Kedves Kitty!
Sok év távlatából üdvözöllek! Remélem, jól vagy, és remélem, jól megy a családi bölcsőde-vállalkozásotok, amelybe a szüleid mellé betársultál, miután – remélem – sikeresen elvégezted a szociális munkás-szakot a pécsi egyetem szekszárdi karán. Elsőéves voltál, amikor a tanárod voltam. Amikor az egész csoportnak kölcsönös tegeződést ajánlottam, akkor nagyon meglepődtél – de aztán hamar beleszoktál. Nem felejtem el, ahogyan fülig érő mosollyal, hangosan üdvözöltél, ahányszor csak találkoztunk: „Szia, Tanár Úr!”
Régebben egyáltalán nem volt szokás a tanárral és más „urakkal” való tegeződés: a megszólítással is ki kellett fejezni a tiszteletet.
Én úgy gondolom, hogy tegeződve is lehet tisztelettudóan beszélni valakivel és önöződve is le lehet nézni a másikat. A megszólítás „kötelességszerű” előírása, elvárása az én szememben inkább mesterkélt, sőt néha nevetséges. (Nem tudom, hol olvastam az anekdotát és ki volt az a szereplője, aki a „Tessék, foglaljon helyet!” kínálásra, a kellőképpen magasztos megszólítást hiányolva, méltatlankodva mondta: „De kérem, én báró vagyok!” „Elnézést, báró úr, akkor talán foglaljon két helyet!” – hangzott a – szerintem – teljesen megérdemelt válasz. Persze most könnyen beszélek: nem egész száz éve még jogszabályok írták elő a kötelező megszólításokat.)
A magyar nyelv (ebben is) bonyolult: a „maga” egyáltalán nem azonos az „ön”-nel és a „kend” hangulatából sem derül ki, hogy a „kegyelmed” rövid alakja. Legtöbben a „szervusz”-ról sem tudják, hogy a latin „servus” (szolga) szóval azonos: pár nemzedéknyi idővel ezelőtt a „servus humilimus” (alázatos szolgája) rövid alakja még elterjedt köszönés volt – nyilván anélkül, hogy ennek az értelmén elgondolkodtak volna, amikor kimondták (mint ahogyan mi sem mindig akarunk feltétlenül viszontlátni mindenkit, akitől a „Viszontlátásra!” szóval búcsúzunk). A „tetszikezés”-sel pedig sokféle mindent ki sem lehet fejezni (hogyan kérdezzük meg attól, akit tetszikezünk, hogy ízlik-e neki valami?), sokféle más pedig nagyon bizarrul hangzik: „betegnek tetszik lenni?” – hogy csak egy példát mondjak.
Sokáig elhittem, hogy hűha, az angol nyelv mennyire „laza”: ott mindenkit tegeznek. Azóta tudom, hogy éppen-hogy nem: nem a magázódás halt ki a nyelvből és a tegeződés maradt meg, hanem fordítva. A „you” a „ti” és a magázás személyes névmása; a „te” szava, a „thou” régi sírköveken még ma is látható, de megszólításra nem használják. Maradt a „you”, vagyis az angol magázva szólítja meg a barátait és a gyermekeit, a gyermek így szólítja még az óvodástársait is, és mindannyian így szólítják a macskát… miközben persze erre is igaz, hogy a tisztelettudó vagy tiszteletlen viselkedés egyáltalán nem a megszólításon múlik.
Nagyon fura, hogy még a „legyen az egész emberiség csupa jó barát” szemléletű mesterséges nyelvben, az eszperantóban is ugyanez a helyzet: az eredeti tegező személyes névmás, a „ci” már nem használatos, sőt, valakinek „te-t mondani” (cidiri) kifejezetten a lekezelő, bántó letegezést jelenti. Az általános megszólítás a „vi”, amely – ugyanúgy, mint az angolban a „you” – eredetileg „ti” jelentésű és magázó megszólítás volt.
Az angolról jut eszembe: sokak számára, akik az angol nyelvet tanulják, nagy nehézséget jelent a sokféle igeidő. Rosszul sejtem, hogy nem is olyan régen még a magyar nyelv is gazdag volt a különféle igeidőkben? Nem tudom, hogy annak idején hogyan használták (és egyáltalán: a jelentésére gondosan figyelve használták-e), de számomra például a mai múltidőnk maga a present perfect: a befejezett jelen. Az a ház leége: ez a múltbéli tüzet jelenti. Az a ház leégett: ez pedig mintha azt jelentené, hogy a ház azóta is abban az állapotban van, mint a tűz után: az a ház azóta is leégett ház. Mondhatjuk azt is, hogy amikor arra jártam, a ház már leégett volt: ez a past perfect, múlt a múltban. Nem használjuk, bár (többé-kevésbé) értjük még ezeket az igealakokat; de attól tartok, hogy az unokáim idejére mindez már feledésbe merült lészen (múlt a jövőben).
Nem is baj a nyelv egyszerűsödése: éppen eléggé bonyolult a magyar nyelv így is. Nem szívesen magyaráznám valakinek, aki magyarul tanul, hogy miért Szegeden, Debrecenben, Pécsett. Csak azt tartom fontosnak, hogy ahogyan egyszerűsítünk, az ne menjen az érthetőség rovására, ne keltsen félreértési lehetőséget.
Vesszőparipáim: az egybe-, külön- és kötőjeles írás, és az „ami” és „amely” – nem a szabályok kedvéért, sőt, gyakran azokkal szemben, hanem az egyértelműségért.
A hálókabát: hosszú házi köntös 1. Háló-kabát: a magam nyelvérzéke szerint ez valami háló-szerű anyagból készült kabát-féle. A háló kabátról pedig József Attila jut eszembe: alszik a széken a kabát… És fentebb egybeírtam (noha a szövegszerkesztő így hibásnak jelezte), hogy „múltidő”, mert ez mást jelent, mint a múlt idő; és egybeírom, hogy „menetközben”, mert az más, mint menet közben; és nem mindegy, hogy keményfedeles doboz vagy kemény fedeles doboz, munkásember vagy munkás ember, sápadtarcú vagy sápadt arcú, résztvenni vagy részt venni, és más hangulata van annak, hogy kéremszépen, mint annak, hogy kérem szépen… és még egyetlen gyors éttermet se láttam sietve arrébbmenni. (Figyelj csak, helyesírás-ellenőrző program: az „arrébbmenni” sem ugyanazt jelenti, mint az „arrébb menni”: mindkettőnek megvan a maga jelentése.)
Nem kötelező egyetérteni velem (ebben sem); de úgy gondolom, hogy aki másokhoz szól, az felelős az érthetőségért, az egyértelműségért. Mi, magyar anyanyelvűek őrizői vagyunk ennek a nyelvnek, amely különleges. (Mármint a nyelv. Az „amely” a hozzá legközelebbi főnévre vonatkozik.) Mi, magyar anyanyelvűek őrizői vagyunk ennek a nyelvnek, ami különleges. (Mármint az, hogy őrizői vagyunk. Az „ami” a főnévvel meg nem nevezett mondatrészre, például az állítmányra vagy az egész főmondatra vonatkozik.) Igyekszem megfelelni ennek a különleges feladatnak, a különleges magyar nyelv őrzésének. Nem rajtam múlt, hogy ez lett az anyanyelvem, de úgy akarok viselkedni, hogy ritka lehetőségként kamatoztathassam – a magam és minden nyelv-használó hasznára és kedvtelésére.
