Társadalomépítés

/Álljon meg a menet, ezt nem én üzentem!

Álljon meg a menet, ezt nem én üzentem!

Photo by Gabriel Matula on Unsplash

Vannak foglalkozások, amelyekben – nem tudom másképpen kifejezni – az ember valaki másnak egyes képességeit helyettesíti. A valaki más (a megbízó, a megrendelő, az ügyfél) valamit nem tud önállóan megcsinálni (vagy nem tudja önállóan olyan jól megcsinálni, ahogyan akarná), ezért az, aki erre képes, megcsinálja. De nem „magának”, „a maga módján” csinálja meg, hanem úgy, mint­ha a megbízó, megrendelő, ügyfél csinálná, ha megvolna rá a megfelelő szintű kompetenciája: az adott tevékenység megfelelő szintű önálló elvégzésének a képessége.

Sok ilyen foglalkozás van. Az egyik, amelyik a leginkább látványosan ilyen, a védőügyvéd, akinek úgy kell viselkednie, ahogyan a védence viselkedne a megfelelő jogi képzettség, bírósági rutin és mindenfajta szükséges rátermettség birtokában. Ha a védőügyvéd a mondanivalóját az ügyfele ér­dekei szerint csoportosítja, azt senki nem nevezheti a bíróság félrevezetésének, és ha bűnöst véd, azt senki nem nevezheti bűnpártolásnak. Ő ebben a szerepkörben a védence „kiterjesztése”: azt és úgy mond, amit és ahogyan a védence (akinek önmaga védelméhez nyilvánvaló joga van) monda­na, ha megfelelően értene hozzá, ha képes lenne rá.

Mégegyszer tehát: a védőügyvédnek úgy kell viselkednie, ahogyan a védence viselkedne a megfele­lő képesség birtokában. Vajon abban az esetben is, ha a védencét ő maga is bűnösnek tartja? Hát ha a védelmet elvállalta, akkor abban az esetben is. Megdöbbenve néztem annakidején a videófel­vételt a Ceauşescu-házaspárral szembeni „perről”, amely még színjátéknak is rossz volt: a „kiren­delt védő” azt magyarázta többször és nagyon buzgón a házaspárnak, hogy be kellene látniuk a bű­nösségüket – holott ha a „tisztességes eljárásnak” akár csak a látszatát komolyan akarták volna be­mutatni, akkor őket kellett volna képviselnie, segítenie, teljesen függetlenül attól, hogy neki magá­nak mi a véleménye (és hogy az Olvasónak vagy nekem mi a véleményünk) a házaspárról és a per­ről. Ha ezt a nürnbergi perben meg lehetett csinálni, akkor a targovistei per során is lett volna erre lehetőség, még akkor is, ha – a kényes politikai helyzet miatt – rögtönítélő bíróságot állítottak fel, amely összesen másfél órát szánt a tárgyalásra. Nem kötelező senki számára, hogy védőügyvédnek menjen; de ha védőügyvédként tevékenykedik, akkor tudnia kell, hogy a védőügyvéd-szerepkör egyszerűen nem más, mint a védendő ügyfél képességeinek a kiterjesztése. Úgy kell viselkednie, olyan elkötelezetten, olyan igyekezettel, olyan elszántsággal, mintha a saját maga ügyében járna el.

Persze nyilván vannak védőügyvédek (statisztikai alapon biztosra vehető, hogy vannak), akik ezt úgy fogják fel, hogy „foglalkozás, mint bármi egyéb”. Megcsinálják szabályszerűen, hogy szó nem érheti a ház elejét – és ennél tovább nem érdekli őket a történet. Nem teszik meg azt az erőfeszítést, amelyet a saját ügyükben megtennének: jó hivatalnokként végigviszik az ügyet, de nem „gazdái” annak: nem érzik saját ügyüknek. Még rosszabb eset, amikor esetleg valaki a saját hasznára fordítja a helyzetet, mint a viccben az ügyvéd apa, akit a fia (szintén ügyvéd) helyettesít és lelkendezve jön haza a tárgyalásról, hogy egy ügyes húzással megnyerte a hosszú ideje húzódó monstre pert. „Meg­nyerted, te szerencsétlen?” – kérdezi az apa felháborodva. – „Tíz éve ebből a perből élünk!”

Nyilván akad olyan ügyvéd, aki a saját haszna érdekében hátráltatja az ügyeket, és olyan orvos, aki ügyel, hogy a páciens nehogy „teljesen” meggyógyuljon, vagy olyan autóvezetés-oktató, aki szán­dékosan viselkedik úgy, hogy a tanulója kénytelen legyen különórát venni. Hadd ne soroljam. Kínos és méltánytalan, hogy az ilyen esetek, amikor valaki nem azonosul a szereppel, az egész foglalkozás megítélését, a szívvel-lélekkel teljesítők hitelét is ronthatják.

A fenti ügyvéd-példa csak a példák egyike. Számos helyzet van még, amikor „egymás helyett” cse­lekszünk. Erőltetetten ugyan, de (Rousseau „társadalmi szerződés”-gondolatát kiélezve) a pék is „helyettem” süt kenyeret, a forgalomirányító rendőr is „helyettem” forgalomirányít: a társadalmi munkamegosztásban rengeteg mindent teszünk „egymás helyett”.

Van, ahol ennek a működése nyilvánvalóbb is. Szobafestő festi a szobámat, számítógép-szerelő ja­vítja a laptopomat, tolmács fordítja le a szavaimat: mindezeket magam is megtehetném ugyan, de vagy nem értek hozzá (a kellő mértékben), hogy meg tudnám csinálni (a kellő minőségben) – vagy egyszerűen élek a komparatív előny lehetőségével: még mindig olcsóbban vehetem meg a szoba­festő, a számítógép-szerelő és a tolmács szolgáltatását, mint amekkora befektetésbe (a befekteté­sek közt: pénzt érő időbe) kerülne felkészülnöm. Ez nekik is megérheti: az ő befektetésük is nagy, de nem egyetlen, hanem sok megrendelésben működtethető: számukra ez megtérülhet.

Meg ennél is nyilvánvalóbb, hogy a társasház közös képviselőjének úgy kell eljárnia, ahogyan a la­kók „közössége” eljárna, ha minden egyes ügyet alaposan meghányva-vetve, megfelelő tájékozott­sággal és felelősséggel közösen döntenének. Közös képviselő: ennél pontosabban ki sem lehetne fejezni.

Mi történik, ha nincs közös döntés, közös vélemény? Egy tipikus lakótelepi panelházban van, mond­juk, négy lépcsőház, lépcsőházanként tíz szint (földszint és 9 emelet), szintenként mindegyik lép­csőházban négy-négy lakás: ez 160 lakás: 3-400 (véleményt formálni tudó korú és állapotú) lakó. El nem tudom képzelni, hogy akár csak a legegyszerűbb kérdésben is minden részletre kiterjedő teljes egyetértésre jussanak, még ha minden képességük és tájékozottságuk meg is van ehhez. Eleve más a helyzetük: a földszinti cipészműhely egyiküknek a megélhetését jelenti, másikuknak az allergiája kiújulását vagy csak puszta kellemetlen érzést a ragasztó-szag miatt, a műhely felett lakó éjjeliőrnek pedig azt, hogy amikor napközben aludna, akkor alatta valaki kalapál. Az értékrendek is eltérőek: egyikük számára az a szép ház, ahol minden ablak más színű, másikuk számára az, ahol mindegyik egyforma és vagy mindegyik erkély be van építve, vagy egyik sem. Van, aki örül, amikor a környék­beli útfelújítás miatt ideiglenesen a ház sarkához kerül a buszmegálló és van, akit zavar – de előfor­dulhat, hogy ő lesz a leginkább elégedetlen, amikor az útfelújítás befejeztével a buszmegálló vissza­kerül kétszáz méterrel távolabbra.

Akinek a számára a közös képviselői tevékenység „foglalkozás, mint bármi egyéb”, azt ez nem ér­dekli. Őt megbízták, és ameddig egy közgyűlési szavazás többsége úgy gondolja, addig minden me­het a maga útján; a cipész, az allergiás szomszéd és az éjjeliőr pedig intézzék el egymás között, ha gondjuk van egymással.

Ez persze még mindig jobb, mint a tisztességtelen közös képviselő (nem zárható ki, hogy van ilyen is), aki még csak a „többségi érdeket” sem képviseli, hanem – a lakóktól „közös költség” címén be­szedett pénzből – a sógorát bízza meg emelt áron a ház körüli gyep nyírásával és baráti alapon vá­lasztja ki, hogy melyik vállalkozás végezheti az ablakok szigetelését, szintén nem piaci árakon. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ő maga „visszakap” valamit a magas árrésből (pénzben, szí­vességben, bárhogyan) vagy sem.

Akkor is hasonló a helyzet, ha annak, aki a tevékenységben, annak eredményében érdekelt, esélye sincs, hogy saját maga végezze el. Nem is kell valamiféle rendkívüli korlátozottságra gondolni: a megfelelő példák egyike, hogy például a kisgyermek nem tudhat egyedül megtanulni, többek kö­zött, írni-olvasni sem. Segíthet neki tanító, szülő, nagyobb testvér vagy bárki (remélem, nem bor­zasztok el senkit, ha azt mondom, hogy akár egy videófilm vagy erre programozott gép közvetítésé­vel is) – de valakinek segítenie kell.

Tanítót, tanárt is ismerhetünk, aki igazi pedagógus (pajdagógosz = „gyermek-vezető”): a gyermek „mellé áll” és vele együtt járja végig a tudáshoz vezető utat, a gyermek ismeret- és képesség-szük­ségletei szerint; betartva Comenius halhatatlan tanácsát: „Ébressz bennük kérdést és engedd, hogy rátaláljanak a válaszra”. Van a tanítók, tanárok között, aki letudja a feladatot: elmondja az anyagot, mintha ő lenne az osztály legjobb tanulója, majd számonkéri szabályszerűen; és van, aki „hatalmi pozícióként” éli meg a tanítói, tanári státuszt – tartok tőle, hogy ezekre nem kell példát monda­nom, mert az Olvasónak saját emlékei is vannak ilyen esetekről. (Megintcsak: kínos, hogy egy-egy ilyen példa emlékezetesebb lehet, mint tucatnyi pozitívabb eset; és a rossz tapasztalat az egész fog­lalkozás és minden elhivatott közreműködő hitelét is kikezdheti.)

Van tehát, aki „magáénak érzi” a feladatot: úgy oldja meg, ahogyan a megrendelő, ügyfél, védenc, lakó, vásárló, tanuló és a többi „felhasználó” tenné, ha értene hozzá, képes lenne rá, ráérne és min­den más lehetőségnek is birtokában volna.

És van, sajnos, aki ha „a nevemben” megszólal, cselekszik, bárhogyan megnyilvánul, akkor legszíve­sebben felkiáltanék: álljon meg a menet, ezt nem én üzentem!

Ugye kitalálható, hogy a következő blogbejegyzésemben találkozni fog a két szál: amikor azt, amit a politikus mond, annak alapján kell megítélni, hogy jól vezet-e jó irányba [Olyan márpedig nincs, hogy egy politikus hazudik]; és hogy vannak tevékenységek, amelyeknek a lé­nyege valaki más helyettesítése, képviselete?

2020-04-14T02:27:05+00:00

Szóljon hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..