Az Állatkert közelében laktunk; gyakran mentünk oda, amikor a fiaim még kicsik voltak. Idősebb fiam, Zolika ilyenkor mindig előre megtervezte, mit fog megnézni: kiválasztott legfeljebb 2-3 állatot és azokat nézte órák hosszat: egy alkalommal például a tevével nézték egymást nagyon hosszasan, máskor a víziló időnkénti felbukkanására várt hatalmas türelemmel.
Egyszer induláskor azt tervezte, hogy ő most a piros majmot akarja megnézni. Jó. Az orangután vöröses színű: gondoltuk, biztosan az tetszik ennyire Zolikának: odavittük. Zolika valóban érdeklődéssel szemlélte az orangutánt, de pár perc után közölte, hogy most már akkor indulhatnánk a piros majomhoz.
Végigjártuk a majomházat. Zolika mindegyik majomnak örült, de időről időre megjegyezte, hogy a piros majommal való találkozás még hátravan.
Sejtelmünk sem volt, melyik lehet a piros majom: be kellett vallanunk Zolikának, hogy nem találtuk. Szomorúan indultunk hazafelé.
A kijárat felé esik az a műszikla, ahol békés hegyikecskék társaságában a páviánok tanyáznak.
Amikor megláttuk őket, Zolika visongani kezdett a boldogságtól: ott a piros majom!
Akkor jöttem rá, hogy amikor Zolika a majmot pirosnak nevezi, akkor, hogyan is mondjam, nem az egész majomra gondol…
Ez a történet arra tanít engem, hogy egy-egy jellegzetes tulajdonság az összes többit „elfedheti”. Sokszor annak az illusztrálására használom, hogy nem kell mindenben kiemelkedőnek lenni: elég egy dologban, de nagyon. Néha azt is mutatom ezzel a történettel, hogy az ember a „renitenciakeretét” nem használhatja végtelenül. Aki sajátos szakállat, tetoválást, jelvényt, öltözéket visel vagy feltűnő módon beszélget, telefonál, rádiózik: megteheti, és semmi épeszű ok nincs arra, hogy őt mások emiatt “megítéljék” – ezzel mégis olyan képet alakít ki önmagáról, hogy egyes helyzetekben erőfeszítést kell tennie az elfogadásért. Én kínosan ügyelek arra, hogy az öltözetem, hajviseletem ne vonja magára a figyelmet és választékos stílusú beszéddel kerülöm a feltűnést – miközben a mondanivalóm tartalmában, a szakmai állásfoglalásaimban, többféle kezdeményezésemben gyakran kilépek az “elvárt keretekből”. Én erre használom azt a „megbízhatóság-képet”, amelyet a megjelenésem kialakít. Egyetérteni velem, vagy a viselkedésemet bármi értelemben “mintának” tekinteni – természetesen – ebben sem kell: mindenkinek a saját döntését kell meghoznia, hiszen a döntései előnyeit mindenki maga élvezi, a döntései kockázatait mindenki maga viseli.