Gyerekkoromban néha álltam a villamosmegállóban és néztem a villamos kerekét, amikor elindult. Mert hogy gyorsul – abban nincs semmi különös. De az a pillanat, amikor az előbb még állt, most meg már mozog: ennek valahogy egyfajta „varázsa” volt a számomra. Mindenáron azt a lehetetlenséget akartam, hogy felfedezzek valami jellegzetességet a keréken közvetlenül az elindulás előtt: nem fért a fejembe, hogy az indulás előtti pillanat semmiben sem különbözik a korábbiaktól. Talán azt vártam, hogy látni fogom, ahogyan a kerék „lendületet vesz” az induláshoz? Nem tudom.
Ugyanígy foglalkoztat vissza-visszatérő módon sokféle más folyamat „megelőző pillanata” is. A gondolkodási képesség kezdetein töprengve hosszasan tudom figyelni például kedves ismerősöm, Kittyke (elegáns, a kép készítésének idején középkorú dalmata) teljesen evidens módon tettenérhető elemi fogalomalkotásait – míg eszembe nem jut, hogy az ő viselkedését természetesen a magam fogalmai szerint regisztrálom magamban és a magam leküzdhetetlen okkereső motívumai alapján értelmezem; nem is beszélve arról, hogy a magam beállítódása eleve már azt is befolyásolja, hogy mit érzékelek belőle…
Még az is lehet, hogy ha a kérdéskört egy, az adott helyzetek esetlegességeitől teljesen lecsupaszított gondolatkísérlettel próbálom elemezni, többre jutok, mint a konkrét, de önmagam által erősen befolyásolt megfigyelésekkel.
Most éppen egy komoly és nem igazán kellemes sejtésem van az emberi elme feladatával kapcsolatban: ha igaznak bizonyul, akkor a saját értékrendemre, önértékelésemre kell előnytelen következtetést levonnom belőle, és ez az én életkoromban különösen megrázó. Hadd próbáljam meg ezért egy gondolati modellel végigkövetni annak az elindulását, amit ma „gondolkodásnak” nevezünk – mert (bevallom) a különféle gondolkodási rész-képességek fontosságáról, értékéről van igazán szó, és ennek kapcsán arról, hogy mi a gondolkodás eredeti funkciója. (Bocsánat a most kimaradó logikai láncszemért, hogy tudniillik biztos-e, hogy valaminek az értékét az szabja meg, hogy az a valami az eredeti funkciójának mennyire felel meg. Nyilván nem biztos; de ezt a kitérőt hadd hagyjam a végére.) Szóval: hogyan – és főképp: mire alakult ki a emberi elme?
Lelki szemeimmel hallom sokszázezer évvel ezelőtti őseimet, amint az egyik azt mondja: Te, létre kellene hozni egy Tudományegyetemet, mit szólsz? Esetleg egy Bölcsészettudományi Karra is gondolsz? – kérdi a másik. Persze; ahol majd a mi gondolkodási képességeink kialakulását kutatják – feleli az első. Ugyan, menj már – mondja a másik, mire emez lejön a fáról és ugyan megy már.
A fenti jelenet a lehetséges hipotézisek egyike; de van olyan is, amelyről nagyobb valószínűség sejthető. Ez azonban nem a fáról való lejövetellel, hanem inkább a fára való felmászással kapcsolatos.
Kittyke, úgy tűnik, semmiképp nem tud „jósolni”, bármennyire is ez a látszat egyes esetekben. A híres Pavlov-kísérletre utalva: a megszokott jelre „eszébejut” az evés vagy a séta, a gazdi vagy az állatorvostól kapott injekció; de nem azért nyáladzik, rohan a pórázáért, áll farkcsóválással az ajtó előtt vagy éppen menekül, mert tudja, hogy most evés, séta, gazdi-érkezés vagy fenékbeszúrás lesz, hanem mert az érzések összekapcsolódása révén valamilyen szinten máris érzi, amit az ő számára az evés, a séta, a gazdi-érkezés vagy a fenékbeszúrás érzésekben jelent.
De akárhogyan is: mégiscsak arról van szó, hogy Kittyke ráérez valamire, ami nem történt meg, amit közvetlenül nem érzékelhet, csak kellőképpen sok tapasztalat kapcsolja össze valamivel, ami viszont aktuálisan éppen érzékelhető.
Tegyük fel, hogy őseim ebben nem voltak teljesen azonos szinten: volt közöttük, amely (aki?) „finomabb” jelekből érzékelte a kardfogú tigris jövetelét. Ez nyilvánvalóan komoly kiválasztódási szempont: aki előbb érzékel, előbb kezd a fára felmászni: a kardfogú látogatását nagyobb valószínűséggel éli túl.
Tudjuk, hogy a főemlősök képesek az ilyen tapasztalatokat átadni azoknak az egyedeknek is, amelyek maguk nem tapasztalták meg. Talán elég arra a kísérletre utalni, amikor majmokat áramütés tartott vissza a banános-kosártól; a populáció egyesével kicserélődött – és amikor már kizárólag olyan egyedek voltak a ketrecben, amelyek maguk nem tapasztalták meg az áramütést, akkor sem nyúlt a kosárhoz egyikük sem.
Ez azonban még mindig csak a megtörtént „együttjárások” tapasztalatának felidézése.
Vajon mi történik, ha valamelyikük olyan érzéseket (nem tudom, melyik ponttól használhatom azt a szót, hogy „ismereteket”) tud összekapcsolni, amelyek együtt a valóságban még nem fordultak elő – és ezekből tud következtetést levonni a kardfogú majdani megjelenéséről? Felmenekül a fára, mégpedig hamarabb, mint a többiek közül akár a legérzékenyebb is; nyilvánvalóan megvan a lehetősége arra, hogy ő legyen a leginkább védett helyen.
Persze ez azon múlik, hogy a „következtetései” milyen valószínűséggel pontosak. Ha gyakran fordul elő, hogy „nem kapcsol”, amikor kellene: elveszíti az előnyt. Ha gyakran menekül feleslegesen: az élelemszerzésben vagy másban kerül „versenyhátrányba”.
Amin tehát a dolog múlik: hogy a fejében kialakult következtetési modell mennyire felel meg a külvilág létező törvényszerűségeinek. Napnál is világosabb az ok-okozati összefüggés a modell gyakorlati beválási valószínűsége és a túlélési valószínűség között.
Hogyan működhet egy ilyen modell? Nyilván nem „logikai szabályok” és „levezetések” útján, ahol a rafinált egyed kiértékeli a formulát és a statisztikai próbák táblázatában megkeresi az eredmény szignifikancia-szintjét. Következtetési sémának kell kialakulnia, amely a használata időtartamát tekintve összevethető a többiek tapasztalatokon alapuló „érzés-sémáinak” használati időtartamával; hiszen ha a következtetés alkalmazása lassú, ezzel elvész a következtetéshez kapcsolódó gyakorlati előny.
Lehetett az őstörténet „mélységes mély kútjában” ettől eltérő eset is: most azonban primitíven és kegyetlenül (a természet primitívségével és kegyetlenségével) nem arra figyelek, hogy mi „jobb”, „emberibb”, „magasabbrendű” – hanem hogy minek van a legnagyobb esélye a túlélésre.
Annak, ha egy agyvelőben új séma alakult ki, amely korábban meg nem tapasztalt, de a valóságban mégis nagy valószínűséggel létező kapcsolatot modellez az adott jelen és egy jövőbeli esemény között.
Annak, ha kialakul egy séma, amely valami módon mégiscsak észreveszi a kardfogú majdani megjelenését akkor, amikor annak még semmi konkrét jele nincs; észreveszi a villamoskeréken az indulás előtti pillanatot: észreveszi, hogy bár most semmi releváns dolog nem történik, de ez nem „ugyanaz a semmi”, mint korábban: ez a „mindjárt valami” jelentésű semmi.
Ez lehetett az elme első emberi funkciója: bármi más funkcióra gondolok, kiderül, hogy emezt már feltételezi.
Ez lehetett az elme azon funkciója, amelynek a megléte egymagában döntő tényezővé válhatott abban, hogy melyik egyed jut magasabbra (mármint a fán; de ennek következtében azután a táplálkozási láncban is).
Ez lehetett az elme „túlélő”, ennélfogva az elszaporodásban is „kiválasztó” funkciója.
Vagyis: minden egyéb elme-funkció közül ez lehetett az, amely ha megvolt, ha nem: ehhez képest a többi elme-funkció megléte vagy hiánya másodlagos.
Erre a funkcióra alakulhatott ki az emberi elme: jövőbeli eseményeket megtapasztalt kapcsolatok nélkül is érzelmileg előrevetítő sémák létrehozására.
Bármi egyebet teszünk elménkkel: az csak annyi, hogy (az alapfunkció már működvén) „jódolgunkban” mindenféle másra használjuk a felesleges kapacitást: feltaláljuk a kereket és a mikroprocesszort, szimfóniákat és reklámszövegeket írunk és hosszú intellektuális beszélgetéseket folytatunk az élet értelméről, a társadalom fejlődéséről és a legújabb frizuradivatról. Olyan ez csak, mint ha egy város vízvezetéket épít, mert ez az elemi túlélési szükséglete; de ha már megvan a vízvezeték és ha már nem vagyunk szomjasak, akkor miért ne építsünk szökőkutat is?
Az a rossz érzésem támadt (erre utaltam a gondolatmenet elején), hogy amit én igen magasra értékelek, amit önmagamban fejleszteni akarok, amire büszke vagyok – az voltaképp csak ilyesfajta „szellemi szökőkút”. Az alkotóképesség, nyilvánuljon meg fogalmazási vagy előadókészségben, szervezési ötletekben vagy bármiben: öncélú „csillagszóró” az elmebeli kapacitás-felesleg társadalmilag elfogadott felhasználására. Az emberi elme igazi, eredeti, létfontosságú feladata ugyanis nem ez, hanem a „mindennapi gyakorlat” séma-készletének bővítése és használata! Ez pontosan az, amit „alacsonyabb szintű” szellemi tevékenységnek tartunk: amit a villamosvezető, a közlekedési rendőr, a gyorséttermi eladó vagy akár a betanított gyári munkás tesz: sémákat sajátít el és valószínűségi alapon alkalmazza őket. Ha meggondolom: nyugodtan nevezhetem ezeket az embereket „permanens hősöknek”: igaz, hogy a villamosvezető nem menti meg az emberiséget, ahogy a TV-ben ezt estéről estére megteszi valaki egy-egy kalandfilmben; de vezeti napi nyolc órán át a villamost, mégpedig úgy, hogy a közben adódó ezerféle helyzetet (köztük: egészen bizonyos, hogy minden egyes napon több veszélyes helyzetet is) sorra kezeli. (És ezt újra és újra, megjósolható biztonsággal megteszi, olyannyira, hogy fel sem figyelünk rá, ugye? Csak abból lesz „hír”, ha a villamos elüt valakit; azt viszont magától értetődőnek vesszük, hogy ugyanaz a villamos az elmúlt hónap alatt nem ütött el száz olyan embert, akik a saját viselkedésük folytán akár a kerekek alá is kerülhettek volna.) Lehetetlenség, hogy a villamosvezető minden adódó helyzetet korábban megtapasztalt (vagy bárkitől hallhatott) volna, és az is lehetetlen, hogy minden váratlan helyzetben „eltöprengjen” a teendőkön. Az egyetlen lehetséges megoldás: hogy van egy sémarendszere, amelyik a meg nem tapasztalt helyzetekből is kikövetkezteti a valószínű jövőt!
Eszerint ez volna az igazi emberi gondolkodás? Ami ezen kívül (önkéntelenül már elkezdtem leírni, hogy „felül” – de épp ez az, ami most kétségessé vált számomra) szóval: ami ezen kívül létezik, az az agy öncélú üresjárata, önmagát foglalkoztató, önmaga előtt tetszelgő játéka?
Végülis: ez oldja meg a mindennapjainkat, ez tartja fenn, ez működteti a világot. Én is utazom a villamoson, amelyet másvalaki vezet; rábízom magam a közlekedési rendőr jelzéseire; ha elő-előfordulok egy gyorsétteremben, nem látom szükségét ellenőrizni, hogy az eladó a kívánt menüt tette-e a nagy zacskóba; és teljes bizalommal használok termékeket, amelyek előállításában nyilván betanított munkások is résztvettek. Ráadásul tudom: Mérő László szerint a tanulót és a „nagymestert” is csak a sémáik száma különbözteti meg egymástól…
Magam számára két „kibúvót” látok ebből a súlyos kognitív disszonanciát okozó helyzetből. Ha valaminek az értékét nem feltétlenül az szabja meg, hogy az a valami az eredeti funkciójának mennyire felel meg, akkor legalább kutathatóvá válik, hogy az újabb funkcióknak is van-e (és ha van, akkor – az eredeti funkcióval összevetve – mekkora) „túlélési koefficiense”: részt vesznek-e valamilyen megfogható súlyozással a túlélés valószínűségének kialakításában. Ez az egyik lehetséges megállapítás, amelynek megalapozott felvetődésében reménykedhetek. A másik feltehető kérdés az, hogy hogyan alakulnak ki a sémák: az említett kognitív disszonancia engem most abba az irányba hajt, hogy megpróbáljam bebizonyítani: amit én például pedagógusként, tananyag-készítőként teszek, az már a séma-kialakítás sémáinak az alkalmazása, és ezért magasabb szintje, meta-szintje annak, amit az emberi elme eredeti funkciójaként találni vélek. Ehhez viszont talán azt kellene gondolnom magamról, hogy ha akarnék, tudnék napi nyolc órában villamost vezetni, az utcán a közlekedést irányítani, a gyorsétteremben kiszolgálni vagy egy betanított műveletsort végezni, hogy közben, nem lankadó odafigyeléssel, biztonságosan (mindig a legnagyobb valószínűségek mentén) használjam a séma-készletemet. Ennek alátámasztására azonban, ha érveim lennének is, etikai alapom semmiképp sincsen…
Azt hiszem, ez az a pont, ahol az egyetlen becsületes megoldás az, ha a folytatást másra hagyom – és reménykedem abban, hogy lesz gondolatmenet, amelyik utat mutat számomra a megrendült önbecsülésem helyreállítására. Addig azonban, ha valaki akár csak azt megkérdi, hogy ezt a pár bekezdést miért írtam is meg, akkor a Londoni Szín muzsikusával együtt felelem: mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást…
