Mérnökemberektől hallottam ezt a kifejezést: egy gép akkor van „csúcsra járatva”, ha a lehetséges legnagyobb fordulatszámon, teljesítménnyel, nyomatékkal, „erőfeszítéssel” működik. Trabanttal is lehet óránkénti száz kilométeres sebességgel menni – csak olyankor a Trabant már zörgött, remegett, és a legkisebb hibának is azonnali hatása tudott lenni. A csúcsra járatáshoz mindennek kifogástalanul kell működnie, miközben minden alkatrész maximális terheléssel dolgozik. Semmiből nincs erő-, energia-, teherbírás-tartalék: a legkisebb olyan esemény is felborítja az egyensúlyt, amely akár csak hajszálnyi többletet is igényelne. A csúcsra járatásban idő- és kapacitás-tartalék sincs: a lemaradást nem lehet behozni, a hibát nincs alkalom korrigálni. A csúcsra járatás nem biztonságos: bármi váratlan zavar kiszámíthatatlan következményekkel járhat.
Melyikünk életének ne lettek volna csúcsra járatott időszakai? A vizsga, az esküvő, a munkahelyi határidő, a kölcsöntörlesztés előtti utolsó pillanatok, amikor ha egyetlen elem hiányzik, ha egyetlen résztevékenység csúszik, akkor már borulhat a dominósor… Ismerek olyan embereket is, akik annyi tartalékidővel készülnek, hogy ezeket a helyzeteket mindenképpen kiküszöböljék. Nemrég olvastam hírt egy amerikai háziasszonyról, aki augusztusban már befejezte a karácsonyi bevásárlást, mert elege lett az utolsó pillanatban való kapkodásból… Szóval: elege lett, tehát eddig – eddig mindig – ebben volt része: a karácsony előtti napokat eddig ő is mindig csúcsra járatva élte meg. Most egyetlenegyszer sikerült betartania azt a (feltehetően a korábbi években is többször elhatározott) tervét, hogy akkor is erőfeszítést tegyen, amikor még nem égett a körmére a tennivaló. Ez pedig akkora nagy esemény, annyira különleges, hogy közzéteszi (vagyis ő maga is tudja, hogy ez különleges és ritkaság), és akkora nagy esemény, annyira különleges, hogy még más kontinensen is hír lesz belőle.
Másutt írok a mértani sorozat aljas trükkjéről, amely miatt a kényszerű csúcsra járatás veszélye csak lassan derül ki. Olyasmiről van szó, amiről – úgy gondolom – csak annak lehet tudása, aki saját maga megtapasztalta. (Bár abban nyilván lehet segítséget nyújtani, hogy valaki levonja a tapasztalataiból az általánosabb következtetést. Ezzel az írással is arra törekszem, hogy ilyen segítséget nyújtsak annak az Olvasónak, akinek a tapasztalata megvan, csak esetleg még nem vette észre benne a törvényszerűséget.)
Nem azt mondom, hogy a csúcsra járatás rossz, csak azt, hogy megerőltető és kockázatos.
Lehetnek helyzetek, lehetnek célok, amelyek kellőképpen indokolják a megerőltetést és a kockázatot? Persze, hogy lehetnek. Én is mentem már végig (nem Trabanttal) 120-140 kilométeres, azaz a megengedett mértéket bő kétszeresen meghaladó sebességgel a városon, amikor tízen-páréves ifjabb fiam egy kis barátja hívott fel, hogy Dávidka egy autóbuszmegállóban ül egy padon, rosszul van, és nem tud hazamenni. (Höhö: nyugodtan megírhatom, mert elévült. De úgy gondolom, hogy ha megértő rendőr állított volna meg, akkor előbb utat csinált volna nekem a fiamig, aztán, ha kellett volna, akár a kórházig is, és csak utána vette volna el a jogosítványomat.)
Csúcsra járatást jelentenek a sport- és más versenyek is. Mindenkinek saját döntése, hogy vállalja-e a kitűzött célért a megerőltetést és kockázatot. (Akik olyasvalakiket vonnak be, biztatnak versenyzésre, akik ennek a mérlegelésére nem képesek – például gyerekeket –, azokról megvan a véleményem, de ez nem ide tartozik.)
Nem is azért írok erről, mintha bárki le akarnék beszélni a csúcsra járatott tevékenységről. Inkább azon vagyok meglepődve, amikor ezt éppen azok korlátozzák, akik szervezik – és úgy korlátozzák, mintha éppen a lényegét nem értenék.
Mondok egy példát.
Időről időre új szabályok születnek az autóversenyekkel, elsősorban a Forma 1 versenyekkel kapcsolatban, úgymond, a versenyzők nagyobb biztonsága érdekében. Évtizedek óta kötelező a versenyző számára a bukósisak, a biztonsági öv, hogy két olyan eszközt említsek, amelyek használata kezdetben nem volt általános, de ma már az. Egy-egy komolyabb baleset idején nagyon felerősödnek azok a hangok, amelyek újabb hasonló intézkedéseket követelnek.
„Az autók is sokkal biztonságosabbak lettek” – írja a Wikipédia és megállapítja: „A meghalt versenyzők nagy része a mai biztonsági felszereltségű autókkal és pályákkal megmenthetők lettek volna.”
Hát nem is tudom.
A Forma 1-es autók a versenyen csúcsra vannak járatva: a versenyzők a maximumot akarják kihozni az autóból és önmagukból is. A természettörvények által megengedett maximumot – mert ha ismerjük, például, egy kanyar pontos adatait és a guminak az adott pályaszakaszon mért súrlódási együtthatóját, akkor egy középiskolás is ki tudja számolni (pardon: a középiskolai tananyagban is szerepel a számolás módja), hogy mekkora az a legnagyobb sebesség, amellyel még kanyarodni lehet, hogy a tapadás az ehhez szükséges centripetális erőt ki tudja fejteni. Aki ennél akár csak hajszálnyival nagyobb sebességgel halad vagy hajszálnyival kisebbre próbálja venni az ívet, kicsúszik.
Mikor teszi meg a versenyző ezt a kanyart a legrövidebb idő alatt? Ha a legjobban sikerül ezt a maximális sebességet alulról megközelítenie.
Mire fog törekedni mindegyik versenyző mindegyik kanyarban? Arra, hogy a lehető legjobban megközelítse (alulról!) azt a maximális sebességet, amellyel az a kanyart még beveheti. Persze ez nehéz: mindig lesznek esetek, amikor valaki elszámítja magát és túllépi a határt – aztán szerencse dolga, hogy meg tudja-e fogni a megcsúszott autót vagy baleset történik.
Hurrá és ihajla: egy új adalékanyagnak hála megnő a gumik tapadása: akkor sem csúszik meg, ha öt százalékkal nagyobb sebességgel megy végig ugyanazon a kanyaron.
Milyen sebességgel fognak a versenyzők haladni a kanyarban? Öt százalékkal gyorsabban? Bingó! Öt százalékkal gyorsabban és nem hattal (mert akkor kicsúsznának) és nem néggyel (mert akkor lemaradnának azok mögött, akik megint elmennek a lehetséges maximumig).
Vagyis… ismét pontosan a lehetséges maximális sebesség legpontosabb megközelítésére törekszenek… vagyis… megint lesz, aki elszámítja magát… csak most már öt százalékkal nagyobb sebességnél.
A balesetek fő oka nem a biztonsági berendezések megléte vagy hiánya, hanem a csúcsra-járatás, amelyik mindegyik versenyzőt arra kényszeríti, hogy úgy vezesse az autót, ahol már a legkisebb túllépés és zavar is veszélyes. (Pontosabban: senki és semmi nem kényszerít senkit semmire – csak aki nem eszerint viselkedik, az legközelebb már nem lesz Forma 1-es versenyző. Nicsak: itt is érvényes az evolúció logikája: a különféle változatok bármilyenek lehetnek, akár véletlenszerűek is, de hosszabb távon megmaradni csak a legjobban alkalmazkodók fognak.)
Ha nem versenyezni, hanem versengeni akarok (vagyis nem azt akarom, hogy sikeres legyek az élet nagy tájékozódási futóversenyén, hanem azt, hogy a többieket legyőzzem), akkor szükségképpen el fogok sodródni a veszély-határig, ott pedig – statisztikai alapon – mindig be fognak következi a „hajszálon múló, váratlan tragikus balesetek”, akármilyenek is a biztonsági berendezések és szabályok, akármilyen is a felkészülés.
Aki el akarja kerülni, hogy nyugtalanul aludjon, az most ne gondoljon versengő cégekre, befolyásból élő szervezetekre, hadiipari fejlesztésekre, se más olyan területre, ahol behozhatatlanul lemarad, aki nem megy el a még biztonságos(nak gondolt) maximumig, és ne gondoljon arra se, hogy – önkéntelenül is, tehetetlen tehetetlenségből vagy puszta túlélési ösztönből is – mekkora kárt okoz, ami a maximumon véletlenül túllépett, és most irányíthatatlanul sodródik.
Régi kollégámmal és első szerzőtársammal, Bodor Tiborral beszélgettem egyszer, miután autóbaleset érte. Az autója megpördült, forgott – neki nem lett semmi baja. Azt kérdeztem, mire gondolt közben: az életére, a családjára? Visszagondolt az esetre és azt mondta: tulajdonképpen csak arra, hogy akárhogyan, de legyen már vége…