A gazdaságunk működése a Márka-kupakok példáján

A gazdaságunk működése a Márka-kupakok példáján

Hogyan kapcsolódnak a Márka-kupakok a gazdaságunkhoz?

Az 1960-as évek közepe táján fergeteges esemény kavarta fel a tervgazdaság unalmas kiszámíthatóságában élő társadalmunkat. A kapitalista szerencselovagok önfeledt életérzése ezúttal a Márka kupak-akcióban öltött testet: aki összegyűjtötte és valahová beküldte 50 üvegnyi Márka üdítő kupakját, az a munka nélküli meggazdagodás csillogó álmát követve abban reménykedhetett, hogy ő lesz a meghirdetett nyeremények egyikének boldog tulajdonosa.

Nagymamám és a kupakok.

Nagymamám, szegény, szintén félretette a kupakokat és sikerült is a megadott határidőre 50 darabot összegyűjtenie. Az én feladatom volt ezt elvinni valahová – talán postára: már nem emlékszem.

Nem emlékszem, mert nem tulajdonítottam fontosságot a dolognak – csak ezzel nem akartam a nagymamámat elkedvetleníteni. Soha nem mondtam el neki, hogy a kupak-akció ideje alatt az iskolában olyan ismeretre tettem szert, amely „helyretette” bennem ezt a történetet, egyben életre szóló tanulsággal szolgálva.

Az iskolában: ezzel nem azt mondtam, hogy a tanítási órán. Ismeret: ez pedig nem valamelyik tananyagot jelenti.

Márka-kupakok Szia, Tanár Úr!

Mire tanítottak a Márka-kupakok?

Az iskola büféjéről van szó, amelynek rendszeres látogatója voltam, elsősorban kedvenc édességem, a darabonként 1 forint 30 fillérbe kerülő isler miatt.

Látom ám, hogy a büfésnéni sem dobja ki a Márka-kupakokat, hanem elteszi őket. Nem tagadom: ezt önmagában is furcsának tartottam: azok a kupakok végül is nem a néni kupakjai. Aki megvette az üdítőt, megvette a (betétdíjas) üveget is, rajta a (betétdíjatlan) kupakkal: meg kellett volna kapnia. De ezt még tudomásul vettem, pedig akkor még nem is tudtam, hogy az italmérésben mindig egy milliméterrel a vonal alatt van a sör felszíne és a hentes is önmagának (vagy hiánycikkekért való cserealapnak) teszi el a legszebb húsokat. De tegyük fel, hogy a büfésnéni is így gondolkodik: akkor is, ami a büfében van, és nem megy át a vevő tulajdonába, az a büféé (illetve az azt üzemeltető cégé): az lenne a logikus, hogy amikor a kupakok összegyűlnek, azt a cég küldené be… de még ez is fura lenne, mert egy (természetesen állami) cég miért is venne részt egy másik (természetesen állami) cég nyeremény-akcióján? Az állam tenné át a nyereményt az egyik zsebéből a másikba?

Lopás, vagy nem lopás?

Dehát rendben van: végül is nem lopás, ha a néni nem dobja ki a kupakokat a szokott módon, hanem elteszi és a maga nevében beküldi őket. „Tiéd a gyár!” – szólt az akkori szlogenek egyike. „No, akkor haza is viszem” – volt erre sokak válasza. Szóval tudomásul vettem a helyzetet, bár kicsit elkeseredve, mert magamban összehasonlítottam a büfésnéni nyerési esélyét nagymamáméval, aki szorgosan rakodta egy zacskóba a kupakokat, hogy legalább egyetlenegy ötvenes készlet összegyűljön.

Ami azonban sokkolt (és erre utaltam, mint hatalmas tanulságra), az az volt, hogy a néni azért vehetett le és tehetett el rögtön minden egyes üdítőital-vásárlás után egy-egy értékes Márka-kupakot… mert… mert a büfében egyszercsak kizárólag Márka üdítőket lehetett kapni!

Ettől esett le nekem a tantusz.¹

Szóval azt láttam, hogy nem a vásárlót, a végfelhasználót, az ügyfelet érdemes bármiről is meggyőzni, bármiben is érdekeltté tenni – hanem az őt kiszolgáló Lokális Mindenhatót. Ha a büfében (az üzletláncban, a bevásárlóközpontban) ez a Márka vagy amaz a márka kapható, ha a bolt ezt teszi a kirakatba, ha az üzletkötő ezt ajánlja, ha ez van a szemmagasságban lévő polcon, akkor az akció sikeres volt: ez fog fogyni, akár eszi a vevő, a fogyasztó, a végfelhasználó, akár nem.

Így nyert a Microsoft üzleti versenyt jobb operációs rendszerek és jobb böngészők előtt: nem a vevőket, hanem a forgalmazókat állította a maga oldalára. Így viselkednek azok a gyógyszergyártó cégek, amelyek nem a vevőnek, hanem a gyógyszert felíró orvosnak ajánlanak kedvezményt; azok a cégek vagy akár pártok, amelyek nem a hirdetést, hanem a hirdető céget veszik meg – aztán a forgalmazón, az orvoson, a hirdető cégen múlik, hogy a tényleges vásárló, felhasználó, szavazó vagy bárki más érdekei hogyan jelennek meg (megjelennek-e egyáltalán) a folyamatban.

Ezzel válik főszereplővé a közvetítő.

Lehet ezt szidni vagy lehet örülni neki: ameddig a kialakult gazdasági rendszer „ezt jutalmazza”, addig ez fog működni. Vagy ami ugyanezt jelenti: aki győzni akar, vagy egyáltalán csak meg akar maradni az üdítők vagy a gyógyszerek piacán, vagy az operációs vagy a politikai rendszerek versenyében, annak ezt a folyamatot kell működtetnie – mert eszi vagy nem eszi, ő sem kap mást.²

————————

¹Darabja akkoriban 60 fillér; az utcai telefonfülkékben korlátlan időtartamú hívást lehetett kezdeni, ha az ember bedobta a tantusz nevű fémkorongot. Ha a hívás nem sikerült, mert például a hívott fél mással beszélt, akkor a telefonkagyló visszaakasztásakor a tantusz kigurult a készülékből; ha viszont a hívott fél felvette, akkor a tantusz jellegzetes csörrenéssel belepottyant a készülék belső pénz-tartályába. Innen ered a „leesett neki a tantusz” mondás: arra utal, hogy sikerült kapcsolni.

²Elnézést kérek, hogy erre az ősrégi viccre utaltam: amikor valaki a megengedett mennyiségen felüli kávét akar átcsempészni a határon. A vámnál kibontják a csomagját és megkérdezik: hát ez meg micsoda? Madáreledel a papagájom számára – feleli. Dehát a papagáj nem eszik kávét – mondja a vámos és erre érkezik a klasszikus felelet: Eszi, nem eszi – nem kap mást.

 

További linkek:

  • Ha kérdeznél a Szia, Tanár Úr! házigazdájától, Gerő Pétertől, írj a sziatanarur@geropeter.hu e-mail címre.  
  • Csatlakozz a Szia, Tanár Úr! facebook csoportba, ahol egy összetartó csapat tagja lehetsz és felteheted a további kérdéseidet ITT!
  • Ha pedig szeretnél első kézből értesülni a friss hírekről, akkor iratkozz fel a hírlevélre ITT
Hány tudás fér el egy csárdában?

Hány tudás fér el egy csárdában?

Szia, Tanár Úr! : a Rádió Bézs és a Civil Rádió közös műsora – hogy értsük egymást.

Szolnoki Alexandra

Nyariki Noel

Jeney Attila

Dakó Zsanett

2022. február 9-én, szerdán: 15:00-15:55-ig a műsorvezető beszélgetőtársai a Rádió Bézsben: Szolnoki Alexandra, Jeney Attila, Nyariki Noel, Dakó Zsanett. Tervezett ismétlés a Civil Rádióban február 11-én, pénteken: 15:00-15:57. A „Szia, Tanár Úr!” sorozaton belüli sorozat-alcím: Az Educatio kiállításon jártunk.

Mit kérdez a tipikus érdeklődő az Educatio kiállításon? Mennyire felkészülve jönnek, mit tudnak már előre az adott képzési intézményről? Min múlhat, hogy valakinek melyikfajta továbbtanulás való? Ki mit érez élete kihívásának? Mennyire tud a felsőoktatás lépést tartani a tudománnyal? Mit tud a hallgató az adott szakterület változásairól? Mit tudnak az érdeklődők az „egyetemi életről”? Lehet-e sejteni, hogy az érdeklődők közül ki az, akivel később hallgatóként is találkozni lehet? Mi a jelentősége az egyetem (és a település) méretének? Milyen személyes történet és milyen szempont befolyásolja a választást?

Dr. Gerő Péter

Dr. Gerő Péter

Műsorvezető

Okleveles középiskolai tanár, okleveles programtervező. A „Multimédia az oktatásban” minőségi díj („multimédia-gyűrű”) alapítója. Fő tevékenységi és kutatási területe a felnőttkori kötetlen és önálló tanulás pedagógiája. Kidolgozója és alkalmazója az élethelyzethez igazított tanulás pedagógiai gyakorlatának.

Szolnoki Alexandra: 1’30”-től; Jeney Attila: 11’33”-től; Nyariki Noel: 24’42”-től; Dakó Zsanett: 40’01”-től

A műsorpár másik adása : Az életnek tanuljatok!

Lumina és a marketing

Lumina és a marketing

Írtam már korábban Lumina (fiatalabb fiam és menyasszonya kutyája) zseniális újításáról, amely számos labdajáték megreformálására alkalmas. Most is a labda van a történet (és Lumina érdeklődése) középpontjában.

Nem nagyon ritkán, nem nagyon gyakran Lumina egy hatalmas udvarral rendelkező háznál vendégeskedik. Az udvarban csirkék és nyulak is vannak: ez nagy mulatság forrása lehet – de sajnos labdázni egyikük sem tud.

Lumina tehát, amikor játszótársra vágyik, cselhez folyamodik.

Odamegy a rácsos kapuhoz és átlöki a labdáját a kapu túloldalára. Miután a csalit így előkészítette, türelmesen várakozik: mikor jön arra valaki.

A „mikor” persze idővel bekövetkezik. Valaki közeleg.

Látja ám, hogy ott szomorkodik egy kutya a kapunál, a kapun túl lévő pici labdát nézve. Nyilvánvalónak látszik a helyzet: a szegény kutya biztosan véletlenül odagurította a labdáját és nem éri el.

A legtöbb ember ilyenkor visszapöcköli vagy visszadobja a labdát. Mi is így tennénk, nem?

Lumina melankóliája azonnal elmúlik: lelkesen elkapja a labdát – majd ismét áttuszkolja a kapun.

Ez a katartikus megvilágosodás pillanata… amikor a Valaki rájön, hogy átejtették.

Node vajon érte-e valami kár? Nem. Vajon kell-e magát restellnie? Nem. Sőt: ehelyett jót mosolyoghat a kutya rafinériáján; és ha akar, továbbmegy – ha pedig ráér, akkor pár percig még pöckölgetheti-dobálgathatja a labdát.

Lumina pedig elégedett: toborzott magának egy játszótársat! Nem is akárhogyan: az arrajárók egyikét (minimális és kockázatmentes befektetéssel) bevonta egy együttműködésbe. Mire kiderül, hogy ez együttműködés, addigra az illető már bevonódott! Most már az igényelne külön döntést, hogy leállítsa, hogy kiszálljon belőle. Márpedig amilyen nehezen dönti el az ember a bekapcsolódást, ugyanolyan nehezen dönti el a folyamat megszakítását is.

Nem először érzem úgy, hogy volna mit tanulnom Luminától!

Lumina újítása

Lumina újítása

Lumina az ifjabb fiam és menyasszonya kutyája. Számos vagyontárgyainak legértékesebbike egy labda: ennek értéke a használat élvezetéből fakad.

A labda használatbavétele oly módon történik, hogy valaki a labdát eldobja az udvarban; ekkor Lumina odaszalad, megkeresi a labdát, majd a szájában tartva odaviszi ahhoz, aki eldobta. Ott leteszi, hátrál néhány lépésnyit és feszülten figyel – ezzel pedig a ciklus újraindul.

Lumina azonban nagyszerű és tanulságos módon reformálta meg a játékot.

Megkereste és odavitte a labdát, le is tette – de nem engedte el! Ezután, ahogy szokott, hátrált pár lépésnyit, figyelő testhelyzetet vett fel és várakozott.

Szájában a labdával.

Zseniális, nem? A labdát nem kell keresni, nem kell utána szaladni: máris ott van, ahová kerülnie kell. Ahogyan az informatikában is alapszabály, hogy a dolgokat (az informatika esetében: az adatokat) nem aszerint kell tárolni, elhelyezni, hogy honnan érkeznek, hanem hogy hol lesz szükség rájuk, hová kell kerülniük: Lumina nyilván erre gondolt, amikor a labdát a szájában tartotta. (Azóta nem találkoztam vele: nem tudtam megkérdezni tőle.)

Belegondolni is szédítő, milyen nagyszerű perspektíva ez a labdajátékok kapkodó, kiszámíthatatlan világában. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha például a futballkapus kirúgás helyett egyszerűen a szájába venné a labdát! Nem kellene állandóan figyelnie, hogy merrefelé folyik a játék, nem kellene ugrálnia a labda után, amikor is csak kimelegszik és még meg is fázhat. Ehelyett esetleg vihetne magának egy kis sámlit: ott üldögélne a kapuban, szájában a labdával… a többiek meg rohangászhatnának kedvükre fel és alá, ahogyan szoktak. Ha elfáradnak, lepihenhetnének a fűre; ha hajtja őket a játékszenvedély, elővehetnének egy sakktáblát… aztán mindannyian kicsomagolhatnák az elemózsiájukat, ha már ilyen szépen leheveredtek a fűben… (Kivéve a kapust, aki nem elemózsiázhatna, hiszen, ugye, neki ott volna a szájában a labda.)

Csodálom, hogy ez Luminán kívül még senkinek nem jutott eszébe.

Köszönet a művészeknek

Köszönet a művészeknek

Köszönöm szépen.

Ez volt a mondanivalóm; a többi csak magyarázat és szemléltetés.

Tanár vagyok: a világ két legszebb tantárgyának a tanára: ezek a matematika és a fizika. Amikor ezt elmondom, a hallgatóság mosolyogni szokott – nyilván azért, mert nekik is ezek voltak a kedvenc tantárgyaik.

Egyszerű világban élek: amit mondok, annak az érvényessége nem az emberek tetszésén múlik, nem is divaton, népszerűségen, és semmiféle szavazaton, pontszámon, bizottságok vagy zsűrik döntésén sem. Véleménykülönbség esetén nem kell tudnom, hogy akivel vitatkozom, az mennyi idős, milyen beosztású, milyen tekintélyű potentát vagy véleményvezér, kinek kicsodája. Ha nem hisz a gravitációban, végezzen el egy számítást és mérjen utána, vagy dobjon fel egy téglát és álljon alá: így vagy úgy, a fejtörés meg fogja győzni. (Elnézést az idétlen szóviccért.)

Véleményeket persze el lehet hallgattatni, de amikor 1600-ban Rómában a Virágok terén a máglya égett Giordano Bruno alatt, a csillagok – ahogyan ő nevezte: az idegen Napok – ugyanúgy mozogtak és körülöttük ugyanúgy keringtek a Bruno által megsejtett bolygók, mint háromszáz-valahány évvel később, amikor az egykori máglya helyén szobrot emeltek Bruno emlékére.

Vannak persze itt is tekintély-érvek. A kedvencem az, amikor Semmelweis-t azzal támadták (komolyan!), hogy az orvosok úriemberek és hogyan meri feltételezni, hogy egy úriember keze nem mindig tiszta… de végül a mérési eredmények döntöttek.

Szavazhat egy bizottság arról, hogy ki kap meg valami díjat, de a vízbe mártott test súlyvesztesége nem bizottsági szavazás és nem erőviszonyok kérdése: a legnagyobb tengeri flottával rendelkező hatalmak sem érhetik el, hogy például az ő érdekeiknek megfelelően ez a súlyveszteség nagyobb legyen. Semmiféle diktátor nem írhatja elő az oktatás egyszerűsítése céljából azt sem, hogy a víz ezentúl száz helyett kilencven fokon forrjon, mert a derékszög is kilencven fok. Be lehet vezetni hatalmi szóval az új-fokot, ahol száz fok a derékszög – de ez a tényeken éppen úgy nem változtat, mint ahogyan nem fázunk télen másképp attól, ha a hőmérsékletet más beosztású hőmérővel mérjük.

Folytonos a vita, hogy mi tudomány és mi nem: mintha a mindenkori tudósok elfelejtkeznének arról, hogy az ő szakterületük is – bármelyik szakterület – a korábbi vélekedéseket kétségbevonó, nagy eséllyel áltudománynak tartott rebellióként indult. (Ezt próbáltam laikusok számára szemléletessé tenni egyik blogbejegyzésben1.)

De ez még mindig egyszerűbb világ, mint a művészeké. Amit én érzek, amikor mondjuk egy telefonos távgyógyító tudósnak nevezi magát, semmiség lehet ahhoz képest, mint amikor egy költő vagy zeneszerző meglátja a cirkuszi plakáton azt a szót, hogy „erőművész”.

A „művész” ugyanis egészen mást jelent, még az én számomra is, aki ezt a kulturális szakadék túlpartjáról csodálom.

Műszaki végzettségű szülők árnyékában nőttem fel. Néhai édesanyám a nyugdíjas évtizedeiben novellákat írt: emlékeit, megtörtént eseteket írt le remek stílusérzékkel. Néhai édesapám egy időben fém-kisplasztikákat készített: néhány még az akkori „hivatalos minősítésen” is megfelelt. Ennek ellenére a művészetnek otthon alapvetően nem volt igazán sok becsülete. A szépséget a funkcionalitás jelentette. Édesapám mindig azt akarta, hogy én is műszaki pályára menjek, mert az az, aminek van látható, a szó szoros értelmében megfogható eredménye. „Ha megtervezel egy kilincset, amelyik jobban illeszkedik az ember kezébe, mint a korábbiak, akkor mindenki tudni fogja, hogy te tervezed a legjobb kilincseket” – ez volt a kedvenc példája. Máig emlékszem édesanyám nagy megdöbbenésére is, amikor egy festő egy interjúban elmondta, hogy valami disszonáns elem (vagy talán egy hiba) volt egyik festményén, és ezért festett oda egy sajtot, hogy eltakarja. Miért pont azt? Eszerint akármit is festhetett volna, ami épp eszébejut, és akkor az a művészet? Édesanyám nem értette – és én sem értettem. Már-már felháborodva olvastam, hogy Beethoven, amikor a Pastorale (a VI. szimfónia) céljáról, mondanivalójáról kérdezték, azt felelte: semmi cél, semmi mondanivaló: egy hangulatot akart kifejezni. A fenébe, gondoltam: emberek ebből megélnek, hogy „kifejezik a hangulatukat”, ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnának: igazságtalan a világ.

Aztán, évtizednyi időkkel később, láttam, hogy a két kicsi fiam mennyire másképpen gondolkodik. Amikor egyszer-egyszer meséltem erről, akkor azzal a példával szemléltettem, hogy ha a szomszéd házba csapna a villám és megkérdezném őket, hogy mi történt, az idősebbik elmondaná, hogy villámcsapás volt, hogy mekkorát dördült, hogy kigyulladt-e a tető, hogy kiszaladtak-e az emberek és így tovább. Ha a fiatalabb fiamat kérdeztem volna, hogy mi történt, ezt mondta volna: úgy megijedtem… és az érzéseit mesélte volna el.

Melyikük beszámolója lett volna hitelesebb? Mindkettőjük beszámolója hiteles lett volna – mert nem az történt, hogy a kérdésre annyira eltérő válaszokat adtak, hogy közülük csak az egyik lehetett volna helyes, hanem az ő számukra már a kérdés sem volt ugyanaz.

Azután egyszer a rádióban hallottam egy ismertetést: nem jegyeztem meg, hogy az olasz reneszánsz melyik festőjéről volt szó, mert akkor nem érdekelt a dolog annyira: sokkal később értettem meg a tanulságát. Egy művészettörténész mesélte, hogy milyen fantasztikusan érdekes, hogy egy kép, amelyen olyan furcsán elmosódott kontúrok vannak, egy meghatározott távolságból, meghatározott pontból nézve hirtelen élessé és plasztikussá válik, mintha kiemelkedne a vászonból. Ő ebből semmi következtetést nem vont le, csak elmondta, mint különlegességet, hogy nicsak, az a festő miféle furcsaságot csinált.

És bennem egyszercsak összeálltak az ismeret-szilánkok: hoppá, hát ez a művész nem azt akarta megfesteni, hogy pontosan milyen látvány van a szeme előtt – hanem azt akarta, hogy a nézőnek ugyanaz az élménye, ugyanaz az érzése legyen, mint neki. Ha ő, az adott pontból, az adott távolságból homályosnak látta a tárgy egyes kontúrjait, akkor olyannak is ábrázolta őket – ezért ha én állok a kép előtt, akkor ugyanúgy fogom érezni, mintha magát az eredeti tárgyat szemlélném az adott pontból, az adott távolságból. És amikor Beethoven azt mondja, hogy egy hangulatot akart kifejezni, akkor valójában nem csupán kifejezni akarta, elkiabálni a nagyvilágba, hanem azt kereste, hogy vajon milyen zene kelti ugyanazt a hangulatot. Csak ezt esetleg nem tudta így megfogalmazva elmondani – éppen azért, mert ő nem szavakban és közlésekben gondolkodott, hanem zenében és hangulatokban.

Ha tőlem, kockafejű matek-fizikatanártól megkérdezik, hogy milyen Lujza, akkor készítek egy háromdimenziós holografikus fényképet, megmutatom és azt mondom: ilyen. Arrafelé jön Picasso. Ránéz Lujzára, és jellegzetes bizsergéssel járó hormonális folyamatokat tapasztal. Én ezekre talán ezúttal oda sem figyelek, mert most éppen nem ez volt a kérdés, hanem hogy Lujza milyen. Picassót azonban éppen az érdekli, hogy mi is az, amitől neki bizsereg – mert ő nem a megfigyelés külső tárgyát akarja felderíteni, hanem önmaga érzéseit, élményeit, benyomásait. Vajon talán attól van-e ez a hatás, hogy Lujzának ilyen szeme van, és a pulóvere ilyen ívekben domborodik? Próbáljuk ki, mondja Picasso, és lefesti Lujzát szögletes domborulatokkal és a háta közepén lévő szemmel. Aztán ránéz a képre, de nem azt figyeli, hogy annak az arányai matematikailag megfelelnek-e Lujza arányainak, hanem: vajon érzi-e ugyanazt a bizsergést, mint amikor Lujzára néz. Ha a kép ugyanazt az érzést váltja ki, mint Lujza: lehet-e kétséges, hogy a kép Lujzát ábrázolja? Ha Beethoven hatodik szimfóniája közben önkéntelenül úgy szívom tele a tüdőmet otthon a lakásomban is, mint ha a napsütötte réten lennék: lehet-e kétséges, hogy a szimfónia valóban kifejezi az adott helyzet hangulatát, és ezzel velem, aki csak hallgatom, a saját élmény és tapasztalat erejével tudatja, hogy milyen érzéseket is kelt az a rét?

Ha soha réten nem jártam, de meghallgatom a hatodik szimfóniát: tudni fogom, hogy milyen érzéseket kelt a rét, amikor süt a nap, és milyeneket, amikor jön a vihar.

Ha soha féltékeny nem voltam, de elolvasom vagy megnézem az Otellót: tudni fogom, milyen érzéseket kelt a féltékenység, amikor kialakul, és milyeneket, amikor gyilkol.

Hálás vagyok a művészeknek, mert az ő jóvoltukból most már – anélkül, hogy magam is megéltem, megtapasztaltam volna – fel fogom ismerni, amikor közeledik a vihar és amikor kialakul a féltékenység. Fel fogom ismerni, mert a helyzetet ugyan nem éltem meg és nem tapasztaltam meg, de azt az érzést igen, amelyik akkor fogott el, amikor a zene azt fejezte ki, hogy közeledik a vihar, és amikor a színdarab azt fejezte ki, hogy kialakul a féltékenység. Megtapasztaltam ezeket az érzéseket: most már fel fogok figyelni rájuk. A többi pedig az én dolgom.

Hálás vagyok a művészeknek, mert olyan folyamatokat is érzékelnek, amilyeneket én nem érzékelek; olyan jelekre is felfigyelnek, amelyek engem nem zökkentenének ki a holografikus fényképeim világából; olyan összefüggésekre is ráéreznek, amelyeket én csak sokára ismernék fel, ha felismerném egyáltalán. Ez pedig azt jelenti, hogy érzékenyebbek, mint én: helyettem is érzékenyek. Márpedig aki érzékenyebb, az sérülékenyebb is – a művészek ezt a sérülékenységet énhelyettem, énértem is vállalják.

Nem hiszem, hogy ezt emberbaráti segítőkészségből tennék. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy arról van szó, amire Ady Endre azt mondja, hogy „jaj, nem tudok így maradni”2. Az én gondolkodásom számára egyébként sokkal tisztább és érthetőbb, ahogyan Karinthy Frigyes ezt kifejezi (elnézést a hosszú idézetért):

Mert értse meg végre a laikus és hozzá nem értő (bármily nehezére esik) – a szellemmel született lélek számára a művészet nem azt jelenti, hogy az illető szereti a szép verseket, zenét, drámát, képet, szobrot, s hogy „effélét csinálni maga is próbálgat” olyanféleképpen, mint ahogy a közönséges ember a szép nőket szereti, vagy a jó ételt, vagy a jó életet, vagy a lovakat, vagy a gyerekeket, vagy a szép időt.

A szellemmel született ember (s bizonyára maga a művész is) nem ilyen kényelmes viszonyban van a művészettel.

A laikus ezen csodálkozni fog, és mégis, esküszöm neki, hogy például voltak és vannak valódi, nagy művészek, akik egyáltalán nem is szeretik a művészetet.

Csakúgy, mint ahogy az ember esetleg nem szereti a saját lábát vagy kezét, vagy arcát, vagy még inkább valami belső részét, a szívét, vagy az agyvelejét, ha az fájdalmat okoz neki.

Nem szereti, szeretne helyette valami egyebet – de mit tegyen? Ezt a szívet és ezt az agyvelőt kapta, kénytelen ezzel gondolkodni és dobogni, ezzel a túldimenzionált agyvelővel és szívvel, ami csak úgy tud dobogni és érezni, ha akkorát dobog és érez, hogy fáj.

De mint ahogy merőben helytelen volna azt mondani, hogy a költő azért költő, mert szereti a szép verseket (voltak nagy költők, akik egyáltalán nem is szerették) – éppolyan helytelen és felületes dolog úgy képzelni el a Szellem és Hozzáértés emberét, hogy ez a szellem és hozzáértés nála valami külön ajándék, amit ha például elveszít vagy nem használhat, egyszerűen megszűnik szellem és hozzáértő lenni, és éli tovább a közönséges emberek életét.

Sajnos, ez nem ilyen egyszerű.

Szellem és hozzáértés, sajnos, nem azt jelenti, hogy lehetek gondolkodó és ítélő, hanem azt, hogy kénytelen vagyok gondolkodó és ítélő lenni akkor is, mikor a gondolat tulajdonképpen életem tükrét mutatja a gondolat tárgyában, s az ítélet marasztaló számomra.3

Eddig az idézet. És amikor egyszer a fiatalabb fiam megkérdezte, hogy milyen érzés, lelkiállapot lehet, amikor az ember verset ír, akkor – magam is meglepődve a saját önkéntelen válaszomon – azt feleltem neki: amikor már jobban fájna, ha nem írná meg.

Köszönöm tehát a művészeknek, hogy ezt – akár tudatos szándékkal, akár anélkül – felvállalják, művelik, helyettem is, énértem is. Viszonozni csak azzal tudom, hogy én pedig a magam gondolkodásának minden unalmas aprólékosságával őhelyettük is végiggondolom és megmérem, leírom és lefényképezem, hogy a vízbe mártott test valóban így viselkedik, az idegen Napok körül keringő bolygók pedig amúgy; és hálás vagyok a művészeknek, mert a máglya tüze még mindig kevésbé rettenetes kívül néhány percre, mint belül az egész életen keresztül.

A “Köszönet a művészeknek” a szerző előadásában elhangzott a Rádió Bézs és a Civil Rádió közös “Szia, Tanár Úr!” sorozatában, az “Ami a gép-korszakban is emberi marad” című műsorban, 39’46”-től. A Karinthy-idézetet Galkó Balázs színművész olvasta fel.

2Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…

3Karinthy Frigyes: Osvát Ernő, Pesti Napló, 1929. november 3. in: Karinthy Frigyes: Címszavak a Nagy Enciklopédiához II. kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. pp. 270-276.

Pin It on Pinterest

A webhely használatának folytatásával elfogadom a sütik használatát. Részletek

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás