A gazdaságunk működése a Márka-kupakok példáján

Hogyan kapcsolódnak a Márka-kupakok a gazdaságunkhoz?

Az 1960-as évek közepe táján fergeteges esemény kavarta fel a tervgazdaság unalmas kiszámíthatóságában élő társadalmunkat. A kapitalista szerencselovagok önfeledt életérzése ezúttal a Márka kupak-akcióban öltött testet: aki összegyűjtötte és valahová beküldte 50 üvegnyi Márka üdítő kupakját, az a munka nélküli meggazdagodás csillogó álmát követve abban reménykedhetett, hogy ő lesz a meghirdetett nyeremények egyikének boldog tulajdonosa.

Nagymamám és a kupakok.

Nagymamám, szegény, szintén félretette a kupakokat és sikerült is a megadott határidőre 50 darabot összegyűjtenie. Az én feladatom volt ezt elvinni valahová – talán postára: már nem emlékszem.

Nem emlékszem, mert nem tulajdonítottam fontosságot a dolognak – csak ezzel nem akartam a nagymamámat elkedvetleníteni. Soha nem mondtam el neki, hogy a kupak-akció ideje alatt az iskolában olyan ismeretre tettem szert, amely „helyretette” bennem ezt a történetet, egyben életre szóló tanulsággal szolgálva.

Az iskolában: ezzel nem azt mondtam, hogy a tanítási órán. Ismeret: ez pedig nem valamelyik tananyagot jelenti.

Mire tanítottak a Márka-kupakok?

Az iskola büféjéről van szó, amelynek rendszeres látogatója voltam, elsősorban kedvenc édességem, a darabonként 1 forint 30 fillérbe kerülő isler miatt.

Látom ám, hogy a büfésnéni sem dobja ki a Márka-kupakokat, hanem elteszi őket. Nem tagadom: ezt önmagában is furcsának tartottam: azok a kupakok végül is nem a néni kupakjai. Aki megvette az üdítőt, megvette a (betétdíjas) üveget is, rajta a (betétdíjatlan) kupakkal: meg kellett volna kapnia. De ezt még tudomásul vettem, pedig akkor még nem is tudtam, hogy az italmérésben mindig egy milliméterrel a vonal alatt van a sör felszíne és a hentes is önmagának (vagy hiánycikkekért való cserealapnak) teszi el a legszebb húsokat. De tegyük fel, hogy a büfésnéni is így gondolkodik: akkor is, ami a büfében van, és nem megy át a vevő tulajdonába, az a büféé (illetve az azt üzemeltető cégé): az lenne a logikus, hogy amikor a kupakok összegyűlnek, azt a cég küldené be… de még ez is fura lenne, mert egy (természetesen állami) cég miért is venne részt egy másik (természetesen állami) cég nyeremény-akcióján? Az állam tenné át a nyereményt az egyik zsebéből a másikba?

Lopás, vagy nem lopás?

Dehát rendben van: végül is nem lopás, ha a néni nem dobja ki a kupakokat a szokott módon, hanem elteszi és a maga nevében beküldi őket. „Tiéd a gyár!” – szólt az akkori szlogenek egyike. „No, akkor haza is viszem” – volt erre sokak válasza. Szóval tudomásul vettem a helyzetet, bár kicsit elkeseredve, mert magamban összehasonlítottam a büfésnéni nyerési esélyét nagymamáméval, aki szorgosan rakodta egy zacskóba a kupakokat, hogy legalább egyetlenegy ötvenes készlet összegyűljön.

Ami azonban sokkolt (és erre utaltam, mint hatalmas tanulságra), az az volt, hogy a néni azért vehetett le és tehetett el rögtön minden egyes üdítőital-vásárlás után egy-egy értékes Márka-kupakot… mert… mert a büfében egyszercsak kizárólag Márka üdítőket lehetett kapni!

Ettől esett le nekem a tantusz.¹

Szóval azt láttam, hogy nem a vásárlót, a végfelhasználót, az ügyfelet érdemes bármiről is meggyőzni, bármiben is érdekeltté tenni – hanem az őt kiszolgáló Lokális Mindenhatót. Ha a büfében (az üzletláncban, a bevásárlóközpontban) ez a Márka vagy amaz a márka kapható, ha a bolt ezt teszi a kirakatba, ha az üzletkötő ezt ajánlja, ha ez van a szemmagasságban lévő polcon, akkor az akció sikeres volt: ez fog fogyni, akár eszi a vevő, a fogyasztó, a végfelhasználó, akár nem.

Így nyert a Microsoft üzleti versenyt jobb operációs rendszerek és jobb böngészők előtt: nem a vevőket, hanem a forgalmazókat állította a maga oldalára. Így viselkednek azok a gyógyszergyártó cégek, amelyek nem a vevőnek, hanem a gyógyszert felíró orvosnak ajánlanak kedvezményt; azok a cégek vagy akár pártok, amelyek nem a hirdetést, hanem a hirdető céget veszik meg – aztán a forgalmazón, az orvoson, a hirdető cégen múlik, hogy a tényleges vásárló, felhasználó, szavazó vagy bárki más érdekei hogyan jelennek meg (megjelennek-e egyáltalán) a folyamatban.

Ezzel válik főszereplővé a közvetítő.

Lehet ezt szidni vagy lehet örülni neki: ameddig a kialakult gazdasági rendszer „ezt jutalmazza”, addig ez fog működni. Vagy ami ugyanezt jelenti: aki győzni akar, vagy egyáltalán csak meg akar maradni az üdítők vagy a gyógyszerek piacán, vagy az operációs vagy a politikai rendszerek versenyében, annak ezt a folyamatot kell működtetnie – mert eszi vagy nem eszi, ő sem kap mást.²

————————

¹Darabja akkoriban 60 fillér; az utcai telefonfülkékben korlátlan időtartamú hívást lehetett kezdeni, ha az ember bedobta a tantusz nevű fémkorongot. Ha a hívás nem sikerült, mert például a hívott fél mással beszélt, akkor a telefonkagyló visszaakasztásakor a tantusz kigurult a készülékből; ha viszont a hívott fél felvette, akkor a tantusz jellegzetes csörrenéssel belepottyant a készülék belső pénz-tartályába. Innen ered a „leesett neki a tantusz” mondás: arra utal, hogy sikerült kapcsolni.

²Elnézést kérek, hogy erre az ősrégi viccre utaltam: amikor valaki a megengedett mennyiségen felüli kávét akar átcsempészni a határon. A vámnál kibontják a csomagját és megkérdezik: hát ez meg micsoda? Madáreledel a papagájom számára – feleli. Dehát a papagáj nem eszik kávét – mondja a vámos és erre érkezik a klasszikus felelet: Eszi, nem eszi – nem kap mást.

További linkek:

Ha kérdeznél a Szia, Tanár Úr! házigazdájától, Gerő Pétertől, írj a sziatanarur@geropeter.hu e-mail címre.
Csatlakozz a Szia, Tanár Úr! facebook csoportba, ahol egy összetartó csapat tagja lehetsz és felteheted a további kérdéseidet ITT!
Ha pedig szeretnél első kézből értesülni a friss hírekről, akkor iratkozz fel a hírlevélre ITT!

Lumina és a marketing

írta Dr. Gerő Péter

Írtam már korábban Lumina (fiatalabb fiam és menyasszonya kutyája) zseniális újításáról, amely számos labdajáték megreformálására alkalmas. Most is a labda van a történet (és Lumina érdeklődése) középpontjában.

Nem nagyon ritkán, nem nagyon gyakran Lumina egy hatalmas udvarral rendelkező háznál vendégeskedik. Az udvarban csirkék és nyulak is vannak: ez nagy mulatság forrása lehet – de sajnos labdázni egyikük sem tud.

Lumina tehát, amikor játszótársra vágyik, cselhez folyamodik.

Odamegy a rácsos kapuhoz és átlöki a labdáját a kapu túloldalára. Miután a csalit így előkészítette, türelmesen várakozik: mikor jön arra valaki.

A „mikor” persze idővel bekövetkezik. Valaki közeleg.

Látja ám, hogy ott szomorkodik egy kutya a kapunál, a kapun túl lévő pici labdát nézve. Nyilvánvalónak látszik a helyzet: a szegény kutya biztosan véletlenül odagurította a labdáját és nem éri el.

A legtöbb ember ilyenkor visszapöcköli vagy visszadobja a labdát. Mi is így tennénk, nem?

Lumina melankóliája azonnal elmúlik: lelkesen elkapja a labdát – majd ismét áttuszkolja a kapun.

Ez a katartikus megvilágosodás pillanata… amikor a Valaki rájön, hogy átejtették.

Node vajon érte-e valami kár? Nem. Vajon kell-e magát restellnie? Nem. Sőt: ehelyett jót mosolyoghat a kutya rafinériáján; és ha akar, továbbmegy – ha pedig ráér, akkor pár percig még pöckölgetheti-dobálgathatja a labdát.

Lumina pedig elégedett: toborzott magának egy játszótársat! Nem is akárhogyan: az arrajárók egyikét (minimális és kockázatmentes befektetéssel) bevonta egy együttműködésbe. Mire kiderül, hogy ez együttműködés, addigra az illető már bevonódott! Most már az igényelne külön döntést, hogy leállítsa, hogy kiszálljon belőle. Márpedig amilyen nehezen dönti el az ember a bekapcsolódást, ugyanolyan nehezen dönti el a folyamat megszakítását is.

Nem először érzem úgy, hogy volna mit tanulnom Luminától!

Lumina újítása

írta Dr. Gerő Péter

Lumina az ifjabb fiam és menyasszonya kutyája. Számos vagyontárgyainak legértékesebbike egy labda: ennek értéke a használat élvezetéből fakad.

A labda használatbavétele oly módon történik, hogy valaki a labdát eldobja az udvarban; ekkor Lumina odaszalad, megkeresi a labdát, majd a szájában tartva odaviszi ahhoz, aki eldobta. Ott leteszi, hátrál néhány lépésnyit és feszülten figyel – ezzel pedig a ciklus újraindul.

Lumina azonban nagyszerű és tanulságos módon reformálta meg a játékot.

Megkereste és odavitte a labdát, le is tette – de nem engedte el! Ezután, ahogy szokott, hátrált pár lépésnyit, figyelő testhelyzetet vett fel és várakozott.

Szájában a labdával.

Zseniális, nem? A labdát nem kell keresni, nem kell utána szaladni: máris ott van, ahová kerülnie kell. Ahogyan az informatikában is alapszabály, hogy a dolgokat (az informatika esetében: az adatokat) nem aszerint kell tárolni, elhelyezni, hogy honnan érkeznek, hanem hogy hol lesz szükség rájuk, hová kell kerülniük: Lumina nyilván erre gondolt, amikor a labdát a szájában tartotta. (Azóta nem találkoztam vele: nem tudtam megkérdezni tőle.)

Belegondolni is szédítő, milyen nagyszerű perspektíva ez a labdajátékok kapkodó, kiszámíthatatlan világában. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha például a futballkapus kirúgás helyett egyszerűen a szájába venné a labdát! Nem kellene állandóan figyelnie, hogy merrefelé folyik a játék, nem kellene ugrálnia a labda után, amikor is csak kimelegszik és még meg is fázhat. Ehelyett esetleg vihetne magának egy kis sámlit: ott üldögélne a kapuban, szájában a labdával… a többiek meg rohangászhatnának kedvükre fel és alá, ahogyan szoktak. Ha elfáradnak, lepihenhetnének a fűre; ha hajtja őket a játékszenvedély, elővehetnének egy sakktáblát… aztán mindannyian kicsomagolhatnák az elemózsiájukat, ha már ilyen szépen leheveredtek a fűben… (Kivéve a kapust, aki nem elemózsiázhatna, hiszen, ugye, neki ott volna a szájában a labda.)

Csodálom, hogy ez Luminán kívül még senkinek nem jutott eszébe.