Egyik előző bejegyzésben [Női munkalehetőség – női munkakényszer, első rész és Női munkalehetőség – női munkakényszer, második rész] szándékosan hagytam „elvarratlanul” az egyébként fontos és kényes témát: az egyenlő elbírálás, azonos mérce kérdését. Meggyőző kimutatásokat olvasok, nemcsak a nemek szerinti méltatlan megkülönböztetésről, hanem sok más olyan szempont szerintiről is, amelyeknek semmi köze nincs (nem szabadna, hogy legyen) a munkabérhez, a munkakörhöz, a kiválasztáshoz, a kinevezéshez.
Mert az, hogy olyan településen, ahol olcsóbb a megélhetés, ott olcsóbb a bér is: ez érthető. (Kérem, hogy az az olvasó, aki ezzel vitatkozni akar, előbb olvassa el a „Női munkalehetőség – női munkakényszer” című kétrészes bejegyzést, de legalább a fentebbi linkkel elérhető második részt. Ha az abban foglaltakat nem tartja meggyőzőnek: örömmel fogadom az érveit. Szeretem az érveken alapuló vitákat, mert ha az derül ki, hogy igazam van, az megerősít; ha pedig nem az derül ki, akkor tanulhatok és legközelebb megalapozottabban tudok véleményt kialakítani.)
De azt olvasom – hogy a témakör leginkább közismert vonulatát mondjam –, hogy például a nemek közti megkülönböztetés több dimenzióban is tettenérhető. Női munkavállalók szignifikánsan kevesebbet keresnek teljesen azonos munkát végző, azonos eredményeket elérő, azonos hatékonysággal dolgozó férfiaknál; azonos felkészültség és rátermettség esetén is kisebb valószínűséggel kerülnek magasabb beosztásba; és vannak munkakörök, ahol sokkal alacsonyabb a nők aránya, mint ahogyan feltételezni lehetne, hogy ne volna ambíciójuk, tehetségük hozzá: például hány karmesternőt vagy akár nőgyógyász nőt ismerünk?
Kérem, ne térjünk ki most arra, hogy ahol egészségügyi okból vagy mérhető testi adottságok miatt áll fenn a megkülönböztetés, ott az mennyire megalapozott. Az az érzésem, hogy ezek között van olyan is, amely a mai egészségügyi ismereteink szerint nem ugyanúgy érvényes, ahogyan azt kitalálták; és különben sem egyforma minden férfi és minden nő; és ráadásul sokan vannak, akikben a különféle jellemzők, tulajdonságok keverednek – de nem értek hozzá, tehát nem szeretnék hozzászólni.
Ugyanígy: nem szeretném, ha ez az írásom arrafelé kanyarodna, ahol az erős hagyományok szabnak meg nemi szerepeket, lehetőségeket és lehetetlenségeket: nem volt történelmileg régen, amikor ez nálunk is így volt „természetes”: a fentebb már idézett kétrészes írás első részében Szendrey Júlia példájára hivatkozom.
Maradjunk a saját korunknál és társadalmunknál, amelyet szeretünk logikusnak és méltányosnak tartani.
Olvasom tehát a meggyőző leírásokat, statisztikákat, élettörténeteket, elemzéseket.
Valamit azonban nem értek – és ez a valami nem az, amit olvasok, hanem amit nem olvasok.
Nem hangzott ez most zavarosan? Elmondom konkrétabban.
Tegyük fel, hogy semmit nem tudok az egészről: most jöttem egy másik bolygóról. Olvasom tehát a meggyőző leírásokat, statisztikákat, élettörténeteket, elemzéseket. Nem tudom ellenőrizni őket, nincsenek saját megfigyeléseim, adataim.
Tisztán logikai alapon két eldöntendő kérdés szabja meg, hogy alapvetően mit gondolok. Ez a két kérdés: igaz-e, hogy van ilyen megkülönböztetés; és: vannak-e igazán megalapozott, objektív okok, amelyek az ilyen megkülönböztetést indokolttá teszik/tennék.
Ismétlem: a gondolatkísérlet szerint más bolygó lakója vagyok, aki minden előismeret nélkül, a kutató elfogulatlan érdeklődésével szemlélem a helyzetet. Egy „földlakó” számára már a kérdések felvetése is utalhat valamiféle beállítódásra, de én, mint „kívülálló”, semmiféle beállítódással nem rendelkezem (semmiféle beállítódásnak nem vagyok a foglya): számomra ezek tiszta logikai esetek.
Két kérdés két-két válaszlehetőséggel: ez négy lehetséges eset.
Ha van ilyen megkülönböztetés és ez objektíven, tudományosan indokolt: érdeklődéssel keresem, hogy hogyan nyilatkoznak az intézményi felvételiztető, kiválasztó emberek, a fejvadász-ügynökségek munkatársai, a kinevezésekről döntést hozó vezetők, akiknek a szakmai hitelességét kérdőjelezi meg a megkülönböztetés elleni tiltakozás. Ha ez a helyzet, akkor nekik szólniuk kellene, hogy nem szokásból, nem előítéletből, hanem komolyan megalapozott okokkal döntenek úgy, ahogyan.
Ha van ilyen megkülönböztetés, de anélkül, hogy objektív, tudományos indoka lenne, akkor a cégvezetőknek, tulajdonosoknak, részvényeseknek kellene megszólalniuk, felháborodva, hogy az intézményi felvételiztető, kiválasztó emberek, a fejvadász-ügynökségek munkatársai, a kinevezésekről döntést hozó vezetők becsapják őket: nem feltétlenül a leginkább megfelelő embert veszik fel, nevezik ki és nem reális áron díjazzák a tevékenységeket, eredményeket – ezzel kárt okozva és indokolatlan feszültséget keltve.
Ha nincs ilyen megkülönböztetés, és objektíven, tudományosan nem is volna indokolt: a felsoroltaknak még inkább meg kellene szólalniuk és „ellen-kampányt” kellene indítaniuk arra, hogy a valamennyiük számára hitelrontó álhírek, tiltakozások megszűnjenek, a felháborodottak és megbántódottak megnyugodjanak.
Ha nincs ilyen megkülönböztetés, noha objektív, tudományos indokai volnának: akkor meg aztán igazán meg kellene szólalniuk a felsoroltaknak: elsősorban a tulajdonosoknak, részvényeseknek, a hatékonyságban érdekelteknek, hogy ha eddig nem volt megkülönböztetés, ezután legyen.
Szóval akár így, akár úgy, emígy vagy amúgy: a sajtónak, az internetnek zengenie kellene az intézményi felvételiztető, kiválasztó emberek, a fejvadász-ügynökségek munkatársai, a kinevezésekről döntést hozó vezetők, a cégvezetők, a tulajdonosok, a részvényesek megszólalásaitól, magyarázataitól, tájékoztatásaitól, helyreigazításaitól – akár a vitáiktól, ha a helyzet nem egyértelmű.
Mentegetőzniük kellene, hogy nem is, hanem hogy félreértés, félremagyarázás, tévedés, elírás, megtévesztő látszat.
Érvelniük kellene, hogy de bizony, és sőt, és ezért meg azért és ezentúl is és még inkább.
Tiltakozniuk kellene, hogy ők egyáltalán nem, hanem ellenkezőleg, és komolyan és felelősen és átláthatóan.
Hol vannak ezek a mentegetőzések, érvek, tiltakozások, amelyeknek tömegeseknek kellene lenniük, akár így, akár úgy, emígy vagy amúgy áll a helyzet? A szűk körnek szóló szakmai sajtóban időnként fel-felbukkan a téma – de a közvéleményben gyakorlatilag egyáltalán nem.
Vajon ezek az emberek miért tűrik szó nélkül, hogy vagy a szakmai tudásuk, vagy a szakmai hitelességük válik kétségessé (a két eldöntendő kérdésre adott válasz-variációk szerint), egyszersmind vagy az intézményük érdekeinek megfelelő képviselete, vagy az emberi tisztességük válik kétségessé (a két eldöntendő kérdésre adott válasz-variációk szerint)? A szavahihető és a jellemes viselkedésük pedig mindenképpen megkérdőjelezhető, akár azért, mert rémhíreket hagynak szó nélkül, akár azért, mert nem állnak ki kétségbevont igazságok mellett; akár azért, mert tudományos tényeket titkolnak, akár azért, mert az őket igazoló tudományos tények hiánya ellenére előítéletes és elfogult módon viselkednek!
Jó ideje próbálom ezt az írást befejezni – de látom már, hogy ez is a „magam sem értem” címkéjűek közé fog kerülni. Talán egyszer befejezi valaki.