Eseménydús és változatos életet élő idősebb fiam 2013-ban, január közepén szerezte meg Indiában a jóga-oktatói bizonyítványt. Az évforduló alkalmából teszem közzé ezt a 2008 körüli írásomat.
A felelősség felvállalásáról
Hát igen: ha eddig sikerült is egy cseppnyi szimpátiát kiváltanom a Tisztelt Olvasóból, ezt most fogom elveszíteni.
Ha én lettem volna a Montague- vagy a Capulet-apuka, valószínűleg én is tiltottam volna egymástól Rómeót és Júliát – és úgy látom, hogy az események engem igazoltak volna.
Tegyük fel, hogy másképp folytatódik a történet. Tegyük fel, hogy zord atyai szívem meglágyul és áldásomat adom a fiatalokra, akik az őket eltöltő, szenvedélyesen kavargó érzelmektől szárnyalva, a közelgő beteljesülés mámorától remegő pejslivel az oltár elé állnak.
Én pedig büszke örömapaként fogadom a gratulációkat – persze vigyázva, hogy egy pillanatra se fordítsak hátat a másik örömapának, ha meg akarom érni a másnapot.
Node minden napnak vége van egyszer: még a lakodalmi mulatság utáni másnapnak is.
Rómeó és Júlia számára megkezdődik a boldog házasélet: az ölelések, egymás karjában ébredések, aztán a gyermek-várás csodája, aztán hurrá, én meg nagypapi lettem…
Nem biztos, hogy megtörtént volna, de vajon mit tett volna Rómeó, ha ekkor veszíti el Júliát: ha hitvese belehal a szülésbe (aminek abban a korban és környezetben nem elhanyagolható valószínűsége lehetett)? Utána halt volna ő is, mert (ahogyan a történetből tudjuk) nem tud szíve választottja nélkül élni?
Nem biztos, hogy megtörtént volna, de vajon mit tett volna Júlia, ha ekkor veszíti el Rómeót: ha hitvese halálos szúrást kap egy utcai csetepatéban (aminek abban a korban és környezetben nem elhanyagolható valószínűsége lehetett)? Utána halt volna ő is, mert (ahogyan a történetből tudjuk) nem tud szíve választottja nélkül élni?
Vagy ha a házasságkötéskor tizennégy éves Júlia szerelme nem tart örökké… vagy ha a forróvérű Rómeóban más is felkelti a Nagy Szenvedélyt… vagy ha csak összevesznek és az egyik becsapja az ajtót… a másik már indul is tőrért, méregért?
Én meg nevelhettem volna fel az árva unokát?
Persze tudunk példákat, amikor épp a felelősség, a nehézség tesz éretté valakit – de nem túl nagy kockázat mindent erre a lapra tenni?
Idősebb fiam, Zoli (akinek a sorsa a Tisztelt Olvasót talán kevésbé érdekli, mint Júliáé és Rómeóé, viszont a vele való kapcsolatomról nemcsak feltételezéseim vannak, hanem igaz történetet írhatok) az első olyan középiskolai évfolyamhoz tartozott, amelynek kétszintű érettségit kellett tennie. Semmit nem tudtunk a felsőoktatási felvétel gyakorlatáról, várható minimum-pontszámokról. Zolika Őméltósága kizárólag a legmagasabb felvételi pontszámokról ismert egyetemek egyikét: a Budapesti Közgazdasági Egyetemet írta be a felvételi papírjára – pokolba a megalkuvással!
Felvették. Pontosan a felvételi ponthatárra eső pontszámmal, de felvették.
Az első év második félévében látványosan lelassított a tanulással és kisvártatva közölte, hogy ő mégsem érzi úgy, hogy közgazdaságtannal szeretne foglalkozni: inkább újra akarja kezdeni az egyetemet szabad-bölcsészként (ez akkor újonnan induló szak volt: senki nem tudta, mit is jelent voltaképpen – talán még a szakokat indító egyetemek sem).
Felsoroltam neki (nem igazán barátságos hangon) az Okos Felnőttek összes ellenérvét, mire visszavonult a barlangjába. Egy hónap múlva azonban elém állt és elmondta, hogy ő megfontolta az érveimet, és egyikkel ezért és ezért nem ért egyet, a másiknak a veszélyét így és emígy tervezi kiküszöbölni; egyébként a szabad bölcsészetnek itt és amott nézett utána, ettől és amattól érdeklődött, és ő bizony továbbra is újra akarja kezdeni az egyetemet és továbbra is szabad-bölcsész akar lenni.
Megöleltem és attól kezdve mindenben segítettem. Zoli fiam azóta a szabad-bölcsész szak hallgatója egy másik egyetemen.
És ha visszahúzódott volna? Akkor azt is érdemli. Ha megijed apucija összevont szemöldökétől, akkor önállótlan gyerek még. Ha nem foglalkozik a tervével heteken át, amíg csak a végére nem jár, akkor az elhatározása nem volt komoly. Ha nem tud érvelni a vitában, akkor nem készült fel a szükségképp előforduló véleménykülönbségek kezelésére. Ha nem mer a meggondolt célja érdekében velem (és bárkivel) szembe menni, akkor nem érett az önállóságra. Ha elbújik, ha megfutamodik, akkor az eltökéltsége nem elég a bizonyosan bekövetkező megakadások, holtpontok, időleges kudarcok kezelésére.
Zoli azonban kiállta a felnőttség próbáját: bemutatta, hogy az adott döntési kompetenciaszinthez szükséges áttekintőkészséggel, magabiztossággal, a célja eléréséhez szükséges motiváltsággal kellő mértékben rendelkezik: az elhatározása végrehajtása közben adódó nehézségektől nem fog kétségbeesni. Nem akar majd „kiszállni a játékból”, ahogyan ezt Rómeó és Júlia tette, hanem nekiáll megkeresni a továbblépéshez vezető stratégiát.
Elhomályosul a szemem, mialatt ezt leírom – légy úrrá a nehézségeiden; legyél nagyon boldog, kicsi Nagyfiam!