Mi normális, mi nem?

Mi normális, mi nem?

„Azért jöttem ide önökhöz, hogy elmondanám, hogy mi hülyeség és mi nem az” – mondotta volt mindannyiunk nagy mentora, aki ez alkalomból a tekintélyt és hitelességet sugalló Besenyő M. H. J. M. István, azaz Besenyő Minden Hülyeséget Jól Megmondó István nevet viselhette volna.

Itt az ideje azt is megtudnunk, hogy mi normális és mi nem. Persze ennek az lenne a legkönnyebb módja, ha fognánk a világegyetemet és kivonnánk belőle, ami hülyeség, tehát megmaradna a normális. „Ugye? Igen. Hát nem? De!” – mondaná erre valószínűleg a fentebb is idézett orákulum.

Ennél kevésbé komoly bejelentkezés is történt a normalitás meghatározására: „Normális ember normális társadalomban a természeti törvényeket figyelembe véve tudja, hogy mi normális” – idéz egy nyilvános Facebook-hozzászólást prof. Nagy Beáta (https://index.hu/belfold/2018/08/29/mi_a_baj_a_genderrel/): itt éppen egy polgármester szólt hozzá egy tudományos kérdéshez*. A teendő egyszerű: ha kíváncsiak vagyunk, mi normális, csak megkérdezünk egy normális társadalomban élő normális embert: ő tudni fogja. A kérdés csak az, hogy mielőtt őt meghallgattuk arról, hogy mi és ki a normális, vajon hogyan állapítjuk meg, hogy melyik a normális társadalom és ki az a normális ember, akit megkérdezhetnénk. Kicsit olyan ez, mint a bezárt láda, amelyikben benne van a kulcs.

Nem könnyű itt eligazodni: egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ha találkoznának mindazok, akiknek ilyen pontos és határozott véleményük van a normalitásról, akkor legalább ők ugyanazon a véleményen volnának.

Hadd forduljak a leginkább egzakt tudományhoz, a pontosság gondolkodási etalonjához, a logikus gondolkodás non plus ultrájához: a matematikához, abban a reményben, hogy az Olvasó erre felsóhajt: no végre; olyan régen olvastam valami jó kis matematikai gondolatsort. Hát akkor íme.

A valószínűségszámításban jól ismert a „normális eloszlás”, amelynek az ábráját Gauss-görbének, harang-görbének is nevezik.

 

Ennek az az érdekessége, hogy ha olyan jelenséget, helyzetet vizsgálunk, amelyet semmi nem torzít (elnézést kérek azért, hogy a változók függetlenségének a kritériumait ilyen lazán elintézem**), akkor párezer adat esetében szinte bizonyosan normális eloszláshoz jutunk, legyen szó emberek intelligencia-hányadosáról vagy cipőméretéről, olvasási sebességéről vagy várható élettartamáról: szinte akármiről.

A harang-görbét nemcsak az jellemzi, hogy hol a csúcsa, hanem az is, hogy mennyire csúcsos vagy lapos:

Kiszámolható egy érdekes adat, a szórás. A mi mostani szempontunkból mindegy, hogy mi a számolás menete***: a lényege az, amilyen tartományokat kijelölhetünk vele:

a valami normális eloszlású, akkor (kis kerekítéssel) az adatok 68%-a az átlagtól legfeljebb szórásnyi távolságra van, az adatok 96%-a átlagtól legfeljebb kétszeres szórásnyi távolságra, az adatok 99,8%-a átlagtól legfeljebb háromszoros szórásnyi távolságra. Akkor is, ha intelligencia-hányadosról vagy cipőméretről van szó, és akkor is, ha olvasási sebességről vagy várható élettartamról: bármiről, ami normális eloszlású.

Ha például egy (megfelelő méretű, nem pedig a rajz feletti sorban három csillaggal jelölt megjegyzésben példaként látható ötelemű!) adatsorozat átlaga 173 és szórása 13, akkor az adatok 68%-a (körülbelül kétharmada) 160 és 186 közé esik (azaz 173-13 és 173+13 közé); az adatok 96%-a 147 és 199 közé esik (azaz 173-2×13 és 173+2×13 közé).

Átlag ± szórás: ez a tartomány lefedi az adatok kétharmadát; átlag ± kétszeres szórás: ez a tartomány pedig lefedi az adatok 96%-át.

Mivel pedig ha olyan jelenséget, helyzetet vizsgálunk, amit semmi nem torzít, akkor párezer adat esetében szinte bizonyosan normális eloszláshoz jutunk, ez az emberek minden olyan tulajdonságára és tevékenységére is igaz, amelyet megfelelően független referenciacsoportokkal mérni tudunk: a vásárlási szokásokra és az házasélet adataira, időbeosztásra és személyiség-jellemzőkre, választási preferenciákra és értékrendre, társadalmi kérdésekben való aktivitásra és egészséges étkezésre. Mindenre, amit úgy tudunk mérni, hogy a mérés céljától független módon választott, megfelelően nagy csoport kellőképpen sorbarendezhető adatait kapjuk.

Mély lélegzet, lazítás: az összes ilyen kérdésben tehát a népesség egyharmada van csak szórásnyi mennyiségnél távolabb az átlagtól, a népesség 4%-a van csak kétszeres szórásnyi mennyiségnél távolabb az átlagtól.

Átlag ± kétszeres szórás: ez 96 százalék: ha Magyarország népességét kerekítve tízmilliónak számoljuk, akkor ebből 200.000 ember „lóg ki” az egyik oldalon, ugyanennyi a másikon. Feltehetően ennél nagyobb a csecsemők és a magatehetetlenek létszáma… és vannak emberek börtönben is és kórházban, elmegyógyintézetben, a Parlamentben… vagyis vannak, akik nem a „mindennapi emberek” életét élik, nem a „mindennapi élet” szabályai vonatkoznak rájuk: mások a lehetőségeik, más korlátozza őket. Amikor arról beszélünk, hogy mi jellemzi az adott társadalomban élők életét, őket nyugodtan kihagyhatjuk. Kétségtelenül a társadalom tagjai, de amikor jellemezni akarjuk a társadalmat, nem róluk van szó. Ha arról beszélünk, hogy adott társadalomban hogyan élnek az emberek, melyek az adott társadalom „játékszabályai”, akkor bizony ebből a szempontból az „átlag ± kétszeres szórás” tartomány maga a társadalom.

Átlag ± szórás: ők pedig a normálisak.

A teljes létszám 68%-a van az átlagtól legfeljebb szórás-mértékű távolságra: ez kétharmados többség, mégpedig igazán a teljes populáció (a felmért népesség, csoport) kétharmados többsége. Nekik szólnak – ha „mindenkihez” akarnak szólni – a napilapok és az árleszállítások, a tévéműsorok és az azokban megjelenő reklámok; őrájuk tervezik a konfekcióruhákat és a menetrendeket, a szupermarket polcain az áruk elrendezését. Ők a normálisak, mert az ő viselkedésük a megszokott, az általános, a norma. Minden korban, minden társadalomban ezt a többséget, ezt a tömeget tekintették normálisnak, és az számított különcnek, deviánsnak, rendetlennek, rendbontónak, érthetetlennek, vagy csak egyszerűen „másmilyennek”, aki nem ilyen volt.

Aligha tudunk olyan furcsaságot mondani, amelyik valahol ne számítana vagy valamikor valahol ne számított volna „normálisnak”, etalonnak, követendő mintának, életmódbeli és viselkedési normának: a Szilíciumvölgyben vagy a Neandervölgyben, az ókori távolkeleten vagy Leszbosz szigetén, az eszkimóknál, az inkáknál vagy azoknál, akik még inkább. (Pardon.) De olyasmit is nehéz mondani, amilyen viselkedés, életmód valamikor máskor, valahol másutt ne számított volna „másmilyennek”: szerencsés esetben csak furcsának, de másutt talán megvetettnek, kiközösítettnek vagy elpusztítandónak.

Van-e ezek közt „rangsor”? Van-e, ami „abszolút normális”, vagy legalább „normálisabb”? Úgy érezzük, hogy igen – de a jó kutatót nem befolyásolhatja, hogy mit sejt a kutatása majdani eredményéről.

Térjünk később vissza erre; most pedig befejezésül hadd idézzem (sokadszor) az egykori kedvenc geometria-tankönyvem egyik lábjegyzet-mondatát: „Mi csak megmagyarázzuk álláspontunkat, de nem állítjuk, hogy ez az egyetlen lehetséges álláspont.”

Semmi értelme?

Semmi értelme?

Gyerekkoromban néha álltam a villamosmegállóban és néztem a villamos kerekét, amikor elindult. Mert hogy gyorsul – abban nincs semmi különös. De az a pillanat, amikor az előbb még állt, most meg már mozog: ennek valahogy egyfajta „varázsa” volt a számomra. Mindenáron azt a lehetetlenséget akartam, hogy felfedezzek valami jellegzetességet a keréken közvetlenül az elindulás előtt: nem fért a fejembe, hogy az indulás előtti pillanat semmiben sem különbözik a korábbiaktól. Talán azt vártam, hogy látni fogom, ahogyan a kerék „lendületet vesz” az induláshoz? Nem tudom.

Ugyanígy foglalkoztat vissza-visszatérő módon sokféle más folyamat „megelőző pillanata” is. A gondolkodási képesség kezdetein töprengve hosszasan tudom figyelni például kedves ismerősöm, Kittyke (elegáns, a kép készítésének idején középkorú dalmata) teljesen evidens módon tettenérhető elemi fogalomalkotásait – míg eszembe nem jut, hogy az ő viselkedését természetesen a magam fogalmai szerint regisztrálom magamban és a magam leküzdhetetlen okkereső motívumai alapján értelmezem; nem is beszélve arról, hogy a magam beállítódása eleve már azt is befolyásolja, hogy mit érzékelek belőle…

Még az is lehet, hogy ha a kérdéskört egy, az adott helyzetek esetlegességeitől teljesen lecsupaszított gondolatkísérlettel próbálom elemezni, többre jutok, mint a konkrét, de önmagam által erősen befolyásolt megfigyelésekkel.

Most éppen egy komoly és nem igazán kellemes sejtésem van az emberi elme feladatával kapcsolatban: ha igaznak bizonyul, akkor a saját értékrendemre, önértékelésemre kell előnytelen következtetést levonnom belőle, és ez az én koromban különösen megrázó. Hadd próbáljam meg ezért egy gondolati modellel végigkövetni annak az elindulását, amit ma „gondolkodásnak” nevezünk – mert (bevallom) a különféle gondolkodási rész-képességek fontosságáról, értékéről van igazán szó, és ennek kapcsán arról, hogy mi a gondolkodás eredeti funkciója. (Bocsánat a most kimaradó logikai láncszemért, hogy tudniillik biztos-e, hogy valaminek az értékét az szabja meg, hogy az a valami az eredeti funkciójának mennyire felel meg. Nyilván nem biztos; de ezt a kitérőt hadd hagyjam a végére.) Szóval: hogyan – és főképp: mire alakult ki a emberi elme?

Lelki szemeimmel hallom sokszázezer évvel ezelőtti őseimet, amint az egyik azt mondja: Te, létre kellene hozni egy Tudományegyetemet, mit szólsz? Esetleg egy Bölcsészettudományi Karra gondolsz? – kérdi a másik. Persze; ahol majd a mi gondolkodási képességeink kialakulását kutatják – feleli az első. Ugyan, menj már – mondja a másik, mire emez lejön a fáról és ugyan megy már.

A fenti jelenet a lehetséges hipotézisek egyike; de van olyan is, amelyről nagyobb valószínűség sejthető. Ez azonban nem a fáról való lejövetellel, hanem inkább a fára való felmászással kapcsolatos.

Kittyke, úgy tűnik, semmiképp nem tud „jósolni”, bármennyire is ez a látszat egyes esetekben. A híres Pavlov-kísérletre utalva: a megszokott jelre „eszébejut” az evés vagy a séta, a gazdi vagy az állatorvostól kapott injekció; de nem azért nyáladzik, rohan a pórázáért, áll farkcsóválással az ajtó előtt vagy éppen menekül, mert tudja, hogy most evés, séta, gazdi-érkezés vagy fenékbeszúrás lesz, hanem mert az érzések összekapcsolódása révén valamilyen szinten máris érzi, amit az ő számára az evés, a séta, a gazdi-érkezés vagy a fenékbeszúrás érzésekben (túlzás azt mondani, hogy érzelmekben?) jelent.

 

De akárhogyan is: mégiscsak arról van szó, hogy Kittyke ráérez valamire, ami nem történt meg, amit közvetlenül nem érzékelhet, csak kellőképpen sok tapasztalat kapcsolja össze valamivel, ami viszont aktuálisan éppen érzékelhető.

Tegyük fel, hogy őseim ebben nem voltak teljesen azonos szinten: volt közöttük, amely (aki?) „finomabb” jelekből érzékelte a kardfogú tigris jövetelét. Ez nyilvánvalóan komoly kiválasztódási szempont: aki előbb érzékel, előbb kezd a fára felmászni: a kardfogú látogatását nagyobb valószínűséggel éli túl.

Tudjuk, hogy a főemlősök képesek az ilyen tapasztalatokat átadni azoknak az egyedeknek is, amelyek maguk nem tapasztalták meg. Talán elég arra a kísérletre utalni, amikor majmokat áramütés tartott vissza a banános-kosártól; a populáció egyesével kicserélődött – és amikor már kizárólag olyan egyedek voltak a ketrecben, amelyek maguk nem tapasztalták meg az áramütést, akkor sem nyúlt a kosárhoz egyikük sem.

Ez azonban még mindig csak a megtörtént „együttjárások” tapasztalatának felidézése.

Vajon mi történik, ha valamelyikük olyan érzéseket (nem tudom, melyik ponttól használhatom azt a szót, hogy „ismereteket”) tud összekapcsolni, amelyek együtt a valóságban még nem fordultak elő – és ezekből tud következtetést levonni a kardfogú majdani megjelenéséről? Felmenekül a fára, mégpedig hamarabb, mint a többiek közül akár a legérzékenyebb is; nyilvánvalóan megvan a lehetősége arra, hogy ő legyen a leginkább védett helyen.

Persze ez azon múlik, hogy a „következtetései” milyen valószínűséggel pontosak. Ha gyakran fordul elő, hogy „nem kapcsol”, amikor kellene: elveszíti az előnyt. Ha gyakran menekül feleslegesen: az élelemszerzésben vagy másban kerül „versenyhátrányba”.

Amin tehát a dolog múlik: hogy a fejében kialakult következtetési modell mennyire felel meg a külvilág létező törvényszerűségeinek. Napnál is világosabb az ok-okozati összefüggés a modell gyakorlati beválási valószínűsége és a túlélési valószínűség között.

Hogyan működhet egy ilyen modell? Nyilván nem „logikai szabályok” és „levezetések” útján, ahol a rafinált egyed kiértékeli a formulát és a statisztikai próbák táblázatában megkeresi az eredmény szignifikancia-szintjét. Következtetési sémának kell kialakulnia, amely a használata időtartamát tekintve összevethető a többiek tapasztalatokon alapuló „érzés-sémáinak” használati időtartamával; hiszen ha a következtetés alkalmazása lassú, ezzel elvész a következtetéshez kapcsolódó gyakorlati előny.

Lehetett az őstörténet „mélységes mély kútjában” ettől eltérő eset is: most azonban primitíven és kegyetlenül (a természet primitívségével és kegyetlenségével) nem arra figyelek, hogy mi „jobb”, „emberibb”, „magasabbrendű” – hanem hogy minek van a legnagyobb esélye a túlélésre.

Annak, ha egy agyvelőben új séma alakult ki, amely korábban meg nem tapasztalt, de a valóságban mégis nagy valószínűséggel létező kapcsolatot modellez az adott jelen és egy jövőbeli esemény között.

Annak, ha kialakul egy séma, amely valami módon mégiscsak észreveszi a kardfogú majdani megjelenését akkor, amikor annak még semmi konkrét jele nincs; észreveszi a villamoskeréken az indulás előtti pillanatot: észreveszi, hogy bár most semmi releváns dolog nem történik, de ez nem „ugyanaz a semmi”, mint korábban: ez a „mindjárt valami” jelentésű semmi.

Ez lehetett az elme első emberi funkciója: bármi más funkcióra gondolok, kiderül, hogy emezt már feltételezi.

Ez lehetett az elme azon funkciója, amelynek a megléte egymagában döntő tényezővé válhatott abban, hogy melyik egyed jut magasabbra (mármint a fán; de ennek következtében azután a táplálkozási láncban is).

Ez lehetett az elme „túlélő”, ennélfogva az elszaporodásban is „kiválasztó” funkciója.

Vagyis: minden egyéb elme-funkció közül ez lehetett az, amely ha megvolt, ha nem: ehhez képest a többi elme-funkció megléte vagy hiánya másodlagos.

Erre a funkcióra alakulhatott ki az emberi elme: jövőbeli eseményeket megtapasztalt kapcsolatok nélkül is érzelmileg előrevetítő sémák létrehozására.

Bármi egyebet teszünk elménkkel: az csak annyi, hogy (az alapfunkció már működvén) „jódolgunkban” mindenféle másra használjuk a felesleges kapacitást: feltaláljuk a kereket és a mikroprocesszort, szimfóniákat és reklámszövegeket írunk és hosszú intellektuális beszélgetéseket folytatunk az élet értelméről, a társadalom fejlődéséről és a legújabb frizuradivatról. Olyan ez csak, mint ha egy város vízvezetéket épít, mert ez az elemi túlélési szükséglete; de ha már megvan a vízvezeték és ha már nem vagyunk szomjasak, akkor miért ne építsünk szökőkutat is?

Az a rossz érzésem támadt (erre utaltam a gondolatmenet elején), hogy amit én igen magasra értékelek, amit önmagamban fejleszteni akarok, amire büszke vagyok – az voltaképp csak ilyesfajta „szellemi szökőkút”. Az alkotóképesség, nyilvánuljon meg fogalmazási vagy előadókészségben, szervezési ötletekben vagy bármiben: öncélú „csillagszóró” az elmebeli kapacitás-felesleg társadalmilag elfogadott felhasználására. Az emberi elme igazi, eredeti, létfontosságú feladata ugyanis nem ez, hanem a „mindennapi gyakorlat” séma-készletének bővítése és használata! Ez pontosan az, amit „alacsonyabb szintű” szellemi tevékenységnek tartunk: amit a villamosvezető, a közlekedési rendőr, a gyorséttermi eladó vagy akár a betanított gyári munkás tesz: sémákat sajátít el és valószínűségi alapon alkalmazza őket. Ha meggondolom: nyugodtan nevezhetem ezeket az embereket „permanens hősöknek”: igaz, hogy a villamosvezető nem menti meg az emberiséget, ahogy a TV-ben ezt estéről estére megteszi valaki egy-egy kalandfilmben; de vezeti napi nyolc órán át a villamost, mégpedig úgy, hogy a közben adódó ezerféle helyzetet (köztük: egészen bizonyos, hogy minden egyes napon több veszélyes helyzetet is) sorra kezeli. (És ezt újra és újra, megjósolható biztonsággal megteszi, olyannyira, hogy fel sem figyelünk rá, ugye? Csak abból lesz „hír”, ha a villamos elüt valakit; hogy ugyanaz a villamos az elmúlt hónap alatt nem ütött el száz olyan embert, akik a saját viselkedésük folytán akár a kerekek alá is kerülhettek volna – ezt magától értetődőnek vesszük.) Lehetetlenség, hogy a villamosvezető minden adódó helyzetet korábban megtapasztalt (vagy bárkitől hallhatott) volna, és az is lehetetlen, hogy minden váratlan helyzetben „eltöprengjen” a teendőkön. Az egyetlen lehetséges megoldás: hogy van egy sémarendszere, amelyik a meg nem tapasztalt helyzetekből is kikövetkezteti a valószínű jövőt!

Eszerint ez volna az igazi emberi gondolkodás? Ami ezen kívül (önkéntelenül már elkezdtem leírni, hogy „felül” – de hát épp ez az, ami most kétségessé vált számomra) szóval: ami ezen kívül létezik, az az agy öncélú üresjárata, önmagát foglalkoztató, önmaga előtt tetszelgő játéka?

Végülis: ez oldja meg a mindennapjainkat, ez tartja fenn, ez működteti a világot. Én is utazom a villamoson, amelyet másvalaki vezet; rábízom magam a közlekedési rendőr jelzéseire; ha elő-előfordulok egy gyorsétteremben, nem látom szükségét ellenőrizni, hogy az eladó a kívánt menüt tette-e a nagy zacskóba; és teljes bizalommal használok termékeket, amelyek előállításában nyilván betanított munkások is résztvettek. Ráadásul tudom: Mérő László szerint a tanulót és a „nagymestert” is csak a sémáik száma különbözteti meg egymástól…

Magam számára két „kibúvót” látok ebből a súlyos kognitív disszonanciát okozó helyzetből. Ha valaminek az értékét nem feltétlenül az szabja meg, hogy az a valami az eredeti funkciójának mennyire felel meg, akkor legalább kutathatóvá válik, hogy az újabb funkcióknak is van-e (és ha van, akkor – az eredeti funkcióval összevetve – mekkora) „túlélési koefficiense”: részt vesznek-e valamilyen megfogható súlyozással a túlélés valószínűségének kialakításában. Ez az egyik lehetséges megállapítás, amelynek megalapozott felvetődésében reménykedhetek. A másik feltehető kérdés az, hogy hogyan alakulnak ki a sémák: az említett kognitív disszonancia engem most abba az irányba hajt, hogy megpróbáljam bebizonyítani: amit én például pedagógusként, tananyag-készítőként teszek, az már a séma-kialakítás sémáinak az alkalmazása, és ezért magasabb szintje, meta-szintje annak, amit az emberi elme eredeti funkciójaként találni vélek. Ehhez viszont talán azt kellene gondolnom magamról, hogy ha akarnék, tudnék napi nyolc órában villamost vezetni, az utcán a közlekedést irányítani, a gyorsétteremben kiszolgálni vagy egy betanított műveletsort végezni, hogy közben, nem lankadó odafigyeléssel, biztonságosan (mindig a legnagyobb valószínűségek mentén) használjam a séma-készletemet. Ennek alátámasztására azonban, ha érveim lennének is, etikai alapom semmiképp sincsen…

Azt hiszem, ez az a pont, ahol az egyetlen becsületes megoldás az, ha a folytatást másra hagyom – és reménykedem abban, hogy lesz gondolatmenet, amelyik utat mutat számomra a megrendült önbecsülésem helyreállítására. Addig azonban, ha valaki akár csak azt megkérdi, hogy ezt a pár bekezdést miért írtam is meg, akkor a Londoni Szín muzsikusával együtt felelem: mit tegyek, élnem kell, s nem tudok mást…

 

Csúcsra járatva

Csúcsra járatva

Mérnökemberektől hallottam ezt a kifejezést: egy gép akkor van „csúcsra járatva”, ha a lehetséges legnagyobb fordulatszámon, teljesítménnyel, nyomatékkal, „erőfeszítéssel” működik. Trabanttal is lehet óránkénti száz kilométeres sebességgel menni (és akkoriban, amikor autópálya még nem volt és nyolcvannál nagyobb sebesség – ha jól emlékszem: kilencven – csak a ferihegyi repülőtérre vezető gyorsforgalmi úton volt megengedve, ez bőségesen elég volt). Csak olyankor a Trabant már zörgött, remegett, és a legkisebb hibának is azonnali hatása tudott lenni. A csúcsra járatáshoz mindennek kifogástalanul kell működnie, miközben minden alkatrész maximális terheléssel dolgozik. Semmiből nincs erő-, energia-, teherbírás-tartalék: a legkisebb olyan esemény is felborítja az egyensúlyt, amely akár csak hajszálnyi többletet is igényelne. A csúcsra járatásban idő- és kapacitás-tartalék sincs: a lemaradást nem lehet behozni, a hibát nincs alkalom korrigálni. A csúcsra járatás nem biztonságos: bármi váratlan zavar kiszámíthatatlan következményekkel járhat.

Melyikünk életének ne lettek volna csúcsra járatott időszakai?

A vizsga, az esküvő, a munkahelyi határidő, a kölcsöntörlesztés előtti utolsó pillanatok, amikor ha egyetlen elem hiányzik, ha egyetlen résztevékenység csúszik, akkor már borulhat a dominósor… Ismerek olyan embereket is, akik annyi tartalékidővel készülnek, hogy ezeket a helyzeteket mindenképpen kiküszöböljék. Nemrég olvastam hírt egy amerikai háziasszonyról, aki augusztusban már befejezte a karácsonyi bevásárlást, mert elege lett az utolsó pillanatban való kapkodásból… Szóval: elege lett, tehát eddig – eddig mindig – ebben volt része: a karácsony előtti napokat eddig ő is mindig csúcsra járatva élte meg. Most egyetlenegyszer sikerült betartania azt a (nyilván a korábbi években is többször elhatározott) tervét, hogy akkor is erőfeszítést tegyen, amikor még nem égett a körmére a tennivaló. Ez pedig akkora nagy esemény, annyira különleges, hogy közzéteszi (vagyis ő maga is tudja, hogy ez különleges és ritkaság), és akkora nagy esemény, annyira különleges, hogy még más kontinensen is hír lesz belőle.

Másutt írok a mértani sorozat aljas trükkjéről, amely miatt a kényszerű csúcsra járatás veszélye csak lassan derül ki. Olyasmiről van szó, amiről – úgy gondolom – csak annak lehet tudása, aki saját maga megtapasztalta. (Bár abban nyilván lehet segítséget nyújtani, hogy valaki levonja a tapasztalataiból az általánosabb következtetést. Ezzel az írással is arra törekszem, hogy ilyen segítséget nyújtsak annak az Olvasónak, akinek a tapasztalata megvan, csak esetleg még nem vette észre benne a törvényszerűséget.)

Nem azt mondom, hogy a csúcsra járatás rossz, csak azt, hogy megerőltető és kockázatos.

Lehetnek helyzetek, lehetnek célok, amelyek kellőképpen indokolják a megerőltetést és a kockázatot? Persze, hogy lehetnek. Én is mentem már végig (nem Trabanttal) 120-140 kilométeres, azaz a megengedett mértéket bő kétszeresen meghaladó sebességgel a városon, amikor tízen-páréves ifjabb fiam egy kis barátja hívott fel, hogy Dávidka egy autóbuszmegállóban ül egy padon, rosszul van, és nem tud hazamenni. (Höhö: nyugodtan megírhatom, mert elévült. De úgy gondolom, hogy ha megértő rendőr állított volna meg, akkor előbb utat csinált volna nekem a fiamig, aztán, ha kell, akár a kórházig is, és csak utána vette volna el a jogosítványomat.)

Csúcsra járatást jelentenek a sport- és más versenyek is. Mindenkinek saját döntése, hogy vállalja-e a kitűzött célért a megerőltetést és kockázatot. (Akik olyasvalakiket vonnak be,biztatnak versenyzésre, akik ennek a mérlegelésére nem képesek – például gyerekeket –, azokról megvan a véleményem, de ez nem ide tartozik.)

Nem is azért írok erről, mintha bárki le akarnék beszélni a csúcsra járatott tevékenységről. Inkább azon vagyok meglepődve, amikor ezt éppen azok korlátozzák, akik szervezik – és úgy korlátozzák, mintha éppen a lényegét nem értenék.

Mondok egy példát.

Időről időre új szabályok születnek az autóversenyekkel, elsősorban a Forma 1 versenyekkel kapcsolatban, úgymond, a versenyzők nagyobb biztonsága érdekében. Évtizedek óta kötelező a versenyző számára a bukósisak, a biztonsági öv, hogy két olyan eszközt említsek, amelyek használata kezdetben nem volt általános, de ma már az. Egy-egy komolyabb baleset idején nagyon felerősödnek azok a hangok, amelyek újabb hasonló intézkedéseket követelnek.

„Az autók is sokkal biztonságosabbak lettek” a – írja a Wikipédia* és megállapítja: „A meghalt versenyzők nagy része a mai biztonsági felszereltségű autókkal és pályákkal megmenthetők lettek volna.”

Hát nem is tudom.

A Forma 1-es autók a versenyen csúcsra vannak járatva: a versenyzők a maximumot akarják kihozni az autóból és önmagukból is. A természettörvények által megengedett maximumot – mert ha ismerjük, például, egy kanyar pontos adatait és a guminak az adott pályaszakaszon mért súrlódási együtthatóját, akkor egy középiskolás is ki tudja számolni (pardon: a középiskolai tananyagban is szerepel), hogy mekkora az a legnagyobb sebesség, amellyel még kanyarodni lehet, hogy a tapadás az ehhez szükséges centripetális erőt ki tudja fejteni. Aki ennél akár csak hajszálnyival nagyobb sebességgel halad vagy hajszálnyival kisebbre próbálja venni az ívet, kicsúszik.

Mikor teszi meg a versenyző ezt a kanyart a legrövidebb idő alatt? Ha a legjobban sikerül ezt a maximális sebességet alulról megközelítenie.

Mire fog törekedni mindegyik versenyző mindegyik kanyarban? Arra, hogy a lehető legjobban megközelítse (alulról!) azt a maximális sebességet, amellyel az a kanyart még beveheti. Persze ez nehéz: mindig lesznek esetek, amikor valaki elszámítja magát és túllépi a határt – aztán szerencse dolga, hogy meg tudja-e fogni a megcsúszott autót vagy baleset történik.

Hurrá és ihajla: egy új adalékanyagnak hála megnő a gumik tapadása: akkor sem csúszik meg, ha öt százalékkal nagyobb sebességgel megy végig ugyanazon a kanyaron.

Milyen sebességgel fognak a versenyzők haladni a kanyarban? Öt százalékkal gyorsabban? Bingó! Öt százalékkal gyorsabban és nem hattal (mert akkor kicsúsznának) és nem néggyel (mert akkor lemaradnak azok között, akik megint elmennek a lehetséges maximumig).

Vagyis… ismét pontosan a lehetséges maximális sebesség legpontosabb megközelítésére törekszenek… vagyis… megint lesz, aki elszámítja magát… csak most már öt százalékkal nagyobb sebességnél.

A balesetek fő oka nem a biztonsági berendezések megléte vagy hiánya, hanem a csúcsra-járatás, amelyik mindegyik versenyzőt arra kényszeríti, hogy úgy vezesse az autót, ahol már a legkisebb túllépés és zavar is veszélyes. (Pontosabban: senki és semmi nem kényszerít senkit semmire – csak aki nem eszerint viselkedik, az legközelebb már nem lesz Forma 1-es versenyző. Ni csak: itt is érvényes az evolúció logikája: a különféle változatok bármilyenek lehetnek, akár véletlenszerűek is, de hosszabb távon megmaradni csak a legjobban alkalmazkodók fognak.)

Ha nem versenyezni, hanem versengeni akarok (vagyis nem azt akarom, hogy sikeres legyek az élet nagy tájékozódási futóversenyén, hanem azt, hogy a többieket legyőzzem), akkor szükségképpen el fogok sodródni a veszély-határig, ott pedig – statisztikai alapon – mindig be fognak következi a „hajszálon múló, váratlan tragikus balesetek”, akármilyenek is a biztonsági berendezések és szabályok, akármilyen is a felkészülés.

Aki el akarja kerülni, hogy nyugtalanul aludjon, az most ne gondoljon versengő cégekre, befolyásból élő szervezetekre, hadiipari fejlesztésekre, se más olyan területre, ahol behozhatatlanul lemarad, aki nem megy el a még biztonságos (nak gondolt) maximumig, és ne gondoljon arra se, hogy – önkéntelenül is, tehetetlen tehetetlenségből vagy puszta túlélési ösztönből is – mekkora kárt okoz, ami a maximumon véletlenül túllépett, és most irányíthatatlanul sodródik.

Régi kollégámmal és első szerzőtársammal, Bodor Tiborral beszélgettem egyszer, miután autóbaleset érte. Az autója megpördült, forgott – neki nem lett semmi baja. Azt kérdeztem, mire gondolt közben: az életére, a családjára? Visszagondolt az esetre és azt mondta: tulajdonképpen csak arra, hogy akárhogyan, de legyen már vége…

Mikor születik a kenguru?

Mikor születik a kenguru?

Amikor a címet leírtam, arra gondoltam, hogy biztosan lesz, aki ezért a címért – és az egész témáért – hatásvadásznak vagy akár tolakodónak fog tartani. Erről viszont az jutott eszembe, amit egy régi ismerősömtől hallottam: bármi rosszat mondanak rólam, az semmi ahhoz képest, amennyi rosszat én tudok önmagamról….

A tolakodással kapcsolatban például: tanár vagyok. Lehet-e valaki ennél tolakodóbb?

Ott az érdeklődő ember és ott a világegyetem, amely iránt ő érdeklődne – én pedig odaállok közéjük és elkezdem elmesélni neki a világegyetemet. Amikor pedig önmaga is megtapasztalhatná! Ezt éppen én akadályozom meg a tolakodásommal. Odahajolna egy szál virághoz – én meg közéjük dugom a képem és elkezdem magyarázni, hogy milyen az a virág. Megnézhetné. Megszagolhatná. Megtapinthatná. Meg is ehetné. Mit hagytam ki? Hallgathatná is: a természet csendjén is van mit hallgatni; azt meg egy keleti gondolkodótól olvastam, hogy „akkor szólalj meg, ha az, amit mondanál, szebb volna a csendnél”.

Amit én mondok, az vajon szebb a csendnél? Amit én mondok a magam előző félévszázados tapasztalata alapján, az értékesebb az érdeklődő ember következő félévszázadnyi élete számára, mint amire ő maga jönne rá?

Ráadásul a „műveltség” elnevezésű, ködös, sokféleképpen definiálható (tehát sehogyan sem definiálható) mém nevében még azt is elmondom az érdeklődőnek, hogy további sok ember: tudós, művész vagy akár akárki mit írt, mondott, festett, faragott, énekelt a virágról – mintha erre a műveltség Nagy Letéteményesei kértek volna (mintha lennének ilyen Nagy Letéteményesek).

Pedig talán nem is lenne bonyolult kitalálnom, hogy mi is lehet az igazi szerepem ebben a történetben: mi is a küldetése a kék városban élő piros törpének. Mert hadd induljak ki abból az előfeltevésből, hogy lehet küldetése: hadd ne essek át a kenguru túlsó oldalára.

De a kenguruológiai gondolatmenet előtt hadd kezdjük valami mással: a tojásokkal és a csibékkel. A későbbi következtetéseinket megalapozó kérdés így hangzik: melyik esemény tekinthető a kiscsibe születésének: amikor a kedves mama tojás tojik (hiszen a csibe voltaképp akkor jut ki a másik testből, akkor válik fizikailag külön a „felmenőjétől”), vagy amikor kikel a tojásból? Azt hiszem, erre mindenki azt válaszolná, hogy a kiscsibe akkor „jön a világra”, amikor kikelt: hiszen a tojás még nem önálló élőlény.

Miért nem az? A „szülő” testétől különvált, önálló; kétségtelen, hogy élet is van benne…. Igen, de nem több „csíránál”, amelyből majd önálló élet lesz – hiszen ha a tojást feltörnénk és kivennénk belőle a „féligkész” csibét, nem volna életképes.

No és a kis kenguru mikor születik? Amikor először „kijön a mamájából”, vagy amikor már a zsebet elhagyva önálló életre is képes?

A kis kenguru, amelyik 33 nap vemhesség után „világra jön”, csak az erszényig vezető rövid utat teszi meg; ott szopni kezd – és további 150 nap kell ahhoz, hogy egyáltalán először kidugja a fejét… A zsebben töltött idő akkor most vajon önálló élet-e? Jó kérdés, ugye?

Nomégegyszer: a kicsi kenguru az „első világrajövetele” után még 150 napon keresztül lényegében ugyanolyan magatehetetlen, a „külvilágban” történő életbenmaradásra ugyanannyira képtelen, mint a csibe-kezdemény a tojásban! És még ekkor is csak az az időszak kezdődik el, amikor ki-kimászik az erszényből, de ott táplálkozik, ott alszik és ott talál védelmet.

Hát akkor mikor is születik a kenguru? Nyakatekertebben, de a lényeget tekintve egyértelműbben: mikor mondhatjuk azt, hogy „létrejött” egy új kenguru?

Szerintem akkor, amikor először mászik ki az erszényből úgy, hogy már nem létfeltétel a számára, hogy visszamenjen! Vagyis: amikor először éri el a fejlettségnek azt a szintjét, hogy maga is meg tudna élni; durván szólva: amikor már túlélné a „születési környezet” pusztulását.

Addig – nyilvánvalóan élőlény ugyan, de nem önálló élőlény, csak az önálló élőlény lehetősége.

Eddig egyetértünk?

Ha igen: akkor most már fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon az ember mikor születik.

Szerintem 15-20-25 éves korában.

 

De hiszen előtte is önállóan jár, beszél, táplálkozik… Igen; de csak egy segítő környezet „burkában”, mint a kis kenguru(kezdemény) a zsebben; ha nem így volna, nem lenne szükség, például, gyermekotthonokra.

Mindenfélét csinál – éppen úgy, mint ahogyan az embrió is rugdos és számos más életjelet is mutat; de az önálló életre képtelen. Ahhoz még fejlődnie kell.

A 15-20-25 éves életkor alatti ember is számos életjelet mutat; tehát ahogyan a kis kenguru esetében megállapíthattuk: nyilvánvalóan élőlény – de az önálló, teljes, társadalmi életre képtelen. Ahhoz még fejlődnie kell.

Az ember ugyanis társadalmi lény. Aki nem társadalmi lény, az – a mi példánk esetében – még nem önálló ember, csak annak lehetősége: már nem az anya-testben, de „társadalmilag embrióként”.

Ahhoz, hogy társadalmi lényként éljen, számos olyan élményre, rutinra, fejlődésre, tanulásra van szüksége, amelyekre a mama pocakjában nincs mód. Az ember esetében tehát a magzati fejlődés két fő részre oszlik: az első 9 hónap az anya testében, a további 15-20-25 év viszont az anya-testtől fizikailag már különválva, de valamiféle „társadalmi köldökzsinóron”.

Ez a 15-20-25 év nem áll egyébből, mint hogy a társadalom sorra kiteszi az „anya-testen kívüli magzatot” azon élmények, hatások sokaságának, amelyek – az adott korban, adott környezetben – a „társadalmi lénnyé” válásához szükségesek.

Ennek jelentős hányada nem tudatos tervezés eredménye. (Még az sem, ami annak látszik. Például az iskolai nevelés sem a társadalmi elvárásokból levezetett „technológia”, hanem nagy része a hagyományok „meghosszabbítása”, szokás: amelynek, ahogyan mondani szokták, nemcsak célja, hanem oka is van.)

A társadalom azonban úgy működik, hogy ezalatt a 15-20-25 év alatt, valószínűségi alapon, mindenki részesül az „alap-élményekből”: dicsérik és szidják, elfogadják és elutasítják, elfogad és elutasít másokat, szeretik és szeret, megsértik és megsért másokat, jó és rossz kapcsolatokat köt, kapcsolatai megszakadnak, örömök és bánatok érik, eléri a célját és meghiúsul a törekvése, hat másokra és hatástalanul próbál hatni, beválik a számítása és kudarcot vall, csalódik, meglepődik, elkeseredik, örül… más-más konkrét események kapcsán, de mindezeken végigmegy. Még „az idő mindent begyógyít” élményt is meg lehet szerezni akár óvodás korban is.

Majd pedig „fokozatosan megszületik”: egyre több mindenben képes „társadalmi lényként” viselkedni.

Ennek a gondolatmenetnek persze semmi gyakorlati haszna nincsen. Szó sem lehet arról, hogy valakit csak 15-20-25 évesen tekintsenek „önálló embernek” – mit is szólna az ombudsman (és főleg: a tizenévesek költéseire alapozó üzletek)? Ilyent kimondani nem lehet. Csinálni persze igen. Nézzük csak végig az iskolai önkormányzatot, az iskolaújságot, az úttörő- és cserkész-próbákat és a többit. Ezekkel társadalmi létezést „szimulálunk”, hogy a majdani ember, mire odakerül, megtanulja, hozzáidomuljon, beleszokjon. A felsoroltak, meg a tizenéveseknek szóló média és a hirdetések, az ifjúsági képviseletek: mind-mind olyan, mintha laboratóriumban előállított mű-világegyetemek része lenne, ahol előre kigondolt nevelési szándékok szerint szimuláljuk a célokat és értékeket, a sikereket és kudarcokat… és mondjuk ki nyíltan: előre beépítjük a korlátozásokat, hogy amit az ifjú tesz, annak az „igazi világban” nehogy valami lényeges hatása legyen.

Eszerint tehát a Mátrix évezredek óta működik – informatikai eszközök helyett manuálisan, szabályok helyett szokásokkal, nyíltan kimondott egyezségek helyett összekacsintásokkal?

Hát… Kedves Olvasó, üdvözlöm a Föld nevű bolygón!

Paralimpia-mi ez a bolondság?

Paralimpia-mi ez a bolondság?

Alaposan félreértettem a helyzetet, amikor megtudtam, hogy a los angeles-i olimpia szervezői – a szokásoktól eltérően – nem akartak paralimpiát is szervezni.

Először azt hittem, hogy azonos véleményen vagyunk; később derült ki számomra, hogy ennek pontosan az ellenkezője igaz.

A los angeles-iek ugyanis azt mondták, hogy a paralimpia „nem illik bele az olimpiai játékok professzionális képébe”.

Ha ezen a sportbéli professzionalizmust értik, abba – elvileg – maga az olimpia sem illik bele, hiszen az olimpiai játékok lényege egyáltalán nem a professzionális sport; még akkor sem, ha úgy sejtjük, hogy számos résztvevő helyzete ebből a szempontból legalábbis határeset. Az olimpia jelmondata mégiscsak „gyorsabban, magasabbra, erősebben”, nem pedig „jövedelmezőbben, kifizetődőbben, profitábilisabban”.

Ha a professzionális szervezésre gondoltak, abban pedig a fogyatékkal élő sportolók versenye még felül is múlja a „szokásos” olimpiát, mert a különféle besorolások rendszere (ki kivel versenyezzen) ott sokkal finomabb és bonyolultabb.

De ez a kisebb ok, amely miatt ellentétes véleményen vagyunk.

Én ugyanis azért tartom feleslegesnek, sőt (hadd mondjam ki ismét, amit a címben írtam) bolondságnak a paralimpiát – mert semmi releváns okot nem látok a megkülönböztetésre! Meggyőződésem, hogy a paralimpia-szabályok szerint fogyatékosnak minősülő sportolóknak (és a siketeknek és a transzplantáltaknak és a többieknek, akiket a paralimpia sem fogad be) az „igazi” olimpián lenne a helyük!

Ha az olimpia azt akarja megmutatni, hogy az emberi teljesítmény meddig fokozható, hogy hogyan tudják emberek a teljesítőképességük határait kitolni: akkor a fogyatékkal élőknek legalább annyi helyük van ott, mint bárki másnak! Ha a nézők arra kíváncsiak, hogy hogyan győzik le a sportolók egymást, de elsősorban önmagukat, és hogy az akarat mire képes: akkor a fogyatékkal élőknek legalább annyi helyük van ott, mint bárki másnak!

Miért azt írtam, hogy „legalább”, amikor azt kellett volna mondanom, hogy „sokkal inkább”? Ha te, kedves Olvasóm, magad is valamiféle fogyatékkal élsz, akkor tudod, ha pedig nem, akkor elképzelheted, hogy kiközösített gyermekkor után, amikor valaki csak vágyakozva nézi az „épeket”, vagy egy későbbi betegség, baleset után, amely kettétör minden korábbi tervet, mekkora lelkierő, elszántság, kitartás kell ahhoz, hogy valaki eljusson a képessége határaiig és tágítsa azokat.

Gyorsabban, magasabbra, erősebben: az ő versenyeiket nem ugyanez jellemzi? És ha igen: hogyhogy nincs helyük az olimpián?

Igaz: az a versenyző, aki például az izommozgások irányításának zavarával küzd, számos sportágban nem képes elérni ugyanazt az eredményt, mint ha nem volna ilyen korlátozottsága. De hadd tegyek fel egy rettenetesen bonyolult matematikai kérdést: jól számolom-e, hogy 60 pontosan ugyanúgy aránylik a 90-hez, mint 120 a 180-hoz? Joggal feltételezhető, hogy egy 120 cm magas ember ereje, gyorsasága elmarad egy 180 cm magasétól – éppen úgy, ahogyan egy 60 kg súlyú is aligha verekedhetne sikerrel egy 90 kg súlyúval szemben. Tehát akkor a (testi adottságai miatt) sokkal kisebb esélyűt nem szabadna az olimpiának befogadnia? Akkor miért van könnyűsúlyú ökölvívás, birkózás, súlyemelés? Hiszen a 90 kg-os nehézsúlyú és a 60 kg-os könnyűsúlyú ökölvívó, birkózó, súlyemelő sem versenyezhet egymással!

A profi ökölvívásban tizennyolc súlycsoport van, a 2016-os olimpián tíz volt. Van ennek értelme? Van bizony, mégpedig az, hogy attól, hogy valaki 60 kg (vagy még kevesebb: nem a könnyűsúly a legkisebb súlyúak kategóriája), attól még az erőfeszítését ugyanúgy értékeljük. Érdekel-e ez valakit, vannak-e ennek nézői? Persze, hogy vannak: attól, hogy valaki 60 kg (vagy még kevesebb), lehet látványos technikája, élményt jelentő megmozdulása.

És a 120 cm magas emberrel mi a helyzet? Az ő erőfeszítése nem tiszteletreméltó? Az ő technikája nem lehet látványos?

Ha a pehelysúlyú bokszolónak nem a paralimpiára kell „félrehúzódnia”, hanem van helye az „igazi” olimpián, akkor a százhúsz-centiméteres versenyzőnek (bármelyik sportágban) hogyhogy nincs?

Ha van ennyi súlycsoport az ökölvívásban (és még számos más sportágban), akkor miért nincsenek például magasság-csoportok a kosárlabdában, röplabdában? Törpemagasság, kisváltómagasság, középmagasság, félóriásmagasság, óriásmagasság, szuperóriásmagasság: nem hangzik cifrábban a súlycsoportok elnevezéseinél. Meggyőződésem, hogy technikában, látványosságban egyáltalán nem maradna el a többi mérkőzés mögött, sőt: a fogyatékkal élő versenyzők éppen hogy jobb technikával volnának kénytelenek ellensúlyozni a korlátozottságaikat.

A nézők „szép embereket” akarnak látni? Hát nem tudom, hogy némelyik aránytalan arányúra edzett versenyző szép-e, de egy dolgot tudok: a lelkesedéstől csillogó szem látványa mindenkinél szép.

Ha nem versengésről van szó (a másik fölébe kerekedésről), hanem versenyről (önmagunk legyőzéséről, saját teljesítmény-határaink kitolásáról), akkor a 120-centiméteres röplabdázónak, a beszűkült mozgástartományú tornásznak, a látássérült vívónak legalább annyira (ha nem sokkal inkább) ott a helye az olimpián, mint az „épeknek” – azért is, mert ők is milliókat bátorítanak azzal, hogy mindenkinek és mindig megvan a lehetősége arra, hogy gyorsabban haladjon, magasabbra jusson, és erősebben álljon ki a céljaiért.

 

Micsoda gusztustalanságot is meg nem esznek az emberek

Micsoda gusztustalanságot is meg nem esznek az emberek

Szememnek nem hiszek: pirított szöcske cserebogár-desszerttel – látom a képeken, hogy hol mindenütt fogyasztják ezeket és ennél még ilyenebbeket.

Kérem is azt az Olvasót, akinek az ilyen leírások felkavarják a gyomrát, hogy óvatosan vagy sehogyan se olvasson most tovább: vegye elő inkább, ha javasolhatom, valamelyik kevésbé fajsúlyos írásomat, például a zsiráfok gondjairól szólót: az jobb lesz mindenképpen.

Van olyan is például, hogy egyik fajta állat visszaöklendezi egy részét annak, amit megevett. Nem kérődzik: kiöklendezi és ahová hányta, onnan le lehet rázni. Ez egy ragacsos, kenőcs-halmazállapotú valami (inkább nagy viszkozitású, lassan folyó folyadék), amelyről az emberek észrevették, hogy jó íze van. Ez az íz ráadásul attól függ, hogy az állat milyen táplálékon élt. A piacon így árulják, üvegekben: ilyen vagy amolyan táplálkozású, esetleg vegyes táplálkozású eredettel rendelkező massza. Az emberek meg veszik, ételekbe és italokba teszik, sőt megeszik akár önmagában is, kenyérre kenve. (Nem az ember van kenyérre kenve, hanem ez az öklendezmény, vagy hogyan is hívhatom.)

Az is cifra, hogy van egy másik állat, amelyiknek valami mirigye egy zsíros folyékony váladékot termel. Ezt kimasszírozzák belőle, és meg is isszák, de van olyan is, hogy hagyják megerjedni, sőt megpenészedni. A darabokba összeállt, megerjedt, penészes, talán leginkább gyurma-állagúnak mondható vagy keményebbre száradt eredmény pedig elegáns lakomákon is felbukkanó, kedvelt csemege. Válogatnak az emberek a boltban, hogy milyen módon megerjedt, milyen színű penésszel díszes változatot vegyenek; igyekszenek szépen elrendezni a tálon a különféle állagú és színű darabokat, szeleteket.

Nemcsak gusztustalan, hanem megdöbbentő, ami azokkal a pici élőlényekkel történik, amelyeknek a – nem akarok szellentést mondani – táplálékuk megemésztése közben történő gáz-kibocsátása jelenti jónéhány élelem fontos alkotóelemét. Szerencsétleneket táplálék-megvonásos körülmények közt tartják, szinte hibernálva, majd amikor elérkezik a felhasználás nagy napja, akkor gyakorlatilag körülöntik őket a táplálékukkal és a fejlődésükhöz legkedvezőbb hőmérsékletet teremtenek a számukra. Ezek meg táplálkoznak persze önfeledten (és fejlesztik a gázt, ahogyan azt a szervezetük előállítja), miközben a kicsi lelkük, ha van, talán az Örömódát zengi nagy boldogságában – amikor hopp: a létrejött gázmennyiséget elégnek találván a jószándékú, gondos ember az egészet, úgy ahogy van, megsüti: például egyszerűen tüzet gyújt alá. Igen, megsül élve az egész „kolónia”, körülötte az általuk el nem fogyasztott táplálékkal, és így az egészből együtt lesz emberi táplálék: sokmillió ember rendszeres étele vagy étel-tartozéka.

Nem mintha fontos lenne, de leírom ezeknek az ételeknek a nevét is. Az első, amelyről írtam, a méz; a második a sajt, például a camembert; a harmadik a kelttészta a belesütött élesztővel.
Jóétvágyat!

Kitűzés a Pinteresten