Oldal kiválasztása
Mikor születik a kenguru?

Mikor születik a kenguru?

Amikor a címet leírtam, arra gondoltam, hogy biztosan lesz, aki ezért a címért – és az egész témáért – hatásvadásznak vagy akár tolakodónak fog tartani. Erről viszont az jutott eszembe, amit egy régi ismerősömtől hallottam: bármi rosszat mondanak rólam, az semmi ahhoz képest, amennyi rosszat én tudok önmagamról….

A tolakodással kapcsolatban például: tanár vagyok. Lehet-e valaki ennél tolakodóbb?

Ott az érdeklődő ember és ott a világegyetem, amely iránt ő érdeklődne – én pedig odaállok közéjük és elkezdem elmesélni neki a világegyetemet. Amikor pedig önmaga is megtapasztalhatná! Ezt éppen én akadályozom meg a tolakodásommal. Odahajolna egy szál virághoz – én meg közéjük dugom a képem és elkezdem magyarázni, hogy milyen az a virág. Megnézhetné. Megszagolhatná. Megtapinthatná. Meg is ehetné. Mit hagytam ki? Hallgathatná is: a természet csendjén is van mit hallgatni; azt meg egy keleti gondolkodótól olvastam, hogy „akkor szólalj meg, ha az, amit mondanál, szebb volna a csendnél”.

Amit én mondok, az vajon szebb a csendnél? Amit én mondok a magam előző félévszázados tapasztalata alapján, az értékesebb az érdeklődő ember következő félévszázadnyi élete számára, mint amire ő maga jönne rá?

Ráadásul a „műveltség” elnevezésű, ködös, sokféleképpen definiálható (tehát sehogyan sem definiálható) mém nevében még azt is elmondom az érdeklődőnek, hogy további sok ember: tudós, művész vagy akár akárki mit írt, mondott, festett, faragott, énekelt a virágról – mintha erre a műveltség Nagy Letéteményesei kértek volna (mintha lennének ilyen Nagy Letéteményesek).

Pedig talán nem is lenne bonyolult kitalálnom, hogy mi is lehet az igazi szerepem ebben a történetben: mi is a küldetése a kék városban élő piros törpének. Mert hadd induljak ki abból az előfeltevésből, hogy lehet küldetése: hadd ne essek át a kenguru túlsó oldalára.

De a kenguruológiai gondolatmenet előtt hadd kezdjük valami mással: a tojásokkal és a csibékkel. A későbbi következtetéseinket megalapozó kérdés így hangzik: melyik esemény tekinthető a kiscsibe születésének: amikor a kedves mama tojás tojik (hiszen a csibe voltaképp akkor jut ki a másik testből, akkor válik fizikailag külön a „felmenőjétől”), vagy amikor kikel a tojásból? Azt hiszem, erre mindenki azt válaszolná, hogy a kiscsibe akkor „jön a világra”, amikor kikelt: hiszen a tojás még nem önálló élőlény.

Miért nem az? A „szülő” testétől különvált, önálló; kétségtelen, hogy élet is van benne… Igen, de nem több „csíránál”, amelyből majd önálló élet lesz – hiszen ha a tojást feltörnénk és kivennénk belőle a „féligkész” csibét, nem volna életképes.

No és a kis kenguru mikor születik? Amikor először „kijön a mamájából”, vagy amikor már a zsebet elhagyva önálló életre is képes?

A kis kenguru, amelyik 33 nap vemhesség után „világra jön”, csak az erszényig vezető rövid utat teszi meg; ott szopni kezd – és további 150 nap kell ahhoz, hogy egyáltalán először kidugja a fejét. A zsebben töltött idő akkor most vajon önálló élet-e? Jó kérdés, ugye?

Nomégegyszer: a kicsi kenguru az „első világrajövetele” után még 150 napon keresztül lényegében ugyanolyan magatehetetlen, a „külvilágban” történő életbenmaradásra ugyanannyira képtelen, mint a csibe-kezdemény a tojásban! És még ekkor is csak az az időszak kezdődik el, amikor ki-kimászik az erszényből, de ott táplálkozik, ott alszik és ott talál védelmet.

Hát akkor mikor is születik a kenguru? Nyakatekertebben, de a lényeget tekintve egyértelműbben: mikor mondhatjuk azt, hogy „létrejött” egy új kenguru?

Szerintem akkor, amikor először mászik ki az erszényből úgy, hogy már nem létfeltétel a számára, hogy visszamenjen! Vagyis: amikor először éri el a fejlettségnek azt a szintjét, hogy maga is meg tudna élni; durván szólva: amikor már túlélné a „születési környezet” pusztulását.

Addig – nyilvánvalóan élőlény ugyan, de nem önálló élőlény, csak az önálló élőlény lehetősége.

Eddig egyetértünk?

Ha igen: akkor most már fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon az ember mikor születik.

Szerintem 15-20-25 éves korában.

 

De hiszen előtte is önállóan jár, beszél, táplálkozik… Igen; de csak egy segítő környezet „burkában”, mint a kis kenguru(kezdemény) a zsebben; ha nem így volna, nem lenne szükség, például, gyermekotthonokra.

Mindenfélét csinál – éppen úgy, mint ahogyan az embrió is rugdos és számos más életjelet is mutat; de az önálló életre képtelen. Ahhoz még fejlődnie kell.

A 15-20-25 éves életkor alatti ember is számos életjelet mutat; tehát ahogyan a kis kenguru esetében megállapíthattuk: nyilvánvalóan élőlény – de az önálló, teljes, társadalmi életre képtelen. Ahhoz még fejlődnie kell.

Az ember ugyanis társadalmi lény. Aki nem társadalmi lény, az – a mi példánk esetében – még nem önálló ember, csak annak lehetősége: már nem az anya-testben, de „társadalmilag embrióként”.

Ahhoz, hogy társadalmi lényként éljen, számos olyan élményre, rutinra, fejlődésre, tanulásra van szüksége, amelyekre a mama pocakjában nincs mód. Az ember esetében tehát a magzati fejlődés két fő részre oszlik: az első 9 hónap az anya testében, a további 15-20-25 év viszont az anya-testtől fizikailag már különválva, de valamiféle „társadalmi köldökzsinóron”.

Ez a 15-20-25 év nem áll egyébből, mint hogy a társadalom sorra kiteszi az „anya-testen kívüli magzatot” azon élmények, hatások sokaságának, amelyek – az adott korban, adott környezetben – a „társadalmi lénnyé” válásához szükségesek.

Ennek jelentős hányada nem tudatos tervezés eredménye. (Még az sem, ami annak látszik. Például az iskolai nevelés sem a társadalmi elvárásokból levezetett „technológia”, hanem nagy része a hagyományok „meghosszabbítása”, szokás: amelynek, ahogyan mondani szokták, nemcsak célja, hanem oka is van.)

A társadalom azonban úgy működik, hogy ezalatt a 15-20-25 év alatt, valószínűségi alapon, mindenki részesül az „alap-élményekből”: dicsérik és szidják, elfogadják és elutasítják, elfogad és elutasít másokat, szeretik és szeret, megsértik és megsért másokat, jó és rossz kapcsolatokat köt, kapcsolatai megszakadnak, örömök és bánatok érik, eléri a célját és meghiúsul a törekvése, hat másokra és hatástalanul próbál hatni, beválik a számítása és kudarcot vall, csalódik, meglepődik, elkeseredik, örül… más-más konkrét események kapcsán, de mindezeken végigmegy. Még „az idő mindent begyógyít” élményt is meg lehet szerezni akár óvodás korban is.

Majd pedig „fokozatosan megszületik”: egyre több mindenben képes „társadalmi lényként” viselkedni.

Ennek a gondolatmenetnek persze semmi gyakorlati haszna nincsen. Szó sem lehet arról, hogy valakit csak 15-20-25 évesen tekintsenek „önálló embernek” – mit is szólna az ombudsman (és főleg: a tizenévesek költéseire alapozó üzletek)? Ilyent kimondani nem lehet. Csinálni persze igen. Nézzük csak végig az iskolai önkormányzatot, az iskolaújságot, az úttörő- és cserkész-próbákat és a többit. Ezekkel társadalmi létezést „szimulálunk”, hogy a majdani ember, mire odakerül, megtanulja, hozzáidomuljon, beleszokjon. A felsoroltak, meg a tizenéveseknek szóló média és a hirdetések, az ifjúsági képviseletek: mind-mind olyan, mintha laboratóriumban előállított mű-világegyetemek része lenne, ahol előre kigondolt nevelési szándékok szerint szimuláljuk a célokat és értékeket, a sikereket és kudarcokat… és mondjuk ki nyíltan: előre beépítjük a korlátozásokat, hogy amit az ifjú tesz, annak az „igazi világban” nehogy valami lényeges hatása legyen.

Eszerint tehát a Mátrix évezredek óta működik – informatikai eszközök helyett manuálisan, szabályok helyett szokásokkal, nyíltan kimondott egyezségek helyett összekacsintásokkal?

Hát… Kedves Olvasó, üdvözlöm a Föld nevű bolygón!

Paralimpia-mi ez a bolondság?

Paralimpia-mi ez a bolondság?

Alaposan félreértettem a helyzetet, amikor megtudtam, hogy a los angeles-i olimpia szervezői – a szokásoktól eltérően – nem akartak paralimpiát is szervezni.

Először azt hittem, hogy azonos véleményen vagyunk; később derült ki számomra, hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz.

A los angeles-iek ugyanis azt mondták, hogy a paralimpia „nem illik bele az olimpiai játékok professzionális képébe”.

Ha ezen a sportbéli professzionalizmust értik, abba – elvileg – maga az olimpia sem illik bele, hiszen az olimpiai játékok lényege egyáltalán nem a professzionális sport; még akkor sem, ha úgy sejtjük, hogy számos résztvevő helyzete ebből a szempontból legalábbis határeset. Az olimpia jelmondata mégiscsak „gyorsabban, magasabbra, erősebben”, nem pedig „jövedelmezőbben, kifizetődőbben, profitábilisabban”.

Ha a professzionális szervezésre gondoltak, abban pedig a fogyatékkal élő sportolók versenye még felül is múlja a „szokásos” olimpiát, mert a különféle besorolások rendszere (ki kivel versenyezzen) ott sokkal finomabb és bonyolultabb.

De ez a kisebb ok, amely miatt ellentétes véleményen vagyunk.

Én ugyanis azért tartom feleslegesnek, sőt (hadd mondjam ki ismét, amit a címben írtam) bolondságnak a paralimpiát – mert semmi releváns okot nem látok a megkülönböztetésre! Meggyőződésem, hogy a paralimpia-szabályok szerint fogyatékosnak minősülő sportolóknak (és a siketeknek és a transzplantáltaknak és a többieknek, akiket a paralimpia sem fogad be) az „igazi” olimpián lenne a helyük!

Ha az olimpia azt akarja megmutatni, hogy az emberi teljesítmény meddig fokozható, hogy hogyan tudják emberek a teljesítőképességük határait kitolni: akkor a fogyatékkal élőknek legalább annyi helyük van ott, mint bárki másnak! Ha a nézők arra kíváncsiak, hogy hogyan győzik le a sportolók egymást, de elsősorban önmagukat, és hogy az akarat mire képes: akkor a fogyatékkal élőknek legalább annyi helyük van ott, mint bárki másnak!

Miért azt írtam, hogy „legalább”, amikor azt kellett volna mondanom, hogy „sokkal inkább”? Ha te, kedves Olvasóm, magad is valamiféle fogyatékossággal élsz, akkor tudod, ha pedig nem, akkor elképzelheted, hogy kiközösített gyermekkor után, amikor valaki csak vágyakozva nézi az „épeket”, vagy egy későbbi betegség, baleset után, amely kettétör minden korábbi tervet, mekkora lelkierő, elszántság, kitartás kell ahhoz, hogy valaki eljusson a képessége határaiig és tágítsa azokat.

Gyorsabban, magasabbra, erősebben: az ő versenyeiket nem ugyanez jellemzi? És ha igen: hogyhogy nincs helyük az olimpián?

Igaz: az a versenyző, aki például az izommozgások irányításának zavarával küzd, számos sportágban nem képes elérni ugyanazt az eredményt, mint ha nem volna ilyen korlátozottsága. De hadd tegyek fel egy rettenetesen bonyolult matematikai kérdést: jól számolom-e, hogy 60 pontosan ugyanúgy aránylik a 90-hez, mint 120 a 180-hoz? Joggal feltételezhető, hogy egy 120 cm magas ember ereje, gyorsasága elmarad egy 180 cm magasétól – éppen úgy, ahogyan egy 60 kg súlyú is aligha verekedhetne sikerrel egy 90 kg súlyúval szemben. Tehát akkor a (testi adottságai miatt) sokkal kisebb esélyűt nem szabadna az olimpiának befogadnia? Akkor miért van könnyűsúlyú ökölvívás, birkózás, súlyemelés? Hiszen a 90 kg-os nehézsúlyú és a 60 kg-os könnyűsúlyú ökölvívó, birkózó, súlyemelő sem versenyezhet egymással!

A profi ökölvívásban tizennyolc súlycsoport van, a 2016-os olimpián tíz volt. Van ennek értelme? Van bizony, mégpedig az, hogy attól, hogy valaki 60 kg (vagy még kevesebb: nem a könnyűsúly a legkisebb súlyúak kategóriája), attól még az erőfeszítését ugyanúgy értékeljük. Érdekel-e ez valakit, vannak-e ennek nézői? Persze, hogy vannak: attól, hogy valaki 60 kg (vagy még kevesebb), lehet látványos technikája, élményt jelentő megmozdulása.

És a 120 cm magas emberrel mi a helyzet? Az ő erőfeszítése nem tiszteletreméltó? Az ő technikája nem lehet látványos?

Ha a pehelysúlyú bokszolónak nem a paralimpiára kell „félrehúzódnia”, hanem van helye az „igazi” olimpián, akkor a százhúsz-centiméteres versenyzőnek (bármelyik sportágban) hogyhogy nincs?

Ha van ennyi súlycsoport az ökölvívásban (és még számos más sportágban), akkor miért nincsenek például magasság-csoportok a kosárlabdában, röplabdában? Törpemagasság, kisváltómagasság, középmagasság, félóriásmagasság, óriásmagasság, szuperóriásmagasság: nem hangzik cifrábban a súlycsoportok elnevezéseinél. Meggyőződésem, hogy technikában, látványosságban még a „törpemagasságúak” versenye sem nem maradna el a többi mérkőzés mögött, sőt: a fogyatékossággal élő versenyzők éppen hogy jobb technikával volnának kénytelenek ellensúlyozni a korlátozottságaikat.

A nézők „szép embereket” akarnak látni? Hát nem tudom, hogy némelyik aránytalan arányúra edzett versenyző szép-e, de egy dolgot tudok: a lelkesedéstől csillogó szem látványa mindenkinél szép.

Ha nem versengésről van szó (a másik fölébe kerekedésről), hanem versenyről (önmagunk legyőzéséről, saját teljesítmény-határaink kitolásáról), akkor a 120-centiméteres röplabdázónak, a beszűkült mozgástartományú tornásznak, a látássérült vívónak legalább annyira (ha nem sokkal inkább) ott a helye az olimpián, mint az „épeknek” – azért is, mert ők is milliókat bátorítanak azzal, hogy mindenkinek és mindig megvan a lehetősége arra, hogy gyorsabban haladjon, magasabbra jusson, és erősebben álljon ki a céljaiért.

Micsoda gusztustalanságot is meg nem esznek az emberek

Micsoda gusztustalanságot is meg nem esznek az emberek

Szememnek nem hiszek: pirított szöcske cserebogár-desszerttel – látom a képeken, hogy hol mindenütt fogyasztják ezeket és ennél még ilyenebbeket.

Kérem is azt az Olvasót, akinek az ilyen leírások felkavarják a gyomrát, hogy óvatosan vagy sehogyan se olvasson most tovább: vegye elő inkább, ha javasolhatom, valamelyik kevésbé fajsúlyos írásomat, például a zsiráfok gondjairól szólót: az jobb lesz mindenképpen.

Van olyan is például, hogy egyik fajta állat visszaöklendezi egy részét annak, amit megevett. Nem kérődzik: kiöklendezi és ahová hányta, onnan le lehet rázni. Ez egy ragacsos, kenőcs-halmazállapotú valami (inkább nagy viszkozitású, lassan folyó folyadék), amelyről az emberek észrevették, hogy jó íze van. Ez az íz ráadásul attól függ, hogy az állat milyen táplálékon élt. A piacon így árulják, üvegekben: ilyen vagy amolyan táplálkozású, esetleg vegyes táplálkozású eredettel rendelkező massza. Az emberek meg veszik, ételekbe és italokba teszik, sőt megeszik akár önmagában is, kenyérre kenve. (Nem az ember van kenyérre kenve, hanem ez az öklendezmény, vagy hogyan is hívhatom.)

Az is cifra, hogy van egy másik állat, amelyiknek valami mirigye egy zsíros folyékony váladékot termel. Ezt kimasszírozzák belőle, és meg is isszák, de van olyan is, hogy hagyják megerjedni, sőt megpenészedni. A darabokba összeállt, megerjedt, penészes, talán leginkább gyurma-állagúnak mondható vagy keményebbre száradt eredmény pedig elegáns lakomákon is felbukkanó, kedvelt csemege. Válogatnak az emberek a boltban, hogy milyen módon megerjedt, milyen színű penésszel díszes változatot vegyenek; igyekszenek szépen elrendezni a tálon a különféle állagú és színű darabokat, szeleteket.

Nemcsak gusztustalan, hanem megdöbbentő, ami azokkal a pici élőlényekkel történik, amelyeknek a – nem akarok szellentést mondani – táplálékuk megemésztése közben történő gáz-kibocsátása jelenti jónéhány élelem fontos alkotóelemét. Szerencsétleneket táplálék-megvonásos körülmények közt tartják, szinte hibernálva, majd amikor elérkezik a felhasználás nagy napja, akkor gyakorlatilag körülöntik őket a táplálékukkal és a fejlődésükhöz legkedvezőbb hőmérsékletet teremtenek a számukra. Ezek meg táplálkoznak persze önfeledten (és fejlesztik a gázt, ahogyan azt a szervezetük előállítja), miközben a kicsi lelkük, ha van, talán az Örömódát zengi nagy boldogságában – amikor hopp: a létrejött gázmennyiséget elégnek találván a jószándékú, gondos ember az egészet, úgy ahogy van, megsüti: például egyszerűen tüzet gyújt alá. Igen, megsül élve az egész „kolónia”, körülötte az általuk el nem fogyasztott táplálékkal, és így az egészből együtt lesz emberi táplálék: sokmillió ember rendszeres étele vagy étel-tartozéka.

Nem mintha fontos lenne, de leírom ezeknek az ételeknek a nevét is. Az első, amelyről írtam, a méz; a második a sajt, például a camembert; a harmadik a kelttészta a belesütött élesztővel.
Jóétvágyat!

Új noteszlap a versenyről és a versengésről

Új noteszlap a versenyről és a versengésről

Azt gondolom, hogy rendkívüli károkat okoz a verseny és a versengés összetévesztése, összemosása.

Látszólag csak a megfogalmazásban van a különbség: azt akarom-e, hogy célba érjek az élet nagy tájékozódási futóversenyén, vagy azt, hogy a többieket legyőzzem. A gondolkodásom és a tevékenységem azonban egészen más lesz aszerint, hogy mire törekszem. Az első esetben egyre jobban akarok tájékozódni és egyre gyorsabban akarok futni. A második esetben annak is meg kell fordulnia a fejemben, hogy hogyan tudnám elérni, hogy a többiek ne tájékozódjanak olyan jól és ne fussanak olyan gyorsan… és ha a szabályok megengedik, lesz, aki megkísérli csábító ajánlatokkal rábeszélni a többi versenyzőt némi „lazításra”, eldugja vagy elrontja a térképüket, vagy akár rajzszöget szór eléjük: hiszen nemcsak a saját maga gyorsítása, hanem a többiek lassítása is ugyanolyan eredménnyel jár a versenyző számára!

Ennek az utóbbinak nem az az oka, mintha bárki is rossz akarna lenni a többiekhez – hanem az, hogy abban a pillanatban, ahogy valakinek a többiekhez képest kell eredményesnek lennie (vagyis abban a pillanatban, ha az értékelés norma-orientált (erről is szól az Új noteszlap a tanulás eredményének értékeléséről), valóban előnyt jelent számára a többiek lemaradása!

Mindenképpen lesz, aki ezt kihasználja – tehát hosszabb távon azok maradnak versenyben, akik kihasználták, a szabályok (és a szabály-hézagok) által megengedett maximális módon.

Ismétlem: ez nem egyes személyek jóakaratán, szabálytiszteletén, korrektségén vagy ezek hiányán múlik: nagyobb populációban mindig lesznek ügyeskedők, akik a szabályok és szabály-hézagok lehetőségeit a maximumig kihasználják nemcsak a saját hasznukra, hanem a többiek kárára is. A norma-orientált mérés pedig nekik kedvez: egy idő után belőlük fog állni az (újonnan bekapcsolódók számára mintát, példát jelentő) élmezőny!

A norma-orientált mérés azoknak kedvez tehát, akik ahelyett, hogy (az egyre jobb eredményért) versenyeznének, (a többiek legyőzéséért) versengenek.

Ha pedig abból indulunk ki, hogy ami nem tilos, az szabad, akkor ez a hatás megakadályozhatatlan. Akármilyen szabályokat fogalmazunk meg, azoknak mindig lesznek határeseteik, lesznek hézagaik, nehezen értelmezhető kombinációik – a Gödel-féle nemteljességi tételek feltételének megfelelő (azaz a gyakorlatban szinte bármelyik) axiómarendszerben fel lehet tenni olyan kérdést, amely az adott axiómarendszeren belül megválaszolhatatlan. Aki pedig ilyent kihasznál: előnyhöz jut.

Azt próbálom kifejezni, hogy miközben a versenyt, mint a fejlődés motorját dicsőítjük és támogatjuk, a szabályaink valójában a versengésnek kedveznek (azaz annak, amikor azonos előnyt jelent, ha valaki a saját teljesítményét fokozza, mint ha a többiekét akadályozza) – és ez így van minden olyan esetben, amikor norma-orientáltan mérünk.

Nem kötelező ebben (sem) egyetérteni velem, mint ahogyan abban sem, hogy együttműködés esetén mindenki többet nyerhet, mint rivalizálás esetén a győztes. Azt viszont mindenképp javaslom, hogy amikor valami okból norma-orientált mérést választunk, gondoljunk mindig erre a hatására is.

 

Az eredeti noteszlapok Gerő Péter: Az élethelyzethez igazított tanulás című tankönyvében jelentek meg (ZMNE, Budapest, 2008)

Új noteszlap a motiválásról és a manipulálásról

Új noteszlap a motiválásról és a manipulálásról

Egyik kedves jóbarátom úgy döntött, hogy igyekszik „nem hatni” a gyermekeire, mert azt „káros befolyásolásnak”, a személyiségükbe való mesterséges beavatkozásnak tartja. Ő nem akarja „manipulálni” a gyermekeit!

Aha.

Eszerint rábízza a TV-reklámokra és az óriásplakátokra, a politikusok nyilatkozataira és a postaládánkat megtöltő szórólapokra, valamint a napi életben felbukkanó ezer véletlenre, hogy azoké legyen a kizárólagos hatás.

Azoké, amelyek nyíltan, le sem tagadva igenis manipulálni akarnak!

Ezzel tehát a felsorolt és fel nem sorolt szándékos manipuláló hatásoknak nyit nagyobb teret, ezeknek enged kontrollálatlan befolyást.

Ez még akkor is furán hangzik, ha megvalósítható; de ő a maga viselkedésével akkor is felmutat valamiféle élet-modellt, ha nem akarja, vagy talán észre sem veszi. Ez lenne a helyes viselkedés?

Csak addig, amíg az ember nem tud különbséget tenni a motiválás és manipulálás között, és annyira irtózik az utóbbitól, hogy inkább az előbbit is elutasítja.

Hadd ajánljam ezt a (többféle forrásból is hallható) meghatározást:

Manipulálás: ha valakivel elhitetjük a saját célunkról, hogy az az ő célja: ha rávesszük, hogy azt tegye, ami nekünk jó, és közben higgye azt, hogy ez neki jó.

Motiválás: ha segítjük abban, hogy tisztázza a saját céljait és abban, hogy a saját céljai megvalósításáért dolgozzon.

Saját célokról, tényleges érdekekről van szó és nem pillanatnyi ötletekről: szükségletekről és nem igényekről.

A nyilvánvaló esetekre mindenki sok példát tudna mondani. A határesetek az igazán érdekesek – mert kiderül belőlük, hogy a motiválás-manipulálás felosztás nem mindig egyértelmű; és nem is mindig azonos a jó-rossz felosztással.

A klasszikus példával élve: amikor a totyogó gyereknek azt mondjuk, hogy azért ne érintse meg a befűtött kályha vasajtaját, mert „nem szabad” és kész – ez egyértelmű manipuláció, hiszen nem tudom, csak feltételezem (bár persze nagyonis alapos okkal feltételezem), hogy a gyermek célja a fájdalom és sérülés elkerülése.

De bocsánat: ha meghallgatjuk okos és többségükben nyilvánvalóan jó szándékú menedzserek és politikusok, jövőkutatók és lokális világmegváltók egymásnak néha szögesen ellentmondó tanácsait, ott se lehet kétségünk afelől, hogy többnyire nagyon őszinte meggyőződéssel hiszik, hogy amit mondanak, az a másik ember céljaival egybevág. A legnagyobb diktátorok és a legnagyobb maffiózók az emberiség jótevőinek hitték magukat, igazán, őszintén, becsülettel (még ha ezek a szavak az ő számukra nem is jelentették ugyanazt, mint amit az Értelmező Szótárban találunk róluk).

Az általam kifejlesztett módszertan, az élethelyzethez igazított tanulás művelésekor szerencsés helyzetben vagyunk: felnőtt (tehát elvileg: saját céljaikat magukban feltárni tudó, célszerű viselkedésre képes), mentálisan egészséges emberekkel foglalkozunk. De gondoljunk arra, hogy a másik ember tapasztalatainak, környezetének, az élete korábbi eseményeinek, a másik ember én-képének ismerete nélkül nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy az ő számára mi jelent értéket, mi jelent célt.

Nem tudok jobb megoldást, mint hogy a fenti meghatározás-párt újból és újból az emlékezetünkbe idézzük. Ha pedig elbizonytalanodunk, akkor nyugodtan folyamodhatunk a legegyszerűbb (bár ritkán használt) eszközhöz: ahelyett, hogy magyaráznánk, amit mi gondolunk – kérdéseket tehetünk fel, amelyekre a másik ember adhatja meg a saját válaszait. 

Kitűzés a Pinteresten

A webhely használatának folytatásával elfogadom a sütik használatát. Részletek

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás