Írtam már korábban Lumina (fiatalabb fiam és menyasszonya kutyája) zseniális újításáról, amely számos labdajáték megreformálására alkalmas. Most is a labda van a történet (és Lumina érdeklődése) középpontjában.
Nem nagyon ritkán, nem nagyon gyakran Lumina egy hatalmas udvarral rendelkező háznál vendégeskedik. Az udvarban csirkék és nyulak is vannak: ez nagy mulatság forrása lehet – de sajnos labdázni egyikük sem tud.
Lumina tehát, amikor játszótársra vágyik, cselhez folyamodik.
Odamegy a rácsos kapuhoz és átlöki a labdáját a kapu túloldalára. Miután a csalit így előkészítette, türelmesen várakozik: mikor jön arra valaki.
A „mikor” persze idővel bekövetkezik. Valaki közeleg.
Látja ám, hogy ott szomorkodik egy kutya a kapunál, a kapun túl lévő pici labdát nézve. Nyilvánvalónak látszik a helyzet: a szegény kutya biztosan véletlenül odagurította a labdáját és nem éri el.
A legtöbb ember ilyenkor visszapöcköli vagy visszadobja a labdát. Mi is így tennénk, nem?
Lumina melankóliája azonnal elmúlik: lelkesen elkapja a labdát – majd ismét áttuszkolja a kapun.
Ez a katartikus megvilágosodás pillanata… amikor a Valaki rájön, hogy átejtették.
Node vajon érte-e valami kár? Nem. Vajon kell-e magát restellnie? Nem. Sőt: ehelyett jót mosolyoghat a kutya rafinériáján; és ha akar, továbbmegy – ha pedig ráér, akkor pár percig még pöckölgetheti-dobálgathatja a labdát.
Lumina pedig elégedett: toborzott magának egy játszótársat! Nem is akárhogyan: az arrajárók egyikét (minimális és kockázatmentes befektetéssel) bevonta egy együttműködésbe. Mire kiderül, hogy ez együttműködés, addigra az illető már bevonódott! Most már az igényelne külön döntést, hogy leállítsa, hogy kiszálljon belőle. Márpedig amilyen nehezen dönti el az ember a bekapcsolódást, ugyanolyan nehezen dönti el a folyamat megszakítását is.
Nem először érzem úgy, hogy volna mit tanulnom Luminától!
