Köszönet a művészeknek

Köszönet a művészeknek

Köszönöm szépen.

Ez volt a mondanivalóm; a többi csak magyarázat és szemléltetés.

Tanár vagyok: a világ két legszebb tantárgyának a tanára: ezek a matematika és a fizika. Amikor ezt elmondom, a hallgatóság mosolyogni szokott – nyilván azért, mert nekik is ezek voltak a kedvenc tantárgyaik.

Egyszerű világban élek: amit mondok, annak az érvényessége nem az emberek tetszésén múlik, nem is divaton, népszerűségen, és semmiféle szavazaton, pontszámon, bizottságok vagy zsűrik döntésén sem. Véleménykülönbség esetén nem kell tudnom, hogy akivel vitatkozom, az mennyi idős, milyen beosztású, milyen tekintélyű potentát vagy véleményvezér, kinek kicsodája. Ha nem hisz a gravitációban, végezzen el egy számítást és mérjen utána, vagy dobjon fel egy téglát és álljon alá: így vagy úgy, a fejtörés meg fogja győzni. (Elnézést az idétlen szóviccért.)

Véleményeket persze el lehet hallgattatni, de amikor 1600-ban Rómában a Virágok terén a máglya égett Giordano Bruno alatt, a csillagok – ahogyan ő nevezte: az idegen Napok – ugyanúgy mozogtak és körülöttük ugyanúgy keringtek a Bruno által megsejtett bolygók, mint háromszáz-valahány évvel később, amikor az egykori máglya helyén szobrot emeltek Bruno emlékére.

Vannak persze itt is tekintély-érvek. A kedvencem az, amikor Semmelweis-t azzal támadták (komolyan!), hogy az orvosok úriemberek és hogyan meri feltételezni, hogy egy úriember keze nem mindig tiszta… de végül a mérési eredmények döntöttek.

Szavazhat egy bizottság arról, hogy ki kap meg valami díjat, de a vízbe mártott test súlyvesztesége nem bizottsági szavazás és nem erőviszonyok kérdése: a legnagyobb tengeri flottával rendelkező hatalmak sem érhetik el, hogy például az ő érdekeiknek megfelelően ez a súlyveszteség nagyobb legyen. Semmiféle diktátor nem írhatja elő az oktatás egyszerűsítése céljából azt sem, hogy a víz ezentúl száz helyett kilencven fokon forrjon, mert a derékszög is kilencven fok. Be lehet vezetni hatalmi szóval az új-fokot, ahol száz fok a derékszög – de ez a tényeken éppen úgy nem változtat, mint ahogyan nem fázunk télen másképp attól, ha a hőmérsékletet más beosztású hőmérővel mérjük.

Folytonos a vita, hogy mi tudomány és mi nem: mintha a mindenkori tudósok elfelejtkeznének arról, hogy az ő szakterületük is – bármelyik szakterület – a korábbi vélekedéseket kétségbevonó, nagy eséllyel áltudománynak tartott rebellióként indult. (Ezt próbáltam laikusok számára szemléletessé tenni egyik blogbejegyzésben1.)

De ez még mindig egyszerűbb világ, mint a művészeké. Amit én érzek, amikor mondjuk egy telefonos távgyógyító tudósnak nevezi magát, semmiség lehet ahhoz képest, mint amikor egy költő vagy zeneszerző meglátja a cirkuszi plakáton azt a szót, hogy „erőművész”.

A „művész” ugyanis egészen mást jelent, még az én számomra is, aki ezt a kulturális szakadék túlpartjáról csodálom.

Műszaki végzettségű szülők árnyékában nőttem fel. Néhai édesanyám a nyugdíjas évtizedeiben novellákat írt: emlékeit, megtörtént eseteket írt le remek stílusérzékkel. Néhai édesapám egy időben fém-kisplasztikákat készített: néhány még az akkori „hivatalos minősítésen” is megfelelt. Ennek ellenére a művészetnek otthon alapvetően nem volt igazán sok becsülete. A szépséget a funkcionalitás jelentette. Édesapám mindig azt akarta, hogy én is műszaki pályára menjek, mert az az, aminek van látható, a szó szoros értelmében megfogható eredménye. „Ha megtervezel egy kilincset, amelyik jobban illeszkedik az ember kezébe, mint a korábbiak, akkor mindenki tudni fogja, hogy te tervezed a legjobb kilincseket” – ez volt a kedvenc példája. Máig emlékszem édesanyám nagy megdöbbenésére is, amikor egy festő egy interjúban elmondta, hogy valami disszonáns elem (vagy talán egy hiba) volt egyik festményén, és ezért festett oda egy sajtot, hogy eltakarja. Miért pont azt? Eszerint akármit is festhetett volna, ami épp eszébejut, és akkor az a művészet? Édesanyám nem értette – és én sem értettem. Már-már felháborodva olvastam, hogy Beethoven, amikor a Pastorale (a VI. szimfónia) céljáról, mondanivalójáról kérdezték, azt felelte: semmi cél, semmi mondanivaló: egy hangulatot akart kifejezni. A fenébe, gondoltam: emberek ebből megélnek, hogy „kifejezik a hangulatukat”, ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnának: igazságtalan a világ.

Aztán, évtizednyi időkkel később, láttam, hogy a két kicsi fiam mennyire másképpen gondolkodik. Amikor egyszer-egyszer meséltem erről, akkor azzal a példával szemléltettem, hogy ha a szomszéd házba csapna a villám és megkérdezném őket, hogy mi történt, az idősebbik elmondaná, hogy villámcsapás volt, hogy mekkorát dördült, hogy kigyulladt-e a tető, hogy kiszaladtak-e az emberek és így tovább. Ha a fiatalabb fiamat kérdeztem volna, hogy mi történt, ezt mondta volna: úgy megijedtem… és az érzéseit mesélte volna el.

Melyikük beszámolója lett volna hitelesebb? Mindkettőjük beszámolója hiteles lett volna – mert nem az történt, hogy a kérdésre annyira eltérő válaszokat adtak, hogy közülük csak az egyik lehetett volna helyes, hanem az ő számukra már a kérdés sem volt ugyanaz.

Azután egyszer a rádióban hallottam egy ismertetést: nem jegyeztem meg, hogy az olasz reneszánsz melyik festőjéről volt szó, mert akkor nem érdekelt a dolog annyira: sokkal később értettem meg a tanulságát. Egy művészettörténész mesélte, hogy milyen fantasztikusan érdekes, hogy egy kép, amelyen olyan furcsán elmosódott kontúrok vannak, egy meghatározott távolságból, meghatározott pontból nézve hirtelen élessé és plasztikussá válik, mintha kiemelkedne a vászonból. Ő ebből semmi következtetést nem vont le, csak elmondta, mint különlegességet, hogy nicsak, az a festő miféle furcsaságot csinált.

És bennem egyszercsak összeálltak az ismeret-szilánkok: hoppá, hát ez a művész nem azt akarta megfesteni, hogy pontosan milyen látvány van a szeme előtt – hanem azt akarta, hogy a nézőnek ugyanaz az élménye, ugyanaz az érzése legyen, mint neki. Ha ő, az adott pontból, az adott távolságból homályosnak látta a tárgy egyes kontúrjait, akkor olyannak is ábrázolta őket – ezért ha én állok a kép előtt, akkor ugyanúgy fogom érezni, mintha magát az eredeti tárgyat szemlélném az adott pontból, az adott távolságból. És amikor Beethoven azt mondja, hogy egy hangulatot akart kifejezni, akkor valójában nem csupán kifejezni akarta, elkiabálni a nagyvilágba, hanem azt kereste, hogy vajon milyen zene kelti ugyanazt a hangulatot. Csak ezt esetleg nem tudta így megfogalmazva elmondani – éppen azért, mert ő nem szavakban és közlésekben gondolkodott, hanem zenében és hangulatokban.

Ha tőlem, kockafejű matek-fizikatanártól megkérdezik, hogy milyen Lujza, akkor készítek egy háromdimenziós holografikus fényképet, megmutatom és azt mondom: ilyen. Arrafelé jön Picasso. Ránéz Lujzára, és jellegzetes bizsergéssel járó hormonális folyamatokat tapasztal. Én ezekre talán ezúttal oda sem figyelek, mert most éppen nem ez volt a kérdés, hanem hogy Lujza milyen. Picassót azonban éppen az érdekli, hogy mi is az, amitől neki bizsereg – mert ő nem a megfigyelés külső tárgyát akarja felderíteni, hanem önmaga érzéseit, élményeit, benyomásait. Vajon talán attól van-e ez a hatás, hogy Lujzának ilyen szeme van, és a pulóvere ilyen ívekben domborodik? Próbáljuk ki, mondja Picasso, és lefesti Lujzát szögletes domborulatokkal és a háta közepén lévő szemmel. Aztán ránéz a képre, de nem azt figyeli, hogy annak az arányai matematikailag megfelelnek-e Lujza arányainak, hanem: vajon érzi-e ugyanazt a bizsergést, mint amikor Lujzára néz. Ha a kép ugyanazt az érzést váltja ki, mint Lujza: lehet-e kétséges, hogy a kép Lujzát ábrázolja? Ha Beethoven hatodik szimfóniája közben önkéntelenül úgy szívom tele a tüdőmet otthon a lakásomban is, mint ha a napsütötte réten lennék: lehet-e kétséges, hogy a szimfónia valóban kifejezi az adott helyzet hangulatát, és ezzel velem, aki csak hallgatom, a saját élmény és tapasztalat erejével tudatja, hogy milyen érzéseket is kelt az a rét?

Ha soha réten nem jártam, de meghallgatom a hatodik szimfóniát: tudni fogom, hogy milyen érzéseket kelt a rét, amikor süt a nap, és milyeneket, amikor jön a vihar.

Ha soha féltékeny nem voltam, de elolvasom vagy megnézem az Otellót: tudni fogom, milyen érzéseket kelt a féltékenység, amikor kialakul, és milyeneket, amikor gyilkol.

Hálás vagyok a művészeknek, mert az ő jóvoltukból most már – anélkül, hogy magam is megéltem, megtapasztaltam volna – fel fogom ismerni, amikor közeledik a vihar és amikor kialakul a féltékenység. Fel fogom ismerni, mert a helyzetet ugyan nem éltem meg és nem tapasztaltam meg, de azt az érzést igen, amelyik akkor fogott el, amikor a zene azt fejezte ki, hogy közeledik a vihar, és amikor a színdarab azt fejezte ki, hogy kialakul a féltékenység. Megtapasztaltam ezeket az érzéseket: most már fel fogok figyelni rájuk. A többi pedig az én dolgom.

Hálás vagyok a művészeknek, mert olyan folyamatokat is érzékelnek, amilyeneket én nem érzékelek; olyan jelekre is felfigyelnek, amelyek engem nem zökkentenének ki a holografikus fényképeim világából; olyan összefüggésekre is ráéreznek, amelyeket én csak sokára ismernék fel, ha felismerném egyáltalán. Ez pedig azt jelenti, hogy érzékenyebbek, mint én: helyettem is érzékenyek. Márpedig aki érzékenyebb, az sérülékenyebb is – a művészek ezt a sérülékenységet énhelyettem, énértem is vállalják.

Nem hiszem, hogy ezt emberbaráti segítőkészségből tennék. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy arról van szó, amire Ady Endre azt mondja, hogy „jaj, nem tudok így maradni”2. Az én gondolkodásom számára egyébként sokkal tisztább és érthetőbb, ahogyan Karinthy Frigyes ezt kifejezi (elnézést a hosszú idézetért):

Mert értse meg végre a laikus és hozzá nem értő (bármily nehezére esik) – a szellemmel született lélek számára a művészet nem azt jelenti, hogy az illető szereti a szép verseket, zenét, drámát, képet, szobrot, s hogy „effélét csinálni maga is próbálgat” olyanféleképpen, mint ahogy a közönséges ember a szép nőket szereti, vagy a jó ételt, vagy a jó életet, vagy a lovakat, vagy a gyerekeket, vagy a szép időt.

A szellemmel született ember (s bizonyára maga a művész is) nem ilyen kényelmes viszonyban van a művészettel.

A laikus ezen csodálkozni fog, és mégis, esküszöm neki, hogy például voltak és vannak valódi, nagy művészek, akik egyáltalán nem is szeretik a művészetet.

Csakúgy, mint ahogy az ember esetleg nem szereti a saját lábát vagy kezét, vagy arcát, vagy még inkább valami belső részét, a szívét, vagy az agyvelejét, ha az fájdalmat okoz neki.

Nem szereti, szeretne helyette valami egyebet – de mit tegyen? Ezt a szívet és ezt az agyvelőt kapta, kénytelen ezzel gondolkodni és dobogni, ezzel a túldimenzionált agyvelővel és szívvel, ami csak úgy tud dobogni és érezni, ha akkorát dobog és érez, hogy fáj.

De mint ahogy merőben helytelen volna azt mondani, hogy a költő azért költő, mert szereti a szép verseket (voltak nagy költők, akik egyáltalán nem is szerették) – éppolyan helytelen és felületes dolog úgy képzelni el a Szellem és Hozzáértés emberét, hogy ez a szellem és hozzáértés nála valami külön ajándék, amit ha például elveszít vagy nem használhat, egyszerűen megszűnik szellem és hozzáértő lenni, és éli tovább a közönséges emberek életét.

Sajnos, ez nem ilyen egyszerű.

Szellem és hozzáértés, sajnos, nem azt jelenti, hogy lehetek gondolkodó és ítélő, hanem azt, hogy kénytelen vagyok gondolkodó és ítélő lenni akkor is, mikor a gondolat tulajdonképpen életem tükrét mutatja a gondolat tárgyában, s az ítélet marasztaló számomra.3

Eddig az idézet. És amikor egyszer a fiatalabb fiam megkérdezte, hogy milyen érzés, lelkiállapot lehet, amikor az ember verset ír, akkor – magam is meglepődve a saját önkéntelen válaszomon – azt feleltem neki: amikor már jobban fájna, ha nem írná meg.

Köszönöm tehát a művészeknek, hogy ezt – akár tudatos szándékkal, akár anélkül – felvállalják, művelik, helyettem is, énértem is. Viszonozni csak azzal tudom, hogy én pedig a magam gondolkodásának minden unalmas aprólékosságával őhelyettük is végiggondolom és megmérem, leírom és lefényképezem, hogy a vízbe mártott test valóban így viselkedik, az idegen Napok körül keringő bolygók pedig amúgy; és hálás vagyok a művészeknek, mert a máglya tüze még mindig kevésbé rettenetes kívül néhány percre, mint belül az egész életen keresztül.

A “Köszönet a művészeknek” a szerző előadásában elhangzott a Rádió Bézs és a Civil Rádió közös “Szia, Tanár Úr!” sorozatában, az “Ami a gép-korszakban is emberi marad” című műsorban, 39’46”-től. A Karinthy-idézetet Galkó Balázs színművész olvasta fel.

2Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…

3Karinthy Frigyes: Osvát Ernő, Pesti Napló, 1929. november 3. in: Karinthy Frigyes: Címszavak a Nagy Enciklopédiához II. kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. pp. 270-276.

Egyenlő elbírálás, azonos mérce?

Egyenlő elbírálás, azonos mérce?

Egyik előző bejegyzésben [Női munkalehetőség – női munkakényszer, első rész és Női munkalehetőség – női munkakényszer, második rész] szándékosan hagytam „elvarratlanul” az egyébként fontos és kényes témát: az egyenlő elbírálás, azonos mérce kérdését. Meggyőző kimutatásokat olvasok, nemcsak a nemek szerinti méltatlan megkülönböztetésről, hanem sok más olyan szempont szerintiről is, amelyeknek semmi köze nincs (nem szabadna, hogy legyen) a munkabérhez, a munkakörhöz, a kiválasztáshoz, a kinevezéshez.

Mert az, hogy olyan településen, ahol olcsóbb a megélhetés, ott olcsóbb a bér is: ez érthető. (Kérem, hogy az az olvasó, aki ezzel vitatkozni akar, előbb olvassa el a „Női munkalehetőség – női munkakényszer” című kétrészes bejegyzést, de legalább a fentebbi linkkel elérhető második részt. Ha az abban foglaltakat nem tartja meggyőzőnek: örömmel fogadom az érveit. Szeretem az érveken alapuló vitákat, mert ha az derül ki, hogy igazam van, az megerősít; ha pedig nem az derül ki, akkor tanulhatok és legközelebb megalapozottabban tudok véleményt kialakítani.)

De azt olvasom – hogy a témakör leginkább közismert vonulatát mondjam –, hogy például a nemek közti megkülönböztetés több dimenzióban is tettenérhető. Női munkavállalók szignifikánsan kevesebbet keresnek teljesen azonos munkát végző, azonos eredményeket elérő, azonos hatékonysággal dolgozó férfiaknál; azonos felkészültség és rátermettség esetén is kisebb valószínűséggel kerülnek magasabb beosztásba; és vannak munkakörök, ahol sokkal alacsonyabb a nők aránya, mint ahogyan feltételezni lehetne, hogy ne volna ambíciójuk, tehetségük hozzá: például hány karmesternőt vagy akár nőgyógyász nőt ismerünk?

Kérem, ne térjünk ki most arra, hogy ahol egészségügyi okból vagy mérhető testi adottságok miatt áll fenn a megkülönböztetés, ott az mennyire megalapozott. Az az érzésem, hogy ezek között van olyan is, amely a mai egészségügyi ismereteink szerint nem ugyanúgy érvényes, ahogyan azt kitalálták; és különben sem egyforma minden férfi és minden nő; és ráadásul sokan vannak, akikben a különféle jellemzők, tulajdonságok keverednek – de nem értek hozzá, tehát nem szeretnék hozzászólni.

Ugyanígy: nem szeretném, ha ez az írásom arrafelé kanyarodna, ahol az erős hagyományok szabnak meg nemi szerepeket, lehetőségeket és lehetetlenségeket: nem volt történelmileg régen, amikor ez nálunk is így volt „természetes”: a fentebb már idézett kétrészes írás első részében Szendrey Júlia példájára hivatkozom.

Maradjunk a saját korunknál és társadalmunknál, amelyet szeretünk logikusnak és méltányosnak tartani.

Olvasom tehát a meggyőző leírásokat, statisztikákat, élettörténeteket, elemzéseket.

Valamit azonban nem értek – és ez a valami nem az, amit olvasok, hanem amit nem olvasok.

Nem hangzott ez most zavarosan? Elmondom konkrétabban.

Tegyük fel, hogy semmit nem tudok az egészről: most jöttem egy másik bolygóról. Olvasom tehát a meggyőző leírásokat, statisztikákat, élettörténeteket, elemzéseket. Nem tudom ellenőrizni őket, nincsenek saját megfigyeléseim, adataim.

Tisztán logikai alapon két eldöntendő kérdés szabja meg, hogy alapvetően mit gondolok. Ez a két kérdés: igaz-e, hogy van ilyen megkülönböztetés; és: vannak-e igazán megalapozott, objektív okok, amelyek az ilyen megkülönböztetést indokolttá teszik/tennék.

Ismétlem: a gondolatkísérlet szerint más bolygó lakója vagyok, aki minden előismeret nélkül, a kutató elfogulatlan érdeklődésével szemlélem a helyzetet. Egy „földlakó” számára már a kérdések felvetése is utalhat valamiféle beállítódásra, de én, mint „kívülálló”, semmiféle beállítódással nem rendelkezem (semmiféle beállítódásnak nem vagyok a foglya): számomra ezek tiszta logikai esetek.

Két kérdés két-két válaszlehetőséggel: ez négy lehetséges eset.

Ha van ilyen megkülönböztetés és ez objektíven, tudományosan indokolt: érdeklődéssel keresem, hogy hogyan nyilatkoznak az intézményi felvételiztető, kiválasztó emberek, a fejvadász-ügynökségek munkatársai, a kinevezésekről döntést hozó vezetők, akiknek a szakmai hitelességét kérdőjelezi meg a megkülönböztetés elleni tiltakozás. Ha ez a helyzet, akkor nekik szólniuk kellene, hogy nem szokásból, nem előítéletből, hanem komolyan megalapozott okokkal döntenek úgy, ahogyan.

Ha van ilyen megkülönböztetés, de anélkül, hogy objektív, tudományos indoka lenne, akkor a cégvezetőknek, tulajdonosoknak, részvényeseknek kellene megszólalniuk, felháborodva, hogy az intézményi felvételiztető, kiválasztó emberek, a fejvadász-ügynökségek munkatársai, a kinevezésekről döntést hozó vezetők becsapják őket: nem feltétlenül a leginkább megfelelő embert veszik fel, nevezik ki és nem reális áron díjazzák a tevékenységeket, eredményeket – ezzel kárt okozva és indokolatlan feszültséget keltve.

Ha nincs ilyen megkülönböztetés, és objektíven, tudományosan nem is volna indokolt: a felsoroltaknak még inkább meg kellene szólalniuk és „ellen-kampányt” kellene indítaniuk arra, hogy a valamennyiük számára hitelrontó álhírek, tiltakozások megszűnjenek, a felháborodottak és megbántódottak megnyugodjanak.

Ha nincs ilyen megkülönböztetés, noha objektív, tudományos indokai volnának: akkor meg aztán igazán meg kellene szólalniuk a felsoroltaknak: elsősorban a tulajdonosoknak, részvényeseknek, a hatékonyságban érdekelteknek, hogy ha eddig nem volt megkülönböztetés, ezután legyen.

Szóval akár így, akár úgy, emígy vagy amúgy: a sajtónak, az internetnek zengenie kellene az intézményi felvételiztető, kiválasztó emberek, a fejvadász-ügynökségek munkatársai, a kinevezésekről döntést hozó vezetők, a cégvezetők, a tulajdonosok, a részvényesek megszólalásaitól, magyarázataitól, tájékoztatásaitól, helyreigazításaitól – akár a vitáiktól, ha a helyzet nem egyértelmű.

Mentegetőzniük kellene, hogy nem is, hanem hogy félreértés, félremagyarázás, tévedés, elírás, megtévesztő látszat.

Érvelniük kellene, hogy de bizony, és sőt, és ezért meg azért és ezentúl is és még inkább.

Tiltakozniuk kellene, hogy ők egyáltalán nem, hanem ellenkezőleg, és komolyan és felelősen és átláthatóan.

Hol vannak ezek a mentegetőzések, érvek, tiltakozások, amelyeknek tömegeseknek kellene lenniük, akár így, akár úgy, emígy vagy amúgy áll a helyzet? A szűk körnek szóló szakmai sajtóban időnként fel-felbukkan a téma – de a közvéleményben gyakorlatilag egyáltalán nem.

Vajon ezek az emberek miért tűrik szó nélkül, hogy vagy a szakmai tudásuk, vagy a szakmai hitelességük válik kétségessé (a két eldöntendő kérdésre adott válasz-variációk szerint), egyszersmind vagy az intézményük érdekeinek megfelelő képviselete, vagy az emberi tisztességük válik kétségessé (a két eldöntendő kérdésre adott válasz-variációk szerint)? A szavahihető és a jellemes viselkedésük pedig mindenképpen megkérdőjelezhető, akár azért, mert rémhíreket hagynak szó nélkül, akár azért, mert nem állnak ki kétségbevont igazságok mellett; akár azért, mert tudományos tényeket titkolnak, akár azért, mert az őket igazoló tudományos tények hiánya ellenére előítéletes és elfogult módon viselkednek!

Jó ideje próbálom ezt az írást befejezni – de látom már, hogy ez is a „magam sem értem” címkéjűek közé fog kerülni. Talán egyszer befejezi valaki.

Női munkalehetőség-női munkakényszer 2. rész

Női munkalehetőség-női munkakényszer 2. rész

Második rész: hogyan alakulnak ki a jövedelmek?

Ennek a bejegyzésnek az első része arról szól, hogy a nők munkábaállása megduplázhatta (volna) a családok jövedelmét – de nicsak: a munkajövedelemből, munkabérből élő családok semmivel nem élnek jobban, mint azelőtt: a munkabér a családok döntő többségében most is pontosan a következő fizetésig tart.

Vajon hogyan alakulnak ki a fizetések?

A család helyzete, a munkakörök, a lakóhely alapján ki lehet következtetni, hogy hosszabb távon, átlagosan mennyibe kerül a megélhetés két fizetésnap között. Városi család esetében mások a közüzemi és a közlekedési költségek, mint egy faluban; a jogtanácsos és a rendőr számára nem ugyanolyanok az öltözködésére vonatkozó szabályok; aki tovább tanult, annak számára a későbbi munkakezdés veszteségének is meg kell térülnie; a jutalék-alapú munkát végzőnek nagyobb tartalékkal kell rendelkeznie a kiszámíthatatlan jövedelem-ingadozások rosszabb időszakainak áthidalására; az irodalomtanárral szemben elvárás, hogy könyveket vásároljon és színházba, kulturális programokra járjon; és így tovább. Más-más munkakörben, más-más környezetben más-más átlagos jövedelem ad hosszabb távon biztonságos megélhetést fizetéstől fizetésig.

Ha egy intézmény ennél kevesebbet fizet: ott nemigen tud senki hosszabb távon megmaradni, mert nem él meg belőle. Ha egy intézmény ennél többet fizet: lemarad a versenyben azokhoz az intézményekhez képest, amelyek jól álltak be a „fizetéstől fizetésig éppen csak elég” átlagjövedelemre, mert mindig lesznek, akik ezért az „éppen csak elég” összegért elvállalják a munkát. Amelyik intézmény ennél kevesebbet ad, attól elvándorolnak a dolgozói. Amelyik intézmény ennél többet ad, annak beruházásra, fejlesztésre, marketingre jut kevesebb. Ez is, az is lemarad – és a piacon (hosszabb távon, átlagosan) csak olyan intézmények lesznek, amelyek se többet, se kevesebbet, hanem éppen annyit fizetnek, amennyi (hosszabb távon, átlagosan) a következő fizetésnapig elég.

Akit nem fárasztott ki ez a fejtegetés, azt hadd kérdezzem meg: mi történik tehát, ha az átlagos család munkavállalóinak, keresőinek a száma a kétszeresére növekszik? Akkor így kétszeresére növekszik a család jövedelme? Vagy lecsökkennek a fizetések: ezentúl két ember együttvéve fog akkora fizetést kapni, amekkorát eddig egyetlen ember kapott? Bizony majdhogynem ez az utóbbi a helyzet.

A két munkavállalós családnak persze a költségei is nagyobbak, mert a másik munkavállaló is közlekedik és a munkájával kapcsolatban más költségei is lehetnek; továbbá a családnak számos tevékenységet szolgáltatásként kell igénybevennie, amelyeket pedig egy otthon lévő családtag egyébként ellátott volna. De a családi költségek (hosszabb távon, átlagosan) egyáltalán nem duplázódnak meg, hanem ennél csak sokkal kisebb mértékben növekszenek. Növekszik a családi költség, de a megduplázódó jövedelem ennél is nagyobb növekedést jelentene: ez látványos életszínvonal-emelkedést kellene, hogy jelentsen: luxuskiadásokat, nagy megtakarításokat például. Mégsem ez történik. Miért?

Az intézmény, a munkahely észreveszi, hogy most már többet fizet az éppen csak szükségesnél. Tudja, hogy ha valamelyik másik intézmény lecsökkenti a béreket, annyira, hogy ezentúl (hosszabb távon, átlagosan) már két kereset is csak épp elég legyen a család megélhetésére egyik fizetésnaptól a másikig, akkor az az intézmény, ahol nem csökkentik a béreket, lemarad a versenyben. Mivel pedig mindegyik tart a lemaradástól – mindegyik csökkenteni fog, amíg csak el nem érik, hogy (hosszabb távon, átlagosan) megint fizetéstől fizetésig éljen a család. És minden működik tovább, mert mindig lesz, aki a munkát ennyiért elvállalja.

Nem biztos, hogy a bérek számszerűen csökkennek. Lehet, hogy csak nem követik az inflációt. Lehet, hogy csak drágulnak egyes szolgáltatások. De a végeredmény az, hogy a család – még ha kényszerűségből olyan szolgáltatásokat is igénybevesz, amelyek korábban luxusnak számítottak volna – megint (hosszabb távon, átlagosan) fizetésnaptól fizetésnapig él… csak éppen most már ketten dolgoznak.

Kétszerannyian dolgoznak, mint eddig; és lényegében ugyanúgy élnek, mint eddig – mert a lényeg nem az, hogy most időnként bébiszittert is hívnak és házhozszállított készétel a vacsora, hanem hogy fizetésnaptól fizetésnapig tart a jövedelem és esély sincs ebből kikerülni. Semmiféle „piaci alapú” bérből nem lehet annyit félretenni, hogy abból egy kiadható lakás, megérezhető hozamú részvénycsomag vagy bármi olyasmi megszerezhető legyen, ami lépésről lépésre az aktív jövedelem mókuskerekéből való kitöréshez vezethetne.

A fantasztikus vívmány, a nők munkábaállása – a nők munkakényszeréhez vezetett. Ma már egy családot egyetlen dolgozó nem tud biztonságosan, méltó szinten eltartani: aki ezt nem hiszi, nézze meg az egyedülálló szülők költségvetését. A munkavállalási jog kényszerűséggé vált: a munkajövedelemből élő átlagos családban átlagosan két keresőnek kell lennie, mert különben (hosszabb távon, átlagosan) a biztonságos megélhetésük sem fenntartható.

Vajon ez azt jelenti, hogy hiba volt, hogy a nők megkapták a munkábaállás széleskörű jogait? Dehogy! Az volt a súlyos, megalázó, méltatlan helyzet, amikor nem kapták meg.

Az, hogy ennek a hozadéka nem a családoknál jelenik meg, hanem végeredményben a bért fizető intézményt, munkahelyet gazdagítja, a gazdasági rendszerünk törvényszerűségéből következik, függetlenül attól, hogy maga a változás emberileg pozitív-e. A leginkább embertelen helyzetek egyikének, a gyermekmunka újbóli elterjedésének például ugyanez lenne a hatása: még több munkavégző bére adná ki együttvéve ugyanazt a családi megélhetési költséget, tehát az egy-egy munkavállalóra jutó bér (hosszabb távon, átlagosan) ebben az esetben is csökkenne. Ez nem etikai vagy lelkiismereti kérdés, hanem a gazdaságunk törvényszerűsége. (Az Egyenlő elbírálás, azonos mérce? ennek egy furcsa jelenségéről szól.)

Ha tőlem kérnének olyan javaslatot, amely méltányos is, emberi is, senkit nem zár ki az őt emberként megillető lehetőségekből, de nem változtatja a lehetőségeket olyan kényszerré, amelynek ugyanakkor nincs meg az áldozatvállalással arányos hozadéka: a gazdasági berendezkedésünk törvényszerűségei között csak mesterkélt, erőltetett, ezért bizonytalan, instabil konstrukciókra tudnék gondolni – és egy ilyen párperces elmélkedés még ehhez sem elég. Nem tehetek most mást tehát, mint hogy az Olvasót magára hagyom a saját gondolataival.

Női munkalehetőség-női munkakényszer 2. rész

Női munkalehetőség-női munkakényszer 1. rész

Első rész: lehetőség vagy kényszerűség?

Hallgatom a nők jogaiért küzdőket és nem tudom, hogy hogyan fogalmazzam meg az eredményeknek a címben is jelzett hatásával kapcsolatos vegyes érzéseimet.

Kezdjük azzal, hogy ma bele se gondolunk, milyen is volt a nők helyzete alig néhány nemzedéknyi idővel ezelőtt.

Egy többé-kevésbé közismert példát hadd mondjak: Szendrey Júlia példáját.

Petőfi özvegyéről Petőfitől nem sokat tudunk, mert a költő nem Júliáról, hanem a saját, Júlia iránti érzelmeiről írt. Magáról Szendrey Júliáról, ha jól emlékszem, nem derül ki több Petőfi írásai alapján, mint hogy „egyik kezemben édes szendergőm szelídeden hullámzó kebele” – vagyis hogy volt neki kebele, amely, méretét tekintve, összevethető volt a költő kezével.

Más forrásból tudjuk ugyanakkor, hogy Szendrey Júlia nyelveket beszélő művelt ember volt: ő fordította magyarra Andersen meséit. Aki Andersen meséire felfigyel és azokat akkora értéknek tartja, hogy a fordításukra időt áldoz, vagyis aki a tehetségét Andersen szomorú és bölcs mondanivalóinak tolmácsolására használja – az nem akármilyen intellektus. (Már készen voltam ezzel a bejegyzéssel, amikor hosszú cikk jelent meg róla (Szendrey Júlia: Egy nő több mint csak asszony): ebben a költői munkáit is említik és a műfordításairól is szó esik, de sem itt, sem a megjelent kis verseskötete ismertetésében nem kerül szóba, hogy Andersen meséinek első magyar fordítója volt.)

Szendrey Júlia ma elismert műfordító volna, akinek kötetei jelennének meg, aki a könyvhéten dedikálna, aki ha akarná, entellektüel társaságok tagja lehetne, és aki feltehetően könyvkiadónál, folyóirat-szerkesztőségben tevékenykedhetne. Ezt is csak akkor, ha akarná, mert rászorulva nem volna: a fiukkal fele-fele arányban volna örököse a Petőfi-alkotások jogainak. Díj illetné meg minden kiadásért, ünnepi szavalatért, még a falvédőre írt Petőfi-idézetekért is; és ugyanannyi díjat kapna a Petőfivel közös gyermekük is.

Abban a korban pedig, amelyben élt (és amely nem volt annyira nagyon-nagyon régen) Szendrey Júliának a gyermekével való puszta megélhetésre sem volt esélye másképp, mint hogy férjhez menjen.

Férjhez ment a kor ismert irodalomtudósához – és azóta is az az első, ami őróla eszünkbe jut, hogy „eldobta az özvegyi fátyolt”. Mit kellett volna tennie? Éhen halni? Meghúzódni valami rokonnál, annak könyörületére bízva magát? Koldulnia kellett volna?

Férjhez ment – és a nagy irodalomtudós, aki nyilván rettenetesen büszke volt arra, hogy azt a nőt viszi az ágyába, akit korábban Petőfi ölelt, sajátos viselkedéssel kezelte ezt a helyzetet. Ma simán zaklatásnak, akár a családon belüli erőszak finomabb fajtájának neveznénk a viselkedését – és ismétlem: Szendrey Júliának a puszta túlélésre sem volt más lehetősége, mint hogy elfogadja a helyzetet, amikor ő rabszolga és dísztárgy, valaki tulajdonában.

Szavakat is nehéz találni arra, hogy (nem is annyira nagyon-nagyon régen) milyen méltatlan és megalázó volt a nők helyzete. Persze kivéve azokét, akik megfelelő összegekkel vagy kapcsolatokkal tudták a szabályok merev vonalait meghajlítani. De még ezt is fiúsításnak vagy hasonlóan nevezték: nem arról volt szó, hogy általános emberi jogok és lehetőségek lennének, hanem hogy kivételes esetben a nőt is megillethették a férfiak – egyes – jogai és lehetőségei.

Amiért a nők később harcoltak, például eleve a továbbtanulási lehetőségek, a különféle tevékenységi körökhöz, munkakörökhöz való jogok, a választójog és választhatóság, vagy amiért most megy a harc, például az egyenlő munkahelyi esélyek és jövedelmek: ezek is súlyos gondok és méltatlan helyzetek, de Szendrey Júlia korához képest óriási az előbbrelépés: akár azt is gondolhatnánk, hogy akárhogyan is, de legalább a puszta megélhetésért való kiszolgáltatottság végetért.

Kitörő örömmel kellene üdvözölni a változást: a nők tanulhatnak, munkaköröket vállalhatnak, önálló jövedelemmel gazdálkodhatnak. A hagyományokon alapuló korlátozások utolsó bástyái (például egyes egyházak papi tevékenységének férfiak számára való kizárólagos fenntartása) állandó támadások alatt állnak, a bástya-falak repedeznek.

Halleluja, mondhatnánk stílszerűen, és örvendezve figyelhetnénk, hogy biztosan milyen nagyszerűen élnek a családok, amelyeknek mindegyik felnőtt tagja jövedelemhez juthat, vagyis a korábbiakhoz képest egy pár majdnem kétszerannyi munkajövedelemből gazdálkodhat. Nem pontosan kétszerannyiból, mert kőkemény statisztikák mutatják, hogy az „egyenlő munkáért egyenlő bért” elvvel még nagy bajok vannak. Külön írás (Egyenlő elbírálás, azonos mérce?) szól ennek egyik olyan oldaláról, amelyet még sehol nem láttam felvetni. De nagyságrendi különbségek nincsenek: azt nyugodtan kimondhatjuk, hogy a kétkeresős család jövedelme a nagyságrendjét tekintve mégiscsak kétszerannyi, mintha csak egyikük keresne.

De nicsak: a munkajövedelemből, munkabérből élő családok semmivel nem élnek jobban, mint azelőtt: a munkabér a családok döntő többségében most is pontosan a következő fizetésig tart. A lehetőség, hogy a családban két kereső is legyen, mintha kényszerűséggé alakult volna!

Arról, hogy ennek mi lehet az oka, a „Női munkalehetőség – női munkakényszer” második része szól; a fentebb hivatkozott “Egyenlő elbírálás, azonos mérce?” pedig ennek egy furcsa kérdését veti fel.

Zolika és a piros majom

Zolika és a piros majom

Az Állatkert közelében laktunk; gyakran mentünk oda, amikor a fiaim még kicsik voltak. Idősebb fiam, Zolika ilyenkor mindig előre megtervezte, mit fog megnézni: kiválasztott legfeljebb 2-3 állatot és azokat nézte órák hosszat: egy alkalommal például a tevével nézték egymást nagyon hosszasan, máskor a víziló időnkénti felbukkanására várt hatalmas türelemmel.

Egyszer induláskor azt tervezte, hogy ő most a piros majmot akarja megnézni. Jó. Az orangután vöröses színű: gondoltuk, biztosan az tetszik ennyire Zolikának: odavittük. Zolika valóban érdeklődéssel szemlélte az orangutánt, de pár perc után közölte, hogy most már akkor indulhatnánk a piros majomhoz.

Végigjártuk a majomházat. Zolika mindegyik majomnak örült, de időről időre megjegyezte, hogy a piros majommal való találkozás még hátravan.

Sejtelmünk sem volt, melyik lehet a piros majom: be kellett vallanunk Zolikának, hogy nem találtuk. Szomorúan indultunk hazafelé.

A kijárat felé esik az a műszikla, ahol békés hegyikecskék társaságában a páviánok tanyáznak.
Amikor megláttuk őket, Zolika visongani kezdett a boldogságtól: ott a piros majom!

Akkor jöttem rá, hogy amikor Zolika a majmot pirosnak nevezi, akkor, hogyan is mondjam, nem az egész majomra gondol…

Ez a történet arra tanít engem, hogy egy-egy jellegzetes tulajdonság az összes többit „elfedheti”. Sokszor annak az illusztrálására használom, hogy nem kell mindenben kiemelkedőnek lenni: elég egy dologban, de nagyon. Néha azt is mutatom ezzel a történettel, hogy az ember a „renitenciakeretét” nem használhatja végtelenül. Aki sajátos szakállat, tetoválást, jelvényt, öltözéket visel vagy feltűnő módon beszélget, telefonál, rádiózik: megteheti, és semmi épeszű ok nincs arra, hogy őt mások emiatt “megítéljék” – ezzel mégis olyan képet alakít ki önmagáról, hogy egyes helyzetekben erőfeszítést kell tennie az elfogadásért. Én kínosan ügyelek arra, hogy az öltözetem, hajviseletem ne vonja magára a figyelmet és választékos stílusú beszéddel kerülöm a feltűnést – miközben a mondanivalóm tartalmában, a szakmai állásfoglalásaimban, többféle kezdeményezésemben gyakran kilépek az “elvárt keretekből”. Én erre használom azt a „megbízhatóság-képet”, amelyet a megjelenésem kialakít. Egyetérteni velem, vagy a viselkedésemet bármi értelemben “mintának” tekinteni – természetesen – ebben sem kell: mindenkinek a saját döntését kell meghoznia, hiszen a döntései előnyeit mindenki maga élvezi, a döntései kockázatait mindenki maga viseli.

Pin It on Pinterest

A webhely használatának folytatásával elfogadom a sütik használatát. Részletek

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás