpián, mint az „épeknek” – azért is, mert ők is milliókat bátorítanak azzal, hogy mindenkinek és mindig megvan a lehetősége arra, hogy gyorsabban haladjon, magasabbra jusson, és erősebben álljon ki a céljaiért.

2019-01-09T15:39:14+00:00

Szóljon hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..