A gondolataimban

/Szabó Lőrinc: Hazám

Szabó Lőrinc: Hazám

Photo by Drew Coffman on Unsplash

Néhány hét múlva „Köszönet a művészeknek” címmel készülök megírni, hogy hogyan is zajlik, amikor a művészi alkotás hatására érzünk rá valamire, amit egyébként csak homályosan tudtunk megfogalmazni magunknak.

Számomra az alább látható vers volt az egyik alkotás, amelyik világossá tette, hogy mi is a „haza”. Nem feltétlenül az a helye a világnak, ahová a születésemkor véletlenül pottyantam. Nem az a közösség, amelynek a „nagy emberei és dicső korszakai” fényében én is szívesen sütkéreznék – mintha bármi érdemem is fűződne hozzájuk. Nem az a hely, ahol elismerést, segítséget, különleges bánásmódot remélhetek pusztán azért, mert ott vagyok és mert én vagyok ott. A haza (éppen úgy, mint a család) az, ahol önkéntelenül is azt nézem, hogy mit adhatok, nem számolva, hogy mit és mennyit kapok. Ahol nem az a fontos, hogy örülök-e a többieknek, hanem hogy adtam-e nekik okot, hogy örüljenek nekem − és ahol nem kell ezért meghazudtolnom magamat.

Hadd kezdjem tehát az alábbi verssel a bejegyzés-sorozatomnak azt a vonulatát, amelyben a számomra legkedvesebb művészi alkotásokat tervezem megmutatni.

Szabó Lőrinc: Hazám

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

2019-01-30T15:14:17+00:00

Szóljon hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..