Oldal kiválasztása

Vannak foglalkozások, amelyekben – nem tudom másképpen kifejezni – az ember valaki másnak egyes képességeit helyettesíti. A valaki más (a megbízó, a megrendelő, az ügyfél) valamit nem tud önállóan megcsinálni (vagy nem tudja önállóan olyan jól megcsinálni, ahogyan akarná), ezért az, aki erre képes, megcsinálja. De nem „magának”, „a maga módján” csinálja meg, hanem úgy, mintha a megbízó, megrendelő, ügyfél csinálná, ha megvolna rá a megfelelő szintű kompetenciája: az adott tevékenység megfelelő szintű önálló elvégzésének a képessége.

Sok ilyen foglalkozás van. Az egyik, amelyik a leginkább látványosan ilyen, a védőügyvéd, akinek úgy kell viselkednie, ahogyan a védence viselkedne a megfelelő jogi képzettség, bírósági rutin és mindenfajta szükséges rátermettség birtokában. Ha a védőügyvéd a mondanivalóját az ügyfele érdekei szerint csoportosítja, azt senki nem nevezheti a bíróság félrevezetésének, és ha bűnöst véd, azt senki nem nevezheti bűnpártolásnak. Ő ebben a szerepkörben a védence „kiterjesztése”: azt és úgy mond, amit és ahogyan a védence (akinek önmaga védelméhez nyilvánvaló joga van) mondana, ha megfelelően értene hozzá, ha képes lenne rá.

Mégegyszer tehát: a védőügyvédnek úgy kell viselkednie, ahogyan a védence viselkedne a megfelelő képesség birtokában. Vajon abban az esetben is, ha a védencét ő maga is bűnösnek tartja? Hát ha a védelmet elvállalta, akkor abban az esetben is. Megdöbbenve néztem annakidején a videófelvételt a Ceauşescu-házaspárral szembeni „perről”, amely még színjátéknak is rossz volt: a „kirendelt védő” azt magyarázta többször és nagyon buzgón a házaspárnak, hogy be kellene látniuk a bűnösségüket – holott ha a „tisztességes eljárásnak” akár csak a látszatát komolyan akarták volna bemutatni, akkor őket kellett volna képviselnie, segítenie, teljesen függetlenül attól, hogy neki magának mi a véleménye (és hogy az Olvasónak vagy nekem mi a véleményünk) a házaspárról és a perről. Ha ezt a nürnbergi perben meg lehetett csinálni, akkor a targovistei per során is lett volna erre lehetőség, még akkor is, ha – a kényes politikai helyzet miatt – rögtönítélő bíróságot állítottak fel, amely összesen másfél órát szánt a tárgyalásra. Nem kötelező senki számára, hogy védőügyvédnek menjen; de ha védőügyvédként tevékenykedik, akkor tudnia kell, hogy a védőügyvéd-szerepkör egyszerűen nem más, mint a védendő ügyfél képességeinek a kiterjesztése. Úgy kell viselkednie, olyan elkötelezetten, olyan igyekezettel, olyan elszántsággal, mintha a saját maga ügyében járna el.

Persze nyilván vannak védőügyvédek (statisztikai alapon biztosra vehető, hogy vannak), akik ezt úgy fogják fel, hogy „foglalkozás, mint bármi egyéb”. Megcsinálják szabályszerűen, hogy szó nem érheti a ház elejét – és ennél tovább nem érdekli őket a történet. Nem teszik meg azt az erőfeszítést, amelyet a saját ügyükben megtennének: jó hivatalnokként végigviszik az ügyet, de nem „gazdái” annak: nem érzik saját ügyüknek. Még rosszabb eset, amikor esetleg valaki a saját hasznára fordítja a helyzetet, mint a viccben az ügyvéd apa, akit a fia (szintén ügyvéd) helyettesít és lelkendezve jön haza a tárgyalásról, hogy egy ügyes húzással megnyerte a hosszú ideje húzódó monstre pert. „Megnyerted, te szerencsétlen?” – kérdezi az apa felháborodva. – „Tíz éve ebből a perből élünk!”

Nyilván akad olyan ügyvéd, aki a saját haszna érdekében hátráltatja az ügyeket, és olyan orvos, aki ügyel, hogy a páciens nehogy „teljesen” meggyógyuljon, vagy olyan autóvezetés-oktató, aki szándékosan viselkedik úgy, hogy a tanulója kénytelen legyen különórát venni. Hadd ne soroljam. Kínos és méltánytalan, hogy az ilyen esetek, amikor valaki nem azonosul a szereppel, az egész foglalkozás megítélését, a szívvel-lélekkel teljesítők hitelét is ronthatják.

A fenti ügyvéd-példa csak a példák egyike. Számos helyzet van még, amikor „egymás helyett” cselekszünk. Erőltetetten ugyan, de (Rousseau „társadalmi szerződés”-gondolatát kiélezve) a pék is „helyettem” süt kenyeret, a forgalomirányító rendőr is „helyettem” forgalomirányít: a társadalmi munkamegosztásban rengeteg mindent teszünk „egymás helyett”.

Van, ahol ennek a működése nyilvánvalóbb is. Szobafestő festi a szobámat, számítógép-szerelő javítja a laptopomat, tolmács fordítja le a szavaimat: mindezeket magam is megtehetném ugyan, de vagy nem értek hozzá (a kellő mértékben), hogy meg tudnám csinálni (a kellő minőségben) – vagy egyszerűen élek a komparatív előny lehetőségével: még mindig olcsóbban vehetem meg a szobafestő, a számítógép-szerelő és a tolmács szolgáltatását, mint amekkora befektetésbe (a befektetések közt: pénzt érő időbe) kerülne felkészülnöm. Ez nekik is megérheti: az ő befektetésük is nagy, de nem egyetlen, hanem sok megrendelésben működtethető: számukra ez megtérülhet.

Meg ennél is nyilvánvalóbb, hogy a társasház közös képviselőjének úgy kell eljárnia, ahogyan a lakók „közössége” eljárna, ha minden egyes ügyet alaposan meghányva-vetve, megfelelő tájékozottsággal és felelősséggel közösen döntenének. Közös képviselő: ennél pontosabban ki sem lehetne fejezni.

Mi történik, ha nincs közös döntés, közös vélemény? Egy tipikus lakótelepi panelházban van, mondjuk, négy lépcsőház, lépcsőházanként tíz szint (földszint és 9 emelet), szintenként mindegyik lépcsőházban öt-öt lakás: ez 200 lakás: 3-400 (véleményt formálni tudó korú és állapotú) lakó. El nem tudom képzelni, hogy akár csak a legegyszerűbb kérdésben is minden részletre kiterjedő teljes egyetértésre jussanak, még ha minden képességük és tájékozottságuk meg is van ehhez. Eleve más a helyzetük: a földszinti cipészműhely egyiküknek a megélhetését jelenti, másikuknak az allergiája kiújulását vagy csak puszta kellemetlen érzést a ragasztó-szag miatt, a műhely felett lakó éjjeliőrnek pedig azt, hogy amikor napközben aludna, akkor alatta valaki kalapál. Az értékrendek is eltérőek: egyikük számára az a szép ház, ahol minden ablak más színű, másikuk számára az, ahol mindegyik egyforma és vagy mindegyik erkély be van építve, vagy egyik sem. Van, aki örül, amikor a környékbeli útfelújítás miatt ideiglenesen a ház sarkához kerül a buszmegálló és van, akit zavar – de előfordulhat, hogy ő lesz a leginkább elégedetlen, amikor az útfelújítás befejeztével a buszmegálló visszakerül kétszáz méterrel távolabbra.

Akinek a számára a közös képviselői tevékenység „foglalkozás, mint bármi egyéb”, azt ez nem érdekli. Őt megbízták, és ameddig egy közgyűlési szavazatok többségét ő kapja meg, addig minden mehet a maga útján; a cipész, az allergiás szomszéd és az éjjeliőr pedig intézzék el egymás között, ha gondjuk van egymással.

Ez persze még mindig jobb, mint a tisztességtelen közös képviselő (nem zárható ki, hogy van ilyen is), aki még csak a „többségi érdeket” sem képviseli, hanem – a lakóktól „közös költség” címén beszedett pénzből – a sógorát bízza meg emelt áron a ház körüli gyep nyírásával és baráti alapon választja ki, hogy melyik vállalkozás végezheti az ablakok szigetelését, szintén nem piaci árakon. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ő maga „visszakap” valamit a magas árrésből (pénzben, szívességben, bárhogyan) vagy sem.

Akkor is hasonló a helyzet, ha annak, aki a tevékenységben, annak eredményében érdekelt, esélye sincs, hogy saját maga végezze el. Nem is kell valamiféle rendkívüli korlátozottságra gondolni: a megfelelő példák egyike, hogy például a kisgyermek nem tudhat egyedül megtanulni, többek között, írni-olvasni sem. Segíthet neki tanító, szülő, nagyobb testvér vagy bárki (remélem, nem borzasztok el senkit, ha azt mondom, hogy akár egy videófilm vagy erre programozott gép közvetítésével is) – de valakinek segítenie kell.

Tanítót, tanárt is ismerhetünk, aki igazi pedagógus (pajdagógosz = „gyermek-vezető”): a gyermek „mellé áll” és vele együtt járja végig a tudáshoz vezető utat, a gyermek ismeret- és képesség-szükségletei szerint; betartva Comenius halhatatlan tanácsát: „Ébressz bennük kérdést és engedd, hogy rátaláljanak a válaszra”. Van a tanítók, tanárok között olyan is, aki letudja a feladatot: elmondja az anyagot, mintha ő lenne az osztály legjobb tanulója, majd számonkéri szabályszerűen; és van, aki „hatalmi pozícióként” éli meg a tanítói, tanári státuszt – tartok tőle, hogy ezekre nem kell példát mondanom, mert az Olvasónak saját emlékei is vannak ilyen esetekről. (Megintcsak: kínos, hogy egy-egy ilyen példa emlékezetesebb lehet, mint tucatnyi pozitívabb eset; és a rossz tapasztalat az egész foglalkozás és minden elhivatott közreműködő hitelét is kikezdheti.)

Van tehát, aki „magáénak érzi” a feladatot: úgy oldja meg, ahogyan a megrendelő, ügyfél, védenc, lakó, vásárló, tanuló és a többi „felhasználó” tenné, ha értene hozzá, képes lenne rá, ráérne és minden más lehetőségnek is birtokában volna.

És van, sajnos, aki ha „a nevemben” megszólal, cselekszik, bárhogyan megnyilvánul, akkor legszívesebben felkiáltanék: álljon meg a menet, ezt nem én üzentem!

A korábbi, Olyan márpedig nincs, hogy egy politikus hazudik című bejegyzés arról szól, hogy azt, amit a politikus mond, annak alapján kell megítélni, hogy jól vezet-e jó irányba. A jelen bejegyzés témája az volt, hogy vannak tevékenységek, amelyeknek a lényege valaki más helyettesítése, képviselete. Ugye kitalálható, hogy a következő, Az igazság (vagy a hamisság) pillanata felé című blogbejegyzésemben ez a két szál találkozni fog?

Kitűzés a Pinteresten

Megosztás

A webhely használatának folytatásával elfogadom a sütik használatát. Részletek

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás