Lumina az ifjabb fiam és menyasszonya kutyája. Számos vagyontárgyainak legértékesebbike egy labda: ennek értéke a használat élvezetéből fakad.
A labda használatbavétele oly módon történik, hogy valaki a labdát eldobja az udvarban; ekkor Lumina odaszalad, megkeresi a labdát, majd a szájában tartva odaviszi ahhoz, aki eldobta. Ott leteszi, hátrál néhány lépésnyit és feszülten figyel – ezzel pedig a ciklus újraindul.
Lumina azonban nagyszerű és tanulságos módon reformálta meg a játékot.
Megkereste és odavitte a labdát, le is tette – de nem engedte el! Ezután, ahogy szokott, hátrált pár lépésnyit, figyelő testhelyzetet vett fel és várakozott.
Szájában a labdával.
Zseniális, nem? A labdát nem kell keresni, nem kell utána szaladni: máris ott van, ahová kerülnie kell. Ahogyan az informatikában is alapszabály, hogy a dolgokat (az informatika esetében: az adatokat) nem aszerint kell tárolni, elhelyezni, hogy honnan érkeznek, hanem hogy hol lesz szükség rájuk, hová kell kerülniük: Lumina nyilván erre gondolt, amikor a labdát a szájában tartotta. (Azóta nem találkoztam vele: nem tudtam megkérdezni tőle.)
Belegondolni is szédítő, milyen nagyszerű perspektíva ez a labdajátékok kapkodó, kiszámíthatatlan világában. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha például a futballkapus kirúgás helyett egyszerűen a szájába venné a labdát! Nem kellene állandóan figyelnie, hogy merrefelé folyik a játék, nem kellene ugrálnia a labda után, amikor is csak kimelegszik és még meg is fázhat. Ehelyett esetleg vihetne magának egy kis sámlit: ott üldögélne a kapuban, szájában a labdával… a többiek meg rohangászhatnának kedvükre fel és alá, ahogyan szoktak. Ha elfáradnak, lepihenhetnének a fűre; ha hajtja őket a játékszenvedély, elővehetnének egy sakktáblát… aztán mindannyian kicsomagolhatnák az elemózsiájukat, ha már ilyen szépen leheveredtek a fűben… (Kivéve a kapust, aki nem elemózsiázhatna, hiszen, ugye, neki ott volna a szájában a labda.)
Csodálom, hogy ez Luminán kívül még senkinek nem jutott eszébe.
