Második rész: hogyan alakulnak ki a jövedelmek?

Ennek a bejegyzésnek az első része arról szól, hogy a nők munkábaállása megduplázhatta (volna) a családok jövedelmét – de nicsak: a munkajövedelemből, munkabérből élő családok semmivel nem élnek jobban, mint azelőtt: a munkabér a családok döntő többségében most is pontosan a következő fizetésig tart.

Vajon hogyan alakulnak ki a fizetések?

A család helyzete, a munkakörök, a lakóhely alapján ki lehet következtetni, hogy hosszabb távon, átlagosan mennyibe kerül a megélhetés két fizetésnap között. Városi család esetében mások a közüzemi és a közlekedési költségek, mint egy faluban; a jogtanácsos és a rendőr számára nem ugyanolyanok az öltözködésére vonatkozó szabályok; aki tovább tanult, annak számára a későbbi munkakezdés veszteségének is meg kell térülnie; a jutalék-alapú munkát végzőnek nagyobb tartalékkal kell rendelkeznie a kiszámíthatatlan jövedelem-ingadozások rosszabb időszakainak áthidalására; az irodalomtanárral szemben elvárás, hogy könyveket vásároljon és színházba, kulturális programokra járjon; és így tovább. Más-más munkakörben, más-más környezetben más-más átlagos jövedelem ad hosszabb távon biztonságos megélhetést fizetéstől fizetésig.

Ha egy intézmény ennél kevesebbet fizet: ott nemigen tud senki hosszabb távon megmaradni, mert nem él meg belőle. Ha egy intézmény ennél többet fizet: lemarad a versenyben azokhoz az intézményekhez képest, amelyek jól álltak be a „fizetéstől fizetésig éppen csak elég” átlagjövedelemre, mert mindig lesznek, akik ezért az „éppen csak elég” összegért elvállalják a munkát. Amelyik intézmény ennél kevesebbet ad, attól elvándorolnak a dolgozói. Amelyik intézmény ennél többet ad, annak beruházásra, fejlesztésre, marketingre jut kevesebb. Ez is, az is lemarad – és a piacon (hosszabb távon, átlagosan) csak olyan intézmények lesznek, amelyek se többet, se kevesebbet, hanem éppen annyit fizetnek, amennyi (hosszabb távon, átlagosan) a következő fizetésnapig elég.

Akit nem fárasztott ki ez a fejtegetés, azt hadd kérdezzem meg: mi történik tehát, ha az átlagos család munkavállalóinak, keresőinek a száma a kétszeresére növekszik? Akkor így kétszeresére növekszik a család jövedelme? Vagy lecsökkennek a fizetések: ezentúl két ember együttvéve fog akkora fizetést kapni, amekkorát eddig egyetlen ember kapott? Bizony majdhogynem ez az utóbbi a helyzet.

A két munkavállalós családnak persze a költségei is nagyobbak, mert a másik munkavállaló is közlekedik és a munkájával kapcsolatban más költségei is lehetnek; továbbá a családnak számos tevékenységet szolgáltatásként kell igénybevennie, amelyeket pedig egy otthon lévő családtag egyébként ellátott volna. De a családi költségek (hosszabb távon, átlagosan) egyáltalán nem duplázódnak meg, hanem ennél csak sokkal kisebb mértékben növekszenek. Növekszik a családi költség, de a megduplázódó jövedelem ennél is nagyobb növekedést jelentene: ez látványos életszínvonal-emelkedést kellene, hogy jelentsen: luxuskiadásokat, nagy megtakarításokat például. Mégsem ez történik. Miért?

Az intézmény, a munkahely észreveszi, hogy most már többet fizet az éppen csak szükségesnél. Tudja, hogy ha valamelyik másik intézmény lecsökkenti a béreket, annyira, hogy ezentúl (hosszabb távon, átlagosan) már két kereset is csak épp elég legyen a család megélhetésére egyik fizetésnaptól a másikig, akkor az az intézmény, ahol nem csökkentik a béreket, lemarad a versenyben. Mivel pedig mindegyik tart a lemaradástól – mindegyik csökkenteni fog, amíg csak el nem érik, hogy (hosszabb távon, átlagosan) megint fizetéstől fizetésig éljen a család. És minden működik tovább, mert mindig lesz, aki a munkát ennyiért elvállalja.

Nem biztos, hogy a bérek számszerűen csökkennek. Lehet, hogy csak nem követik az inflációt. Lehet, hogy csak drágulnak egyes szolgáltatások. De a végeredmény az, hogy a család – még ha kényszerűségből olyan szolgáltatásokat is igénybevesz, amelyek korábban luxusnak számítottak volna – megint (hosszabb távon, átlagosan) fizetésnaptól fizetésnapig él… csak éppen most már ketten dolgoznak.

Kétszerannyian dolgoznak, mint eddig; és lényegében ugyanúgy élnek, mint eddig – mert a lényeg nem az, hogy most időnként bébiszittert is hívnak és házhozszállított készétel a vacsora, hanem hogy fizetésnaptól fizetésnapig tart a jövedelem és esély sincs ebből kikerülni. Semmiféle „piaci alapú” bérből nem lehet annyit félretenni, hogy abból egy kiadható lakás, megérezhető hozamú részvénycsomag vagy bármi olyasmi megszerezhető legyen, ami lépésről lépésre az aktív jövedelem mókuskerekéből való kitöréshez vezethetne.

A fantasztikus vívmány, a nők munkábaállása – a nők munkakényszeréhez vezetett. Ma már egy családot egyetlen dolgozó nem tud biztonságosan, méltó szinten eltartani: aki ezt nem hiszi, nézze meg az egyedülálló szülők költségvetését. A munkavállalási jog kényszerűséggé vált: a munkajövedelemből élő átlagos családban átlagosan két keresőnek kell lennie, mert különben (hosszabb távon, átlagosan) a biztonságos megélhetésük sem fenntartható.

Vajon ez azt jelenti, hogy hiba volt, hogy a nők megkapták a munkábaállás széleskörű jogait? Dehogy! Az volt a súlyos, megalázó, méltatlan helyzet, amikor nem kapták meg.

Az, hogy ennek a hozadéka nem a családoknál jelenik meg, hanem végeredményben a bért fizető intézményt, munkahelyet gazdagítja, a gazdasági rendszerünk törvényszerűségéből következik, függetlenül attól, hogy maga a változás emberileg pozitív-e. A leginkább embertelen helyzetek egyikének, a gyermekmunka újbóli elterjedésének például ugyanez lenne a hatása: még több munkavégző bére adná ki együttvéve ugyanazt a családi megélhetési költséget, tehát az egy-egy munkavállalóra jutó bér (hosszabb távon, átlagosan) ebben az esetben is csökkenne. Ez nem etikai vagy lelkiismereti kérdés, hanem a gazdaságunk törvényszerűsége. (Az Egyenlő elbírálás, azonos mérce? ennek egy furcsa jelenségéről szól.)

Ha tőlem kérnének olyan javaslatot, amely méltányos is, emberi is, senkit nem zár ki az őt emberként megillető lehetőségekből, de nem változtatja a lehetőségeket olyan kényszerré, amelynek ugyanakkor nincs meg az áldozatvállalással arányos hozadéka: a gazdasági berendezkedésünk törvényszerűségei között csak mesterkélt, erőltetett, ezért bizonytalan, instabil konstrukciókra tudnék gondolni – és egy ilyen párperces elmélkedés még ehhez sem elég. Nem tehetek most mást tehát, mint hogy az Olvasót magára hagyom a saját gondolataival.

Első rész: lehetőség vagy kényszerűség?

Hallgatom a nők jogaiért küzdőket és nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg az eredményeknek a címben is jelzett hatásával kapcsolatos vegyes érzéseimet.

Kezdjük azzal, hogy ma bele se gondolunk, milyen is volt a nők helyzete alig néhány nemzedéknyi idővel ezelőtt.

Egy többé-kevésbé közismert példát hadd mondjak: Szendrey Júlia példáját.

Petőfi özvegyéről Petőfitől nem sokat tudunk, mert a költő nem Júliáról, hanem a saját, Júlia iránti érzelmeiről írt. Magáról Szendrey Júliáról, ha jól emlékszem, nem derül ki több Petőfi írásai alapján, mint hogy „egyik kezemben édes szendergőm szelídeden hullámzó kebele” – vagyis hogy volt neki kebele, amely, méretét tekintve, összevethető volt a költő kezével.

Más forrásból tudjuk ugyanakkor, hogy Szendrey Júlia nyelveket beszélő művelt ember volt: ő fordította magyarra Andersen meséit. Aki Andersen meséire felfigyel és azokat akkora értéknek tartja, hogy a fordításukra időt áldoz, vagyis aki a tehetségét Andersen szomorú és bölcs mondanivalóinak tolmácsolására használja – az nem akármilyen intellektus. (Már készen voltam ezzel a bejegyzéssel, amikor hosszú cikk jelent meg róla (Szendrey Júlia: Egy nő több mint csak asszony): ebben a költői munkáit is említik és a műfordításairól is szó esik, de sem itt, sem a megjelent kis verseskötete ismertetésében nem kerül szóba, hogy Andersen meséinek első magyar fordítója volt.)

Szendrey Júlia ma elismert műfordító volna, akinek kötetei jelennének meg, aki a könyvhéten dedikálna, aki ha akarná, entellektüel társaságok tagja lehetne, és aki feltehetően könyvkiadónál, folyóirat-szerkesztőségben tevékenykedhetne. Ezt is csak akkor, ha akarná, mert rászorulva nem volna: a fiukkal fele-fele arányban volna örököse a Petőfi-alkotások jogainak. Díj illetné meg minden kiadásért, ünnepi szavalatért, még a falvédőre írt Petőfi-idézetekért is; és ugyanannyi díjat kapna a Petőfivel közös gyermekük is.

Abban a korban pedig, amelyben élt (és amely nem volt annyira nagyon-nagyon régen) Szendrey Júliának a gyermekével való puszta megélhetésre sem volt esélye másképp, mint hogy férjhez menjen.

Férjhez ment a kor ismert irodalomtudósához – és azóta is az az első, ami őróla eszünkbe jut, hogy „eldobta az özvegyi fátyolt”. Mit kellett volna tennie? Éhen halni? Meghúzódni valami rokonnál, annak könyörületére bízva magát? Koldulnia kellett volna?

Férjhez ment – és a nagy irodalomtudós, aki nyilván rettenetesen büszke volt arra, hogy azt a nőt viszi az ágyába, akit korábban Petőfi ölelt, sajátos viselkedéssel kezelte ezt a helyzetet. Ma simán zaklatásnak, akár a családon belüli erőszak finomabb fajtájának neveznénk a viselkedését – és ismétlem: Szendrey Júliának a puszta túlélésre sem volt más lehetősége, mint hogy elfogadja a helyzetet, amikor ő rabszolga és dísztárgy, valaki tulajdonában.

Szavakat is nehéz találni arra, hogy (nem is annyira nagyon-nagyon régen) milyen méltatlan és megalázó volt a nők helyzete. Persze kivéve azokét, akik megfelelő összegekkel vagy kapcsolatokkal tudták a szabályok merev vonalait meghajlítani. De még ezt is fiúsításnak vagy hasonlóan nevezték: nem arról volt szó, hogy általános emberi jogok és lehetőségek lennének, hanem hogy kivételes esetben a nőt is megillethették a férfiak – egyes – jogai és lehetőségei.

Amiért a nők később harcoltak, például eleve a továbbtanulási lehetőségek, a különféle tevékenységi körökhöz, munkakörökhöz való jogok, a választójog és választhatóság, vagy amiért most megy a harc, például az egyenlő munkahelyi esélyek és jövedelmek: ezek is súlyos gondok és méltatlan helyzetek, de Szendrey Júlia korához képest óriási az előbbrelépés: akár azt is gondolhatnánk, hogy akárhogyan is, de legalább a puszta megélhetésért való kiszolgáltatottság végetért.

Kitörő örömmel kellene üdvözölni a változást: a nők tanulhatnak, munkaköröket vállalhatnak, önálló jövedelemmel gazdálkodhatnak. A hagyományokon alapuló korlátozások utolsó bástyái (például egyes egyházak papi tevékenységének férfiak számára való kizárólagos fenntartása) állandó támadások alatt állnak, a bástya-falak repedeznek.

Halleluja, mondhatnánk stílszerűen, és örvendezve figyelhetnénk, hogy biztosan milyen nagyszerűen élnek a családok, amelyeknek mindegyik felnőtt tagja jövedelemhez juthat, vagyis a korábbiakhoz képest egy pár majdnem kétszerannyi munkajövedelemből gazdálkodhat. Nem pontosan kétszerannyiból, mert kőkemény statisztikák mutatják, hogy az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvvel még nagy bajok vannak. Külön írás (Egyenlő elbírálás, azonos mérce?) szól ennek egyik olyan oldaláról, amelyet még sehol nem láttam felvetni. De nagyságrendi különbségek nincsenek: azt nyugodtan kimondhatjuk, hogy a kétkeresős család jövedelme a nagyságrendjét tekintve mégiscsak kétszerannyi, mintha csak egyikük keresne.

De nicsak: a munkajövedelemből, munkabérből élő családok semmivel nem élnek jobban, mint azelőtt: a munkabér a családok döntő többségében most is pontosan a következő fizetésig tart. A lehetőség, hogy a családban két kereső is legyen, mintha kényszerűséggé alakult volna!

Arról, hogy ennek mi lehet az oka, a „Női munkalehetőség – női munkakényszer” második része szól; a fentebb hivatkozott “Egyenlő elbírálás, azonos mérce?” pedig ennek egy furcsa kérdését veti fel.

Az Állatkert közelében laktunk; gyakran mentünk oda, amikor a fiaim még kicsik voltak. Idősebb fiam, Zolika ilyenkor mindig előre megtervezte, mit fog megnézni: kiválasztott legfeljebb 2-3 állatot és azokat nézte órák hosszat: egy alkalommal például a tevével nézték egymást nagyon hosszasan, máskor a víziló időnkénti felbukkanására várt hatalmas türelemmel.

Egyszer induláskor azt tervezte, hogy ő most a piros majmot akarja megnézni. Jó. Az orangután vöröses színű: gondoltuk, biztosan az tetszik ennyire Zolikának: odavittük. Zolika valóban érdeklődéssel szemlélte az orangutánt, de pár perc után közölte, hogy most már akkor indulhatnánk a piros majomhoz.

Végigjártuk a majomházat. Zolika mindegyik majomnak örült, de időről időre megjegyezte, hogy a piros majommal való találkozás még hátravan.

Sejtelmünk sem volt, melyik lehet a piros majom: be kellett vallanunk Zolikának, hogy nem találtuk. Szomorúan indultunk hazafelé.

A kijárat felé esik az a műszikla, ahol békés hegyikecskék társaságában a páviánok tanyáznak.
Amikor megláttuk őket, Zolika visongani kezdett a boldogságtól: ott a piros majom!

Akkor jöttem rá, hogy amikor Zolika a majmot pirosnak nevezi, akkor, hogyan is mondjam, nem az egész majomra gondol…

Ez a történet arra tanít engem, hogy egy-egy jellegzetes tulajdonság az összes többit „elfedheti”. Sokszor annak az illusztrálására használom, hogy nem kell mindenben kiemelkedőnek lenni: elég egy dologban, de nagyon. Néha azt is mutatom ezzel a történettel, hogy az ember a „renitenciakeretét” nem használhatja végtelenül. Aki sajátos szakállat, tetoválást, jelvényt, öltözéket visel vagy feltűnő módon beszélget, telefonál, rádiózik: megteheti, és semmi épeszű ok nincs arra, hogy őt mások emiatt “megítéljék” – ezzel mégis olyan képet alakít ki önmagáról, hogy egyes helyzetekben erőfeszítést kell tennie az elfogadásért. Én kínosan ügyelek arra, hogy az öltözetem, hajviseletem ne vonja magára a figyelmet és választékos stílusú beszéddel kerülöm a feltűnést – miközben a mondanivalóm tartalmában, a szakmai állásfoglalásaimban, többféle kezdeményezésemben gyakran kilépek az “elvárt keretekből”. Én erre használom azt a „megbízhatóság-képet”, amelyet a megjelenésem kialakít. Egyetérteni velem, vagy a viselkedésemet bármi értelemben “mintának” tekinteni – természetesen – ebben sem kell: mindenkinek a saját döntését kell meghoznia, hiszen a döntései előnyeit mindenki maga élvezi, a döntései kockázatait mindenki maga viseli.

Eseménydús és változatos életet élő idősebb fiam 2013-ban, január közepén szerezte meg Indiában a jóga-oktatói bizonyítványt. Az évforduló alkalmából teszem közzé ezt a 2008 körüli írásomat.

A felelősség felvállalásáról

Hát igen: ha eddig sikerült is egy cseppnyi szimpátiát kiváltanom a Tisztelt Olvasóból, ezt most fogom elveszíteni.

Ha én lettem volna a Montague- vagy a Capulet-apuka, valószínűleg én is tiltottam volna egymástól Rómeót és Júliát – és úgy látom, hogy az események engem igazoltak volna.

Tegyük fel, hogy másképp folytatódik a történet. Tegyük fel, hogy zord atyai szívem meglágyul és áldásomat adom a fiatalokra, akik az őket eltöltő, szenvedélyesen kavargó érzelmektől szárnyalva, a közelgő beteljesülés mámorától remegő pejslivel az oltár elé állnak.

Én pedig büszke örömapaként fogadom a gratulációkat – persze vigyázva, hogy egy pillanatra se fordítsak hátat a másik örömapának, ha meg akarom érni a másnapot.

Node minden napnak vége van egyszer: még a lakodalmi mulatság utáni másnapnak is.

Rómeó és Júlia számára megkezdődik a boldog házasélet: az ölelések, egymás karjában ébredések, aztán a gyermek-várás csodája, aztán hurrá, én meg nagypapi lettem…

Nem biztos, hogy megtörtént volna, de vajon mit tett volna Rómeó, ha ekkor veszíti el Júliát: ha hitvese belehal a szülésbe (aminek abban a korban és környezetben nem elhanyagolható valószínűsége lehetett)? Utána halt volna ő is, mert (ahogyan a történetből tudjuk) nem tud szíve választottja nélkül élni?

Nem biztos, hogy megtörtént volna, de vajon mit tett volna Júlia, ha ekkor veszíti el Rómeót: ha hitvese halálos szúrást kap egy utcai csetepatéban (aminek abban a korban és környezetben nem elhanyagolható valószínűsége lehetett)? Utána halt volna ő is, mert (ahogyan a történetből tudjuk) nem tud szíve választottja nélkül élni?

Vagy ha a házasságkötéskor tizennégy éves Júlia szerelme nem tart örökké… vagy ha a forróvérű Rómeóban más is felkelti a Nagy Szenvedélyt… vagy ha csak összevesznek és az egyik becsapja az ajtót… a másik már indul is tőrért, méregért?

Én meg nevelhettem volna fel az árva unokát?

Persze tudunk példákat, amikor épp a felelősség, a nehézség tesz éretté valakit – de nem túl nagy kockázat mindent erre a lapra tenni?

Idősebb fiam, Zoli (akinek a sorsa a Tisztelt Olvasót talán kevésbé érdekli, mint Júliáé és Rómeóé, viszont a vele való kapcsolatomról nemcsak feltételezéseim vannak, hanem igaz történetet írhatok) az első olyan középiskolai évfolyamhoz tartozott, amelynek kétszintű érettségit kellett tennie. Semmit nem tudtunk a felsőoktatási felvétel gyakorlatáról, várható minimum-pontszámokról. Zolika Őméltósága kizárólag a legmagasabb felvételi pontszámokról ismert egyetemek egyikét: a Budapesti Közgazdasági Egyetemet írta be a felvételi papírjára – pokolba a megalkuvással!

Felvették. Pontosan a felvételi ponthatárra eső pontszámmal, de felvették.

Az első év második félévében látványosan lelassított a tanulással és kisvártatva közölte, hogy ő mégsem érzi úgy, hogy közgazdaságtannal szeretne foglalkozni: inkább újra akarja kezdeni az egyetemet szabad-bölcsészként (ez akkor újonnan induló szak volt: senki nem tudta, mit is jelent voltaképpen – talán még a szakokat indító egyetemek sem).

Felsoroltam neki (nem igazán barátságos hangon) az Okos Felnőttek összes ellenérvét, mire visszavonult a barlangjába. Egy hónap múlva azonban elém állt és elmondta, hogy ő megfontolta az érveimet, és egyikkel ezért és ezért nem ért egyet, a másiknak a veszélyét így és emígy tervezi kiküszöbölni; egyébként a szabad bölcsészetnek itt és amott nézett utána, ettől és amattól érdeklődött, és ő bizony továbbra is újra akarja kezdeni az egyetemet és továbbra is szabad-bölcsész akar lenni.

Megöleltem és attól kezdve mindenben segítettem. Zoli fiam azóta a szabad-bölcsész szak hallgatója egy másik egyetemen.

És ha visszahúzódott volna? Akkor azt is érdemli. Ha megijed apucija összevont szemöldökétől, akkor önállótlan gyerek még. Ha nem foglalkozik a tervével heteken át, amíg csak a végére nem jár, akkor az elhatározása nem volt komoly. Ha nem tud érvelni a vitában, akkor nem készült fel a szükségképp előforduló véleménykülönbségek kezelésére. Ha nem mer a meggondolt célja érdekében velem (és bárkivel) szembe menni, akkor nem érett az önállóságra. Ha elbújik, ha megfutamodik, akkor az eltökéltsége nem elég a bizonyosan bekövetkező megakadások, holtpontok, időleges kudarcok kezelésére.

Zoli azonban kiállta a felnőttség próbáját: bemutatta, hogy az adott döntési kompetenciaszinthez szükséges áttekintőkészséggel, magabiztossággal, a célja eléréséhez szükséges motiváltsággal kellő mértékben rendelkezik: az elhatározása végrehajtása közben adódó nehézségektől nem fog kétségbeesni. Nem akar majd „kiszállni a játékból”, ahogyan ezt Rómeó és Júlia tette, hanem nekiáll megkeresni a továbblépéshez vezető stratégiát.

Elhomályosul a szemem, mialatt ezt leírom – légy úrrá a nehézségeiden; legyél nagyon boldog, kicsi Nagyfiam!