Második rész: hogyan alakulnak ki a jövedelmek?
Ennek a bejegyzésnek az első része arról szól, hogy a nők munkábaállása megduplázhatta (volna) a családok jövedelmét – de nicsak: a munkajövedelemből, munkabérből élő családok semmivel nem élnek jobban, mint azelőtt: a munkabér a családok döntő többségében most is pontosan a következő fizetésig tart.
Vajon hogyan alakulnak ki a fizetések?
A család helyzete, a munkakörök, a lakóhely alapján ki lehet következtetni, hogy hosszabb távon, átlagosan mennyibe kerül a megélhetés két fizetésnap között. Városi család esetében mások a közüzemi és a közlekedési költségek, mint egy faluban; a jogtanácsos és a rendőr számára nem ugyanolyanok az öltözködésére vonatkozó szabályok; aki tovább tanult, annak számára a későbbi munkakezdés veszteségének is meg kell térülnie; a jutalék-alapú munkát végzőnek nagyobb tartalékkal kell rendelkeznie a kiszámíthatatlan jövedelem-ingadozások rosszabb időszakainak áthidalására; az irodalomtanárral szemben elvárás, hogy könyveket vásároljon és színházba, kulturális programokra járjon; és így tovább. Más-más munkakörben, más-más környezetben más-más átlagos jövedelem ad hosszabb távon biztonságos megélhetést fizetéstől fizetésig.
Ha egy intézmény ennél kevesebbet fizet: ott nemigen tud senki hosszabb távon megmaradni, mert nem él meg belőle. Ha egy intézmény ennél többet fizet: lemarad a versenyben azokhoz az intézményekhez képest, amelyek jól álltak be a „fizetéstől fizetésig éppen csak elég” átlagjövedelemre, mert mindig lesznek, akik ezért az „éppen csak elég” összegért elvállalják a munkát. Amelyik intézmény ennél kevesebbet ad, attól elvándorolnak a dolgozói. Amelyik intézmény ennél többet ad, annak beruházásra, fejlesztésre, marketingre jut kevesebb. Ez is, az is lemarad – és a piacon (hosszabb távon, átlagosan) csak olyan intézmények lesznek, amelyek se többet, se kevesebbet, hanem éppen annyit fizetnek, amennyi (hosszabb távon, átlagosan) a következő fizetésnapig elég.
Akit nem fárasztott ki ez a fejtegetés, azt hadd kérdezzem meg: mi történik tehát, ha az átlagos család munkavállalóinak, keresőinek a száma a kétszeresére növekszik? Akkor így kétszeresére növekszik a család jövedelme? Vagy lecsökkennek a fizetések: ezentúl két ember együttvéve fog akkora fizetést kapni, amekkorát eddig egyetlen ember kapott? Bizony majdhogynem ez az utóbbi a helyzet.
A két munkavállalós családnak persze a költségei is nagyobbak, mert a másik munkavállaló is közlekedik és a munkájával kapcsolatban más költségei is lehetnek; továbbá a családnak számos tevékenységet szolgáltatásként kell igénybevennie, amelyeket pedig egy otthon lévő családtag egyébként ellátott volna. De a családi költségek (hosszabb távon, átlagosan) egyáltalán nem duplázódnak meg, hanem ennél csak sokkal kisebb mértékben növekszenek. Növekszik a családi költség, de a megduplázódó jövedelem ennél is nagyobb növekedést jelentene: ez látványos életszínvonal-emelkedést kellene, hogy jelentsen: luxuskiadásokat, nagy megtakarításokat például. Mégsem ez történik. Miért?
Az intézmény, a munkahely észreveszi, hogy most már többet fizet az éppen csak szükségesnél. Tudja, hogy ha valamelyik másik intézmény lecsökkenti a béreket, annyira, hogy ezentúl (hosszabb távon, átlagosan) már két kereset is csak épp elég legyen a család megélhetésére egyik fizetésnaptól a másikig, akkor az az intézmény, ahol nem csökkentik a béreket, lemarad a versenyben. Mivel pedig mindegyik tart a lemaradástól – mindegyik csökkenteni fog, amíg csak el nem érik, hogy (hosszabb távon, átlagosan) megint fizetéstől fizetésig éljen a család. És minden működik tovább, mert mindig lesz, aki a munkát ennyiért elvállalja.
Nem biztos, hogy a bérek számszerűen csökkennek. Lehet, hogy csak nem követik az inflációt. Lehet, hogy csak drágulnak egyes szolgáltatások. De a végeredmény az, hogy a család – még ha kényszerűségből olyan szolgáltatásokat is igénybevesz, amelyek korábban luxusnak számítottak volna – megint (hosszabb távon, átlagosan) fizetésnaptól fizetésnapig él… csak éppen most már ketten dolgoznak.
Kétszerannyian dolgoznak, mint eddig; és lényegében ugyanúgy élnek, mint eddig – mert a lényeg nem az, hogy most időnként bébiszittert is hívnak és házhozszállított készétel a vacsora, hanem hogy fizetésnaptól fizetésnapig tart a jövedelem és esély sincs ebből kikerülni. Semmiféle „piaci alapú” bérből nem lehet annyit félretenni, hogy abból egy kiadható lakás, megérezhető hozamú részvénycsomag vagy bármi olyasmi megszerezhető legyen, ami lépésről lépésre az aktív jövedelem mókuskerekéből való kitöréshez vezethetne.
A fantasztikus vívmány, a nők munkábaállása – a nők munkakényszeréhez vezetett. Ma már egy családot egyetlen dolgozó nem tud biztonságosan, méltó szinten eltartani: aki ezt nem hiszi, nézze meg az egyedülálló szülők költségvetését. A munkavállalási jog kényszerűséggé vált: a munkajövedelemből élő átlagos családban átlagosan két keresőnek kell lennie, mert különben (hosszabb távon, átlagosan) a biztonságos megélhetésük sem fenntartható.
Vajon ez azt jelenti, hogy hiba volt, hogy a nők megkapták a munkábaállás széleskörű jogait? Dehogy! Az volt a súlyos, megalázó, méltatlan helyzet, amikor nem kapták meg.
Az, hogy ennek a hozadéka nem a családoknál jelenik meg, hanem végeredményben a bért fizető intézményt, munkahelyet gazdagítja, a gazdasági rendszerünk törvényszerűségéből következik, függetlenül attól, hogy maga a változás emberileg pozitív-e. A leginkább embertelen helyzetek egyikének, a gyermekmunka újbóli elterjedésének például ugyanez lenne a hatása: még több munkavégző bére adná ki együttvéve ugyanazt a családi megélhetési költséget, tehát az egy-egy munkavállalóra jutó bér (hosszabb távon, átlagosan) ebben az esetben is csökkenne. Ez nem etikai vagy lelkiismereti kérdés, hanem a gazdaságunk törvényszerűsége. (Az Egyenlő elbírálás, azonos mérce? ennek egy furcsa jelenségéről szól.)
Ha tőlem kérnének olyan javaslatot, amely méltányos is, emberi is, senkit nem zár ki az őt emberként megillető lehetőségekből, de nem változtatja a lehetőségeket olyan kényszerré, amelynek ugyanakkor nincs meg az áldozatvállalással arányos hozadéka: a gazdasági berendezkedésünk törvényszerűségei között csak mesterkélt, erőltetett, ezért bizonytalan, instabil konstrukciókra tudnék gondolni – és egy ilyen párperces elmélkedés még ehhez sem elég. Nem tehetek most mást tehát, mint hogy az Olvasót magára hagyom a saját gondolataival.