Gerő Péter: A tüzes tűzben (Mert már megvannak a válaszok)

Gerő Péter: A tüzes tűzben (Mert már megvannak a válaszok)

A költészet napja alkalmából

Két igaz történet, csak úgy

Két igaz történet, csak úgy

Az alábbi két történet a közvetlen közelemben zajlott szinte egyidőben, 2019. januárjában: a hitelességük egészen biztos. Nem állítom azt, hogy bármelyikük is általánosítható lenne. Az én tapasztalataim erre utalnak: X és Y esetét jellemzőnek, tipikusnak látom, de lehetséges, hogy ez csak attól van, hogy én véletlenül éppen hasonlóakat éltem át korábban.

X-nek az Egyesült Királyságban a Barclays Banknál van számlája, internetes hozzáféréssel, debit-kártyával. A lehető legegyszerűbb számla. A rajta lévő pénz kamata: nulla. Számlanyitási befizetnivaló, havi és éves számlavezetési díj, kártya-költség, készpénz-felvételi illeték, pénztári befizetési különmunka-díj, terhelési tranzakciós jutalék, átutalásonkénti harács, megbízás-visszavonási sáp, korábbi kivonatokhoz való hozzáférési dézsma: nulla. Ahány fontot-pennyt befizet, átutal a számlára, annyi van rajta; ahány fontot-pennyt átutal róla vagy kártyával elvásárol, ahány fontot automatával felvesz, annyi hiányzik róla (Kivéve, ha az automatára pontosan ki van írva, hogy az az adott automata készpénz-felvételi díjjal működik: de ez nem banki költség, hanem az adott automata használati díja – és lehet díjmentes automatát is találni.). X tehát pontosan tudja, mennyi pénz van a számláján: ha évekig felé se néz, akkor az évekkel ezelőtti összeg van rajta, változatlanul.

Telik az idő: a kártya folyó hó harmincegyedikén lejár és nem érkezett meg az új.

X nem ért ahhoz, hogy ilyenkor milyen ügyintézésnek kell következnie. De nem is baj: vannak ezzel foglalkozó ügyintézők, akik majd nyilván tájékoztatják.

Huszonkettedikén X beballag a London Middlesex körzetében lévő egyik Barclays bankfiókba, ahol annakidején a számlaszerződést kötötte: 506 High Road, Wembley: saroképület a Bakerloo földalatti-vonal Wembley Central állomásával szemben, kicsit jobbra. Ez volt az a fiók, ahol annak idején elég volt a számlanyitáshoz bemutatnia az útlevelét és a londoni postacímére érkezett NI-igazolást (a magyarországi fogalmakkal: TB-kártyát).

Nagy sor az ablakokhoz. Az előtérben 3-4 banki munkatárs nyüzsög: a tanácstalanul nézelődőkhöz, sőt a sorbanállókhoz is odamennek, és ha olyan ügyről van szó, amelyhez nem is kellene végigállni a sort, akkor segítenek. Néha eltűnnek: elkísérik az ügyfelet az emeletre, a bonyolultabb ügyek ügyintézőihez.

X-hez Kalendu lép oda: ez van az alacsony indiai férfi mellén lévő névkitűzőn. Mi a probléma? Lejár a bankkártya érvényessége kilenc nap múlva és nem érkezett meg a másik – miközben X öt nap múlva hosszabb időre visszajön Magyarországra: Londonban tehát nem lesz, aki a kártyát átvegye.

Kalendu megnyugtatja X-et: minden rendben lesz, de ehhez végig kell állni a sort: majd az egyik ablaknál intézkednek.

Az ablaknál a számítógép képernyőjéről kiderül: X-nek a bank rendszerében egy sokkal korábbi címe van. X lelkileg már felkészül, hogy elküldik a város túlvégébe, hogy érdeklődjön a most ottlakóktól, jött-e banki levele… de szó sincs erről, csak át kell írni a címet.

Hűha, ez az ügy bonyolult: irány az emelet.

Kedvetlen asszony fogadja X-et. Szóval milyen címen fogja tudni átvenni majd a kártyát? Hát éppen ez az, hogy mire a kártya megérkezhet, X már nem lesz az Egyesült Királyságban! Ügyintéző asszony kedvetlensége fokozódik: nagyon nem érti, hogy hogyan lehet valaki ennyire értetlen. Hát akkor azt a címet mondja meg, ahol tíz nap múlva lesz! A magyarországit? Persze, hogy azt!

X lediktálja a címet, a kedvetlen pedig begépeli. Igazolást nem kér: miért is feltételezné, hogy egy gentleman mást mond, mint ami valóban igaz? Odafordítja a monitort: pontosan írta-e le? Igen. Akkor minden rendben: tíz napon belül az új kártya arra a címre meg fog érkezni, viszontlátásra.

Egy szó se arról, hogy ezért díj járna, vagy hogy „kinek a hibája” az, hogy X nem kapta meg az új kártyáját, vagy az, hogy a nyilvántartásban régi, nem aktuális cím volt, ahová eszerint feleslegesen ment ki egy kártya.

Kifelé menet Kalendu megszólítja X-et. Mondom: ő szólítja meg. Érdeklődik, hogy hogyan mentek a dolgok.

Alapvetően jól, mondja X. Az új kártya legfeljebb tíz nap múlva megérkezik , a mostani pedig még kilenc napig érvényes: minden rendben van.

Nem úgy van az – mondja Kalendu. Ez itten vészhelyzet (emergency): várjon csak X még negyedórát! Kalendu odasiet valami főnök-féléhez, majd egy ügyintézővel sugdolózik, aki odahívja X-et és néhány személyes adatot kérdez; aztán ő is azt mondja, hogy negyedórát várni kell. Húsz perc is eltelik, amikor az ügyintéző ismét szólítja X-et – és a kezébe nyomja az új, helyben készített, dombornyomású bankkártyát, elnézést kér a várakoztatásért és sajnálatát fejezi ki, hogy ilyen emergency-kártyanyomtatást egy-egy ügyfél esetében évente legfeljebb kétszer tudnak csinálni.

Díj, levonás nincs.

X nem hisz a szemének: a bankfiók oldalában lévő automatán kipróbálja a kártyát: lekérdezi az egyenleget (természetesen díjtalanul): minden rendben van, minden működik. Megnézi az interneten a számlakivonatát egy héttel később: pennyre pontosan egyezik, azaz valóban nem volt sem a feleslegesen kiküldött, sem a sürgősséggel nyomtatott kártyáért semmi levonás – és természetesen az ügyintézésért sem.

A másik történethez nem írok címet és nevet. Az Egyesült Királyságban, bármilyen furcsa, azon is múlhat egy-egy ügy sorsa, hogy melyik irodába, személyszerint melyik ügyintézőhöz kerül az ember, és mennyire érthetően ismerteti az ügyét. Magyarországon nagyobb az esély arra, hogy ugyanazt mindenütt ugyanúgy intézik.

Y megvett egy használt autót harmadikán. Nagyon régen vett autót legutóbb: nem emlékszik az ügymenetre, meg aztán változhatott is.

Y nem ért ahhoz, hogy ilyenkor milyen ügyintézésnek kell következnie. De nem is baj: vannak ezzel foglalkozó ügyintézők, akik majd nyilván tájékoztatják.

Most például minden gyanakvás nélkül elhiszi tehát az eladónak, hogy törzskönyv már nem is létezik.

Két nappal később, ötödikén az interneten időpontot foglal az átíráshoz: az első szabad időpont huszonkilencedikén van.

Az autó kötelező biztosítása az előző hónap végén lejárt. Közben azonban Y-nak mindenféle közbejön: nem is használja az autót: az ott áll a ház mögött. Y úgy gondolja, hogy elég lesz a biztosítást akkor is megkötnie, amikor az autót használni fogja; aztán az átírás dátuma előtti napon interneten keresztül meg is köti.

Beírja becsülettel az adás-vételi szerződés dátumát. Mikortól legyen érvényes a biztosítás? Mától.

Hopp: a számlán megjelenik 18.000 forint többletköltség a nem biztosított időszak lefedésére! Majdnem napi ezer forint, egy olyan időszakra, amikor az autó állt: nem okozhatott kárt, a biztosítónak nem volt miért kockázatot viselnie. Ez – biztosítási szakkifejezéssel élve – meg nem szolgált díj! De itt az ügyfélnek kellene bizonyítania (márpedig hogyan lehet bizonyítani, hogy valami nem történt: hogy az autó nem közlekedett?), és különben is: ha az ügyfél vitatkozni kezd, húzódik az idő, márpedig az átíráshoz nyilván kell a meglévő kötelező biztosítás. Y fizet.

Elérkezik a nagy nap. Y bemegy a hivatalba, ahol az – egyébként kedves – ügyintéző hölgy azzal kezdi, hogy 15 napon belül kellett volna az autót átíratnia: ezért büntetést is kaphat. Azt, hogy ő két nap után már időpontot kért, de csak mára kapott, nem tudja bizonyítani, főképp nem esetleg az utcán, az igazoltató rendőrnek – márpedig bizonyítania az ügyfélnek kell.

Hol a törzskönyv? Az eladó azt mondta, nincsen. Márpedig van – mondja a kedves hölgy –, és anélkül nem lehet átírni. És ha az eladó elveszítette? Akkor ő (mármint az eladó) jelentse ezt be. És ha nem hajlandó rá? Akkor adjon Y-nak meghatalmazást, hogy ő bejelenthesse. És ha már nem érem el az eladót, vagy a meghatalmazás megírására se hajlandó? – kérdezi Y. Hát márpedig ezt el kell intézni, különben az autót nem lehet átírni.

Ha viszont az eladó (vagy az ő meghatalmazásával Y) bejelenti a törzskönyv elvesztését, akkor három hét alatt készül egy új törzskönyv, hatezer forintért: biztosan drága anyagra nyomtatják, drága festékkel. Ja, és eredetiség-vizsgálat is kell: nem egész két hónapja a műszaki vizsga alkalmával mindent ellenőriztek, de az nem elég. Ennek az ára az adott autó esetében 18.500 forint.

Szóval ha Y egy hét alatt eléri, hogy az eladó bejelentse (vagy meghatalmazással Y maga bejelenti) a törzskönyv hiányát, akkor még három hét az új törzskönyv. Milyen nagyszerű, hogy ezalatt lefolyhat az eredetiségvizsgálat és megérkezhet a megkötött biztosítás hivatalos kötvénye! Akkor megint lehet időpontot foglalni: ez legutóbb 24 nap várakozást jelentett. Nem egész két hónap múlva meg is lehet az átírás.

Van-e valami igazolás arról, hogy itt jártam és már intézem, csak az ügymenet lassan halad? – töpreng Y. Meg is kérdezi: Mit csináljak, ha ezalatt az idő alatt állít meg a rendőr, és másvalakinek a nevére szóló forgalmi engedély van nálam, miközben, ahogyan most megtudtam, 15 napon belül kellett volna átíratni és ez az időtartam hatszorosan is letelhet, mire az átírás megvalósul? Hát – mondja a kedves ügyintéző – reméljük, hogy ezalatt nem fogja rendőr megállítani…
Eddig a két történet.

Ismétlem: nem mondom, hogy Magyarországon az ügyintézés rendszerint emígy történik, az Egyesült Királyságban pedig amúgy. Az én tapasztalataim ezt mutatják – de ezek a tapasztalatok nem alkotnak általánosításra alkalmas „statisztikai sokaságot”.

Nem is vonok le következtetést. Csak annyit, hogy akárhogyan is alakult a Brexit, én ezentúl is teljes nyugalommal járok majd az Egyesült Királyságba, ahol annak kell, hogy külön oka legyen, ha nem bíznak a puszta szavamban, és ahol joghézag, határeset, többféle lehetséges ügymenet esetén biztos, hogy a javamra (az ügyfél javára) fognak dönteni, egészen addig, amíg bizonyítható szabályszegéssel, felelőtlenséggel, felületességgel, vagy trükközve, valamit „okosban” megoldva, a lehetőséggel visszaélve el nem játszom ezt a bizalmat.

Ezt persze nem tanácsnak szánom, és ha annak szánnám is: akkor is az Olvasó maga kell, hogy felelősen eldöntse, hogy aszerint cselekszik-e – ezt nem tudom jobban kifejezni, mint ahogyan a Meg kell-e fogadnunk Nagymama tanácsait? blogbejegyzésben tettem.

Az egészről pedig az a vicc jut eszembe, amikor az egyszeri magyar turista megkérdezi az angol lordot, hogy mitől olyan szép a gyep a kastélya körül, amikor a magyarnak a balatoni nyaralója körül meg nem olyan szép. A lord ezt feleli: Nem is tudom: semmi különöset nem teszünk vele: locsoljuk, nyírjuk, locsoljuk, nyírjuk… háromszáz éve…

 

Szia, Tanár Úr!

Szia, Tanár Úr!

Kedves Kitty!

Sok év távlatából üdvözöllek! Remélem, jól vagy, és remélem, jól megy a családi bölcsőde-vállalkozásotok, amelybe a szüleid mellé betársultál, miután – remélem – sikeresen elvégezted a szociális munkás-szakot a pécsi egyetem szekszárdi karán. Elsőéves voltál, amikor a tanárod voltam. Amikor az egész csoportnak kölcsönös tegeződést ajánlottam, akkor nagyon meglepődtél – de aztán hamar beleszoktál. Nem felejtem el, ahogyan fülig érő mosollyal, hangosan üdvözöltél, ahányszor csak találkoztunk: „Szia, Tanár Úr!”

Régebben egyáltalán nem volt szokás a tanárral és más „urakkal” való tegeződés: a megszólítással is ki kellett fejezni a tiszteletet.

Én úgy gondolom, hogy tegeződve is lehet tisztelettudóan beszélni valakivel és önöződve is le lehet nézni a másikat. A megszólítás „kötelességszerű” előírása, elvárása az én szememben inkább mesterkélt, sőt néha nevetséges. (Nem tudom, hol olvastam az anekdotát és ki volt az a szereplője, aki a „Tessék, foglaljon helyet!” kínálásra, a kellőképpen magasztos megszólítást hiányolva, méltatlankodva mondta: „De kérem, én báró vagyok!” „Elnézést, báró úr, akkor talán foglaljon két helyet!” – hangzott a – szerintem – teljesen megérdemelt válasz. Persze most könnyen beszélek: nem egész száz éve még jogszabályok írták elő a kötelező megszólításokat.)

A magyar nyelv (ebben is) bonyolult: a „maga” egyáltalán nem azonos az „ön”-nel és a „kend” hangulatából sem derül ki, hogy a „kegyelmed” rövid alakja. Legtöbben a „szervusz”-ról sem tudják, hogy a latin „servus” (szolga) szóval azonos: pár nemzedéknyi idővel ezelőtt a „servus humilimus” (alázatos szolgája) rövid alakja még elterjedt köszönés volt – nyilván anélkül, hogy ennek az értelmén elgondolkodtak volna, amikor kimondták (mint ahogyan mi sem mindig akarunk feltétlenül viszontlátni mindenkit, akitől a „Viszontlátásra!” szóval búcsúzunk). A „tetszikezés”-sel pedig sokféle mindent ki sem lehet fejezni (hogyan kérdezzük meg attól, akit tetszikezünk, hogy ízlik-e neki valami?), sokféle más pedig nagyon bizarrul hangzik: „betegnek tetszik lenni?” – hogy csak egy példát mondjak.

Sokáig elhittem, hogy hűha, az angol nyelv mennyire „laza”: ott mindenkit tegeznek. Azóta tudom, hogy éppen-hogy nem: nem a magázódás halt ki a nyelvből és a tegeződés maradt meg, hanem fordítva. A „you” a „ti” és a magázás személyes névmása; a „te” szava, a „thou” régi sírköveken még ma is látható, de megszólításra nem használják. Maradt a „you”, vagyis az angol magázva szólítja meg a barátait és a gyermekeit, a gyermek így szólítja még az óvodástársait is, és mindannyian így szólítják a macskát… miközben persze erre is igaz, hogy a tisztelettudó vagy tiszteletlen viselkedés egyáltalán nem a megszólításon múlik.

Nagyon fura, hogy még a „legyen az egész emberiség csupa jó barát” szemléletű mesterséges nyelvben, az eszperantóban is ugyanez a helyzet: az eredeti tegező személyes névmás, a „ci” már nem használatos, sőt, valakinek „te-t mondani” (cidiri) kifejezetten a lekezelő, bántó letegezést jelenti. Az általános megszólítás a „vi”, amely – ugyanúgy, mint az angolban a „you” – eredetileg „ti” jelentésű és magázó megszólítás volt.

Az angolról jut eszembe: sokak számára, akik az angol nyelvet tanulják, nagy nehézséget jelent a sokféle igeidő. Rosszul sejtem, hogy nem is olyan régen még a magyar nyelv is gazdag volt a különféle igeidőkben? Nem tudom, hogy annak idején hogyan használták (és egyáltalán: a jelentésére gondosan figyelve használták-e), de számomra például a mai múltidőnk maga a present perfect: a befejezett jelen. Az a ház leége: ez a múltbéli tüzet jelenti. Az a ház leégett: ez pedig mintha azt jelentené, hogy a ház azóta is abban az állapotban van, mint a tűz után: az a ház azóta is leégett ház. Mondhatjuk azt is, hogy amikor arra jártam, a ház már leégett volt: ez a past perfect, múlt a múltban. Nem használjuk, bár (többé-kevésbé) értjük még ezeket az igealakokat; de attól tartok, hogy az unokáim idejére mindez már feledésbe merült lészen (múlt a jövőben).

Nem is baj a nyelv egyszerűsödése: éppen eléggé bonyolult a magyar nyelv így is. Nem szívesen magyaráznám valakinek, aki magyarul tanul, hogy miért Szegeden, Debrecenben, Pécsett. Csak azt tartom fontosnak, hogy ahogyan egyszerűsítünk, az ne menjen az érthetőség rovására, ne keltsen félreértési lehetőséget.

Vesszőparipáim: az egybe-, külön- és kötőjeles írás, és az „ami” és „amely” – nem a szabályok kedvéért, sőt, gyakran azokkal szemben, hanem az egyértelműségért.

A hálókabát: hosszú házi köntös 1. Háló-kabát: a magam nyelvérzéke szerint ez valami háló-szerű anyagból készült kabát-féle. A háló kabátról pedig József Attila jut eszembe: alszik a széken a kabát… És fentebb egybeírtam (noha a szövegszerkesztő így hibásnak jelezte), hogy „múltidő”, mert ez mást jelent, mint a múlt idő; és egybeírom, hogy „menetközben”, mert az más, mint menet közben; és nem mindegy, hogy keményfedeles doboz vagy kemény fedeles doboz, munkásember vagy munkás ember, sápadtarcú vagy sápadt arcú, résztvenni vagy részt venni, és más hangulata van annak, hogy kéremszépen, mint annak, hogy kérem szépen… és még egyetlen gyors éttermet se láttam sietve arrébbmenni. (Figyelj csak, helyesírás-ellenőrző program: az „arrébbmenni” sem ugyanazt jelenti, mint az „arrébb menni”: mindkettőnek megvan a maga jelentése.)

Nem kötelező egyetérteni velem (ebben sem); de úgy gondolom, hogy aki másokhoz szól, az felelős az érthetőségért, az egyértelműségért. Mi, magyar anyanyelvűek őrizői vagyunk ennek a nyelvnek, amely különleges. (Mármint a nyelv. Az „amely” a hozzá legközelebbi főnévre vonatkozik.) Mi, magyar anyanyelvűek őrizői vagyunk ennek a nyelvnek, ami különleges. (Mármint az, hogy őrizői vagyunk. Az „ami” a főnévvel meg nem nevezett mondatrészre, például az állítmányra vagy az egész főmondatra vonatkozik.) Igyekszem megfelelni ennek a különleges feladatnak, a különleges magyar nyelv őrzésének. Nem rajtam múlt, hogy ez lett az anyanyelvem, de úgy akarok viselkedni, hogy ritka lehetőségként kamatoztathassam – a magam és minden nyelv-használó hasznára és kedvtelésére.

 

Könyvek vetélkedése

Könyvek vetélkedése

Euklidész „Elemek” című könyvének dísz kiadása finoman igazított egyet az elegáns kötésén és körülnézett.

Pár perce érkezett csak az antikváriumból, egy kopott táskában: ez bántotta kicsit. Igaz: a táska egyedül foglalta el egy autó hátsó ülését, és lássuk be, ez azért mégiscsak valami.

A táskából egy íróasztalra került, ahol más könyvek is hevertek.

Az első, amelyet meglátott, egy vasúti menetrend volt. Nem is tudta elkerülni, hogy észrevegye: a menetrend szétálló, felkunkorodó lapjai szinte megérintették.

• Kérem, legyen olyan kedves, húzódjon arrébb kicsit – szólította meg a menetrendet.

• Húzódjon maga, ha itt nem tetszik – lökte oda a választ a menetrend.

• De kérem, Ön majdnem eltakar…

• Kit érdekel?

• Kérem, eszerint Ön talán nem tudja, hogy én ki vagyok.

• Hagyjon békén.

• Én az Elemek vagyok. Az Elemek, Euklidésztől!

• És?

• Kérem, Ön nem hallott rólam? Nem hallott az euklidészi geometriáról, az emberi gondolkodásnak erről a csodájáról?

• Hallottam róla; na és? Most akkor hasra kellene esnem tőle? Kinek van szüksége erre? Rám szükségük van az embereknek; de magára? Ugyan!

• De kérem, a menetrend… ez az alig fél éven át érvényes táblázat hogyan említhető egy napon azzal a gondolkodási mintával, amelyik évezredek óta a tudományos felépítés etalonja?

• Lárifári. Amikor engem kézbe vesznek, megtudnak valamit, amire szükségük van; maga viszont egy dísztárgy lesz a polcon.

• Amit én mutatok, annak értelme van!

• Értelme? Ne röhögtessen. Maga egyszerűen nem mond semmit. Az olvasóban persze kialakulnak gondolatok, gondolati konstrukciók; de az olvasó odafigyelése és megértése nélkül magában semmi értelem sincsen.

• Hogyan lehetne másképp? Minden könyv az olvasónak szól.

• Szó sincs róla. Ha bennem az van, hogy a debreceni gyors honnan indul és hol áll meg, akkor a debreceni gyors onnan indul és ott áll meg, ha engem senki el nem olvas, akkor is. Én a valóságról szólok: amit mondok, azt össze lehet hasonlítani azzal, ami valóban történik.

• Amit én mondok, az az egységes gondolkodás nélkülözhetetlen alapja!

• Amíg valaki ki nem talál valami más „egységes gondolkodást”… A fekete macska babona-jelentésével kapcsolatos gondolkodás is egységes, azok között, akik egységesen ugyanúgy gondolják; ezt a tautológiát ugye nem tekintjük komoly érvnek?

• Az euklidészi geometria valamennyiünk gondolkodásának a legalapvetőbb szemléleti alapelemei közé tartozik: nincs, akinek az agyában ez ne volna megtalálható!

• Marhaság. Álljon oda valaki a sínekre és meglátjuk, hogy aztán mit állapít meg a boncolás: hogy az illető agyában ott volt az euklidészi geometria, vagy hogy jött a debreceni gyors.

• De uraim – szólt közbe egy hang. – Csak nem fognak ilyen semmiség miatt egymásnak esni?

• Hogyhogy semmiség? Itt arról van szó, hogy mi adja a közlés értelmét: a valósággal való összevetés, vagy az olvasóban létrejövő gondolati konstrukció megváltozása.

• Egyiküket sem akarom megbántani, de az én esetemben ez a kettő pontosan egybeesik.

• Miért, ki maga?

• Találják ki! Segítek: Karinthy is írt rólam, „Heraklesz tizenharmadik hőstette” címmel.

• És azt mondja, hogy magának pontosan ugyanannyi értelme van, ha a valóságnak való megfeleléssel, mint ha az olvasó gondolataiban megszülető értelmezéssel mérjük? Ugyanannyi értelme van, ha olvassák, mint ha nem?

• Pontosan ugyanannyi!

• Ez hogyan lehet?

• Pök Lajos új verseskötete vagyok.

• Nyert!

Miért megy valaki zsiráfnak?

Miért megy valaki zsiráfnak?

Nem mondom, eleinte szórakoztató lehet. Felébred reggel, kimegy a fürdőszobába, belenéz a tükörbe: Ni csak, egy zsiráf! Ez valóban vicces tud lenni.

Mondja a feleségének: Képzeld, zsiráfot láttam a tükörben! Az meg visszakérdez: Miért, mire számítottál, te idióta?

Ez is megvolt; és most mit csinál egész nap?

Mivel foglalkozik? Egész nap zsiráfnak lenni – ez kevés.

Álláshirdetést viszont még egyet se láttam, ahol zsiráfot keresnek. Lehet, hogy csak nem vettem észre. Milyen lehet egy ilyen álláshirdetés? „Zsiráf ön? Jöjjön hozzánk, munkaidő így meg úgy, jövedelem ennyi meg annyi…” – nem láttam effélét, no.

Legyen vállalkozó? Mihez ért? Tud például a zsiráf kezelni egy ütvefúrót? És ha igen? Hirdethet ő is: „Akar ön fúratni, ütve? Hívjon!” Ez sem életszerű.

Úgy tűnik: zsiráfnak lenni se jó. Persze még mindig kevésbé unalmas, mint ha valaki ebédlőasztal, mondjuk. Pedig vannak ebédlőasztalok is.

Sokféle mindent nem értek a világból.

 

Kitűzés a Pinteresten

A webhely használatának folytatásával elfogadom a sütik használatát. Részletek

A hatályos jogszabályok alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ és tárol a számítógépen. Ha ezt nem szeretnéd, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását, vagy zárd be a weboldalt. Bővebben: Adatkezelési és cookie tájékoztató

Bezárás