Két igaz történet, csak úgy

Két igaz történet, csak úgy

Az alábbi két történet a közvetlen közelemben zajlott szinte egyidőben, 2019. januárjában: a hitelességük egészen biztos. Nem állítom azt, hogy bármelyikük is általánosítható lenne. Az én tapasztalataim erre utalnak: X és Y esetét jellemzőnek, tipikusnak látom, de lehetséges, hogy ez csak attól van, hogy én véletlenül éppen hasonlóakat éltem át korábban.

X-nek az Egyesült Királyságban a Barclays Banknál van számlája, internetes hozzáféréssel, debit-kártyával. A lehető legegyszerűbb számla. A rajta lévő pénz kamata: nulla. Számlanyitási befizetnivaló, havi és éves számlavezetési díj, kártya-költség, készpénz-felvételi illeték, pénztári befizetési különmunka-díj, terhelési tranzakciós jutalék, átutalásonkénti harács, megbízás-visszavonási sáp, korábbi kivonatokhoz való hozzáférési dézsma: nulla. Ahány fontot-pennyt befizet, átutal a számlára, annyi van rajta; ahány fontot-pennyt átutal róla vagy kártyával elvásárol, ahány fontot automatával felvesz, annyi hiányzik róla (Kivéve, ha az automatára pontosan ki van írva, hogy az az adott automata készpénz-felvételi díjjal működik: de ez nem banki költség, hanem az adott automata használati díja – és lehet díjmentes automatát is találni.). X tehát pontosan tudja, mennyi pénz van a számláján: ha évekig felé se néz, akkor az évekkel ezelőtti összeg van rajta, változatlanul.

Telik az idő: a kártya folyó hó harmincegyedikén lejár és nem érkezett meg az új.

X nem ért ahhoz, hogy ilyenkor milyen ügyintézésnek kell következnie. De nem is baj: vannak ezzel foglalkozó ügyintézők, akik majd nyilván tájékoztatják.

Huszonkettedikén X beballag a London Middlesex körzetében lévő egyik Barclays bankfiókba, ahol annakidején a számlaszerződést kötötte: 506 High Road, Wembley: saroképület a Bakerloo földalatti-vonal Wembley Central állomásával szemben, kicsit jobbra. Ez volt az a fiók, ahol annak idején elég volt a számlanyitáshoz bemutatnia az útlevelét és a londoni postacímére érkezett NI-igazolást (a magyarországi fogalmakkal: TB-kártyát).

Nagy sor az ablakokhoz. Az előtérben 3-4 banki munkatárs nyüzsög: a tanácstalanul nézelődőkhöz, sőt a sorbanállókhoz is odamennek, és ha olyan ügyről van szó, amelyhez nem is kellene végigállni a sort, akkor segítenek. Néha eltűnnek: elkísérik az ügyfelet az emeletre, a bonyolultabb ügyek ügyintézőihez.

X-hez Kalendu lép oda: ez van az alacsony indiai férfi mellén lévő névkitűzőn. Mi a probléma? Lejár a bankkártya érvényessége kilenc nap múlva és nem érkezett meg a másik – miközben X öt nap múlva hosszabb időre visszajön Magyarországra: Londonban tehát nem lesz, aki a kártyát átvegye.

Kalendu megnyugtatja X-et: minden rendben lesz, de ehhez végig kell állni a sort: majd az egyik ablaknál intézkednek.

Az ablaknál a számítógép képernyőjéről kiderül: X-nek a bank rendszerében egy sokkal korábbi címe van. X lelkileg már felkészül, hogy elküldik a város túlvégébe, hogy érdeklődjön a most ottlakóktól, jött-e banki levele… de szó sincs erről, csak át kell írni a címet.

Hűha, ez az ügy bonyolult: irány az emelet.

Kedvetlen asszony fogadja X-et. Szóval milyen címen fogja tudni átvenni majd a kártyát? Hát éppen ez az, hogy mire a kártya megérkezhet, X már nem lesz az Egyesült Királyságban! Ügyintéző asszony kedvetlensége fokozódik: nagyon nem érti, hogy hogyan lehet valaki ennyire értetlen. Hát akkor azt a címet mondja meg, ahol tíz nap múlva lesz! A magyarországit? Persze, hogy azt!

X lediktálja a címet, a kedvetlen pedig begépeli. Igazolást nem kér: miért is feltételezné, hogy egy gentleman mást mond, mint ami valóban igaz? Odafordítja a monitort: pontosan írta-e le? Igen. Akkor minden rendben: tíz napon belül az új kártya arra a címre meg fog érkezni, viszontlátásra.

Egy szó se arról, hogy ezért díj járna, vagy hogy „kinek a hibája” az, hogy X nem kapta meg az új kártyáját, vagy az, hogy a nyilvántartásban régi, nem aktuális cím volt, ahová eszerint feleslegesen ment ki egy kártya.

Kifelé menet Kalendu megszólítja X-et. Mondom: ő szólítja meg. Érdeklődik, hogy hogyan mentek a dolgok.

Alapvetően jól, mondja X. Az új kártya legfeljebb tíz nap múlva megérkezik , a mostani pedig még kilenc napig érvényes: minden rendben van.

Nem úgy van az – mondja Kalendu. Ez itten vészhelyzet (emergency): várjon csak X még negyedórát! Kalendu odasiet valami főnök-féléhez, majd egy ügyintézővel sugdolózik, aki odahívja X-et és néhány személyes adatot kérdez; aztán ő is azt mondja, hogy negyedórát várni kell. Húsz perc is eltelik, amikor az ügyintéző ismét szólítja X-et – és a kezébe nyomja az új, helyben készített, dombornyomású bankkártyát, elnézést kér a várakoztatásért és sajnálatát fejezi ki, hogy ilyen emergency-kártyanyomtatást egy-egy ügyfél esetében évente legfeljebb kétszer tudnak csinálni.

Díj, levonás nincs.

X nem hisz a szemének: a bankfiók oldalában lévő automatán kipróbálja a kártyát: lekérdezi az egyenleget (természetesen díjtalanul): minden rendben van, minden működik. Megnézi az interneten a számlakivonatát egy héttel később: pennyre pontosan egyezik, azaz valóban nem volt sem a feleslegesen kiküldött, sem a sürgősséggel nyomtatott kártyáért semmi levonás – és természetesen az ügyintézésért sem.

A másik történethez nem írok címet és nevet. Az Egyesült Királyságban, bármilyen furcsa, azon is múlhat egy-egy ügy sorsa, hogy melyik irodába, személyszerint melyik ügyintézőhöz kerül az ember, és mennyire érthetően ismerteti az ügyét. Magyarországon nagyobb az esély arra, hogy ugyanazt mindenütt ugyanúgy intézik.

Y megvett egy használt autót harmadikán. Nagyon régen vett autót legutóbb: nem emlékszik az ügymenetre, meg aztán változhatott is.

Y nem ért ahhoz, hogy ilyenkor milyen ügyintézésnek kell következnie. De nem is baj: vannak ezzel foglalkozó ügyintézők, akik majd nyilván tájékoztatják.

Most például minden gyanakvás nélkül elhiszi tehát az eladónak, hogy törzskönyv már nem is létezik.

Két nappal később, ötödikén az interneten időpontot foglal az átíráshoz: az első szabad időpont huszonkilencedikén van.

Az autó kötelező biztosítása az előző hónap végén lejárt. Közben azonban Y-nak mindenféle közbejön: nem is használja az autót: az ott áll a ház mögött. Y úgy gondolja, hogy elég lesz a biztosítást akkor is megkötnie, amikor az autót használni fogja; aztán az átírás dátuma előtti napon interneten keresztül meg is köti.

Beírja becsülettel az adás-vételi szerződés dátumát. Mikortól legyen érvényes a biztosítás? Mától.

Hopp: a számlán megjelenik 18.000 forint többletköltség a nem biztosított időszak lefedésére! Majdnem napi ezer forint, egy olyan időszakra, amikor az autó állt: nem okozhatott kárt, a biztosítónak nem volt miért kockázatot viselnie. Ez – biztosítási szakkifejezéssel élve – meg nem szolgált díj! De itt az ügyfélnek kellene bizonyítania (márpedig hogyan lehet bizonyítani, hogy valami nem történt: hogy az autó nem közlekedett?), és különben is: ha az ügyfél vitatkozni kezd, húzódik az idő, márpedig az átíráshoz nyilván kell a meglévő kötelező biztosítás. Y fizet.

Elérkezik a nagy nap. Y bemegy a hivatalba, ahol az – egyébként kedves – ügyintéző hölgy azzal kezdi, hogy 15 napon belül kellett volna az autót átíratnia: ezért büntetést is kaphat. Azt, hogy ő két nap után már időpontot kért, de csak mára kapott, nem tudja bizonyítani, főképp nem esetleg az utcán, az igazoltató rendőrnek – márpedig bizonyítania az ügyfélnek kell.

Hol a törzskönyv? Az eladó azt mondta, nincsen. Márpedig van – mondja a kedves hölgy –, és anélkül nem lehet átírni. És ha az eladó elveszítette? Akkor ő (mármint az eladó) jelentse ezt be. És ha nem hajlandó rá? Akkor adjon Y-nak meghatalmazást, hogy ő bejelenthesse. És ha már nem érem el az eladót, vagy a meghatalmazás megírására se hajlandó? – kérdezi Y. Hát márpedig ezt el kell intézni, különben az autót nem lehet átírni.

Ha viszont az eladó (vagy az ő meghatalmazásával Y) bejelenti a törzskönyv elvesztését, akkor három hét alatt készül egy új törzskönyv, hatezer forintért: biztosan drága anyagra nyomtatják, drága festékkel. Ja, és eredetiség-vizsgálat is kell: nem egész két hónapja a műszaki vizsga alkalmával mindent ellenőriztek, de az nem elég. Ennek az ára az adott autó esetében 18.500 forint.

Szóval ha Y egy hét alatt eléri, hogy az eladó bejelentse (vagy meghatalmazással Y maga bejelenti) a törzskönyv hiányát, akkor még három hét az új törzskönyv. Milyen nagyszerű, hogy ezalatt lefolyhat az eredetiségvizsgálat és megérkezhet a megkötött biztosítás hivatalos kötvénye! Akkor megint lehet időpontot foglalni: ez legutóbb 24 nap várakozást jelentett. Nem egész két hónap múlva meg is lehet az átírás.

Van-e valami igazolás arról, hogy itt jártam és már intézem, csak az ügymenet lassan halad? – töpreng Y. Meg is kérdezi: Mit csináljak, ha ezalatt az idő alatt állít meg a rendőr, és másvalakinek a nevére szóló forgalmi engedély van nálam, miközben, ahogyan most megtudtam, 15 napon belül kellett volna átíratni és ez az időtartam hatszorosan is letelhet, mire az átírás megvalósul? Hát – mondja a kedves ügyintéző – reméljük, hogy ezalatt nem fogja rendőr megállítani…
Eddig a két történet.

Ismétlem: nem mondom, hogy Magyarországon az ügyintézés rendszerint emígy történik, az Egyesült Királyságban pedig amúgy. Az én tapasztalataim ezt mutatják – de ezek a tapasztalatok nem alkotnak általánosításra alkalmas „statisztikai sokaságot”.

Nem is vonok le következtetést. Csak annyit, hogy akárhogyan is alakult a Brexit, én ezentúl is teljes nyugalommal járok majd az Egyesült Királyságba, ahol annak kell, hogy külön oka legyen, ha nem bíznak a puszta szavamban, és ahol joghézag, határeset, többféle lehetséges ügymenet esetén biztos, hogy a javamra (az ügyfél javára) fognak dönteni, egészen addig, amíg bizonyítható szabályszegéssel, felelőtlenséggel, felületességgel, vagy trükközve, valamit „okosban” megoldva, a lehetőséggel visszaélve el nem játszom ezt a bizalmat.

Ezt persze nem tanácsnak szánom, és ha annak szánnám is: akkor is az Olvasó maga kell, hogy felelősen eldöntse, hogy aszerint cselekszik-e – ezt nem tudom jobban kifejezni, mint ahogyan a Meg kell-e fogadnunk Nagymama tanácsait? blogbejegyzésben tettem.

Az egészről pedig az a vicc jut eszembe, amikor az egyszeri magyar turista megkérdezi az angol lordot, hogy mitől olyan szép a gyep a kastélya körül, amikor a magyarnak a balatoni nyaralója körül meg nem olyan szép. A lord ezt feleli: Nem is tudom: semmi különöset nem teszünk vele: locsoljuk, nyírjuk, locsoljuk, nyírjuk… háromszáz éve…

 

Miért nem azt kérdezzük amire választ várunk? 2. rész: mit kérdezünk?

Miért nem azt kérdezzük amire választ várunk? 2. rész: mit kérdezünk?

Második rész, arról, amit kérdezünk és arról, amit kérdeznünk kellene.

Az Egyesült Királyságban szerzett élményeim, tapasztalataim, gondolataim blogposzt-sorozatban jelentek meg a  Határátkelő blog keretében, „Péter Londonból” aláírással. A címben szereplő kérdést itt tettem fel első ízben 2016. június 22-én.

Az első rész egyik érzékletes példája azt mutatja, hogy értékes kultúráknak is lehetnek olyan sajátosságaik, amelyek elfogadhatatlan módon ütköznek más értékes kultúrák sajátosságaival, ha egymás mellett élünk – márpedig ha valamit meg is értünk, ez nem jelenti azt, hogy egyet is kell értenünk vele. Ha elvárjuk, hogy a „vendég” ne forgassa fel a „háziak” életét, ez egyáltalán nem a „vendég” személyének vagy kultúrájának a lebecsülése, hanem a „vendégjog” magától értetődő korlátja.

A másik, nem kevésbé érzékletes példa viszont arról szól, hogy milyen, teljesen természetes ellenérzést és ellenkezést vált ki a nyomulásnak vagy főképpen a kényszernek akár a puszta látszata is, hogy valaki a saját értékrendjétől, kultúrájától eltérő módon viselkedjen.

Hát akkor mit tegyünk? Eltűrni nem lehet; de nyomulni, erőszakoskodni sem, mert az az ellenkező hatást érné el.

Ekkor kétfelé kanyarodhatott volna ez a poszt.

Az egyik irányt nem vállaltam: a magyarországi eltérő kultúrák kérdésének megoldásához politikai akarat kellene a feszültség csökkentésére, az igazán jövőbemutató megoldásra. Még azt se lehet mondani, hogy nincs követhető példa a világban; de a „központi akarat” is és a közhangulat is ennek az ellenkezője most Magyarországon. Szívesen leveleznék erről, de nem szívesen írnék nyilvánosan, mert annak – hatalom, tőke, befolyás híján – nem lehetne egyéb következménye, mint hogy „közellenséggé” válok.

A másik irány semmivel se kisebb gond: a bevándorlás, bevándorlók kérdése.

Erre utal a poszt címe, akár gondoltad volna, akár nem.

Tegyük fel, hogy valaki most érkezik egy új országba. Ennek kapcsán két országgal fogok példálózni: ez a két ország természetesen Magyarország és az Egyesült Királyság, mivelhogy ezekről tudok példát mondani; de látatlanban is fogadni merek akár egy tábla piros mogyorós csokiba (ez tőlem igazán nagy dolog!), hogy másutt is lényegében ugyanez a helyzet. Kedves hozzászólók: nagyon kérem, hogy példákkal igazoljatok vagy cáfoljatok: szeretnék minél teljesebb képet látni!

Szóval itt az újonnan érkező, aki azt mondja: szeretnék nálatok élni, szeretnék a ti országotok állampolgára lenni.

Milyen helyi ismeretekkel kell ehhez rendelkeznie? [Az alábbi példákat olyan honlapokról vettem, amelyeknek a közlése mögött hiteles forrást feltételeztem.]

Magyarországon megkérdezhetik tőle, hogy

• Melyik mai állam fővárosa ma az a hely, ahol Hunyadi János 70 évre megállította a törökök további európai terjeszkedését?

• Az első világháború sebesültjeinek hány százaléka volt magyar?

• Egészítse ki a Radnóti-sorokat: Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, / s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály; / annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, / de nékem …, …, tornyot, szelíd tanyát;

Ön átmenne az állampolgársági vizsgán?

Az Egyesült Királyságban is egy kérdéssor („Life in the UK”: élet az Egyesült Királyságban) sikeres kitöltése az állampolgárság megszerzésének egyik feltétele. Néhány kérdés, amelyeket az interneten találtam:

  • Which TWO are British Overseas territories (Melyik KETTŐ brit tengerentúli terület)?
    o The Falkland Islands
    o St Helena
    o Ireland
    o Hawaii
  • What Palace was a cast-iron and plate-glass building originally erected in Hyde Park, London, England, to house the Great Exhibition of 1851 (Melyik palota volt egy öntöttvas- és síküveg épület, amelyet eredetileg a Hyde parkban, Londonban, Angliában emeltek az 1851-es Nagy Kiállítás befogadására)?o The Great Palace
    o Crystal Palace
    o Dream Palace
    o Gold Palace

The UK Government hasn’t used the power to suspend the Northern Ireland Assembly (Az Egyesült Királyság kormánya nem használt erőt (erőszakot) az Északír Gyűlés felfüggesztésére)

o True (igaz)
o False (hamis)

  • Which Two British film actors have recently won Oscars (Melyik két brit filmszínész nyert ezidáig Oscar-díjat)?
    o Jacky Stewart
    o Colin Firth
    o Leonardo DiCaprio
    o Tilda Swinton

• [lifeintheuktests.co.uk – ez az oldal egyébként minden elrontott válaszra úgy reagál, hogy kis ismertetést jelenít meg a jó válasszal és annak magyarázatával]

Sejthető, hogy hová akarok kilyukadni?

Oda, hogy melyek azok a kérdések, amelyek nem szerepelnek ezekben a felsorolásokban.

Van, amit az egyes országok igazán elvárnak az új állampolgároktól, aminek a nem-ismeretét a napi gyakorlatban számonkérik és büntetik, aminek alapján az új állampolgár beilleszkedését megítélik.

Vajon ezeket az ismereteket tanítják-e a leendő állampolgárnak, vajon ezt kérdezik-e a vizsgán?

Hát nem.

Nem láttam olyan kérdést, hogy:

• Szabad-e a mi országunkban az arcot eltakaró fátyollal bemenni a bankfiókba?
o Igen.
o Igen, de a biztonsági őr felszólítására a fátylat félre kell húzni a biztonsági kamera felé fordulva.
o Nem.

• Ha a család pénzzavarba kerül, eladhatom-e a leánygyermekemet?
o Persze.
o Nem, de kikölcsönözhetem.
o Egyáltalán nem.

• Ha egy kerten belül ízletesnek látszó gyümölcsöket látok a fán, szabad-e bemászni és elvenni belőle?
o Miért ne?
o Ha a kerítésre ki van írva, hogy bemászni tilos, akkor nem szabad, egyébként igen.
o Igen, de csakis a tulajdonos előzetes kifejezett engedélyével.

• Szabad-e megölnöm azt, aki megszegi a szent iratokban szereplő parancsolatokat?
o Igen, sőt ez kötelességem is.
o Csak ha a családom becsülete forog kockán.
o Nem, mi több: ennek a tervezése, előkészülete, sőt az ezzel való puszta szóbeli fenyegetés is bűncselekmény.

• Elvárhatom-e, megkövetelhetem-e, hogy a munkahelyemen a vallási szabályaimnak megfelelő ételt árusítsanak a büfében és megfelelő hely és időkedvezmény legyen a napi imához? Továbbá: ha például a vallásom tiltja, hogy disznóhúst érintsek, és egy élelmiszer-áruházban dolgozom, kiköthetem-e, hogy kizárólag a disznóhúst nem tartalmazó termékek csomagolását, árusítását, rakodását vállalom?
o Persze, feltétlenül.
o Egyáltalán nem: szóbahozni is tilos.
o Elvárni, megkövetelni nem lehet. Az adott vallási közösséghez tartozó munkahely esetében nyilván ezek teljesülnek; más esetekben a munkahellyel való megállapodás kérdése – de jobb nem számítani rá.

Megismétlem: tudjuk, hogy vannak kultúrák, ahol a fenti kérdésekre más lenne a válasz, mint minálunk. A kérdés nem az, hogy ezt megértjük-e: persze, hogy megértjük. A kérdés az, hogy aki most érkezik hozzánk, tudja-e és vállalja-e a mi szabályainkat, amelyeknek a betartását megköveteljük, a megszegését nem tűrjük. Szabad nem tudni, szabad nem vállalni – csak akkor ne jöjjön.

No még egyszer, fordítva: amikor eldönti, hogy jön (tehát nem amikor már itt van, hanem amikor eldönti, hogy jöjjön-e), akkor tudnia kell, hogy melyek az ittlét feltételei és abban az esetben döntsön úgy, hogy jönni akar, ha vállalja ezek betartását.

[Mindezek természetesen nem vonatkoznak a tényleges menekültre, azaz a veszély elől menekülőre. Aki éppen egy gyilkos elől menekül, attól nem várható el a dress code betartása. Ebben az esetben a fentiekben a „jön” szó kicserélendő „itt marad”-ra.]

Sport-példával élve: aki nem ismeri a játékszabályokat vagy nem akarja betartani őket, ne jelentkezzen a csapatba. Jelentkezzen másikba, amelynek a feltételeit ismeri és a betartásukat vállalja. Aki viszont a mi csapatunkba való jelentkezésere készül, jelentkezéskor tudassuk vele ennek a csapatnak a játékszabályait és azt, hogy ezek vállalása a belépésének a feltétele.

De ha ezeket nem tanítjuk, akkor miből kellene az érkezőnek rájönnie? Ha nem kérdezzük, akkor milyen alapon feltételezzük, hogy tudja? Milyen alapon várjuk el az ilyen szabályok betartását, milyen alapon büntetjük az ilyen szabályok megszegését attól, aki nem is ígérte (és akinek ilyen ígéret nélkül nyitottunk ajtót)?

Az állampolgársági eskü/fogadalom szövegében szerepel-e, hogy az illető felelősséget vállal azért, hogy az új hazájában születendő gyermekeit-unokáit is az adott ország szabályainak betartására, szokásainak tiszteletére neveli? Ha nem (márpedig nem): miért csodálkozunk, ha nem teszi, és a második-harmadik generáció már messze nem érzi önmagára nézve ezt kötelezőnek?

A befogadást számtalan feltételhez köthetnénk. Akár ezt is mondhatnánk: jöhetsz, de tíz évig kizárólag olyan munkahelyen dolgozhatsz, olyan utcában/városnegyedben lakhatsz, ahol 51%-ban ebben az országban született vagy tíz évnél régebben állampolgárságot kapott dolgozók/lakók vannak: azaz nem alakíthattok zárt közösségeket. Akár ezt is mondhatnánk: jöhetsz, de beolvadásra kell törekedned (és ezt kell a gyermekeidnek is a neveléssel átadnod).

Akár ezt is mondhatnánk; és bármit is mondhatnánk – mielőtt az illetőt beengedtük. Vitatható, hogy ezek okos, humánus, célravezető (milyen célra vezető?) feltételek volnának-e. Az azonban biztos, hogy ha nem mondjuk ki őket jóelőre, akkor utólag számonkérni, utólag szankcionálni, az illetőket utólag ennek alapján megítélni nem okos, nem humánus és nem célravezető – kivéve, ha a feszültség szítása, a probléma kezelhetetlenné mélyítése a cél.

Szóval mit kellene tanítani, kérdezni? Nem tudom; de meggyőződésem, hogy ha a zökkenőmentes beilleszkedés a szándék, akkor néhány, különféle közegekben végzett korrekt értékrend- és viselkedés-kutatás nagyon gyorsan vezethetne olyan eredményekre, amelyek ha nem is tökéletesek, de lényegesen megfelelőbbek az eddigieknél.

Most kellene felajánlanom, hogy akár meg is tudnék szervezni ilyen felmérés-sorozatot (vagy feltárni, hogy a már lezajlott hasonló kutatások eredményeiből mi rakható össze, hiszen nyilván számos ilyesfajta kutatás volt már), de Edison jut eszembe. Első találmányainak egyike egy parlamenti szavazat-összesítő automata volt, amely azon bukott meg, hogy a honatyáknak nem volt érdekük a gyors és pontos számolás, hiszen ez megakadályozta volna a trükközéseket… Ekkor határozta el Edison, hogy a továbbiakban csak olyan találmányokkal foglalkozik, ahol nincs politikai ellenérdekeltség.

Ahogyan Karinthy Frigyes írta: „Akiknek füleik vagynak, hallják. … Akiknek szemeik vagynak, lássák. … Akiknek ujjaik vagynak, tapintsák.

Miért nem azt kérdezzük amire választ várunk? 2. rész: mit kérdezünk?

Miért nem azt kérdezzük amire választ várunk? 1. rész: miért kérdezünk?

Első rész, amelyik még csak arról szól, hogy miért kellene kérdezni egyáltalán.

Az Egyesült Királyságban szerzett élményeim, tapasztalataim, gondolataim blogposzt-sorozatban jelentek meg a  Határátkelő blog keretében, „Péter Londonból” aláírással. A címben szereplő kérdést itt tettem fel első ízben 2016. június 22-én.

Nem értem a helyzetet: mintha dolgok összekeverednének teljesen, és ettől pedig mintha az ország és a népessége széthullana teljesen.

Hadd kezdjem az elején, sőt annál is előrébb.

Én az olasz kultúra nagy rajongója vagyok. Ebbe az olaszországi életet is beleértem: amikor néha ott járhattam, hatalmas élmény volt számomra, a marcona komolyságot mutató férfiakkal, a harsányan perlekedő asszonyokkal, az éjfélkor is még vidáman rohangászó gyerekekkel. Ha tehetném, minden nyarat ott töltenék; ha tehetném, oda költöznék nyugdíjasként. Élvezem a nyüzsgésüket, a lazaságukat, a harsány életörömüket.

De ha a társasházba, ahol a lakásom van, beköltözne egy, a fentieknek megfelelő olasz család… mit mondjak: a házban, ahol lakom, már sokkal kevésbé örülnék a marcona férfiaknak, perlekedő asszonyoknak és éjfélkor rohangászó gyerekeknek.

Mondtam már, hogy egyébként az olasz kultúra nagy rajongója vagyok? Azt hiszem, igen.

Azt viszont nem mondtam, hogy minden olasz család ilyen, ugye? Csak azt, hogy ha egy, a fentieknek megfelelő olasz család beköltözne… akkor én kétségbeesve próbálnék kiköltözni. Nem azért, mert olaszok; hanem azért, mert úgy élik a maguk életét, hogy ezzel akadályozzák, hogy én is éljem a magamét.

Persze aligha tudnék kiköltözni, ha valaki, aki lakást nézni jön, találkozna velük: elmúlna a vételi szándéka azonnal. Kivéve, ha ő is a fentieknek megfelelő olasz. És egy idő múlva a házban már csak (a fentieknek megfelelő) olaszok laknának.

Imádom az olasz kultúrát, az ételeiket, a zenéjüket. Még a marcona férfiakból, perlekedő asszonyokból és rohangáló gyerekekből álló utcaképet is. Csak másnak a házában, ha lehetne…

Azt akarom kifejezni, hogy ha valakinek az adott viselkedését zavarónak, károsnak, sőt akár el nem tűrhetőnek tartom, az nem az illető személyének a lebecsülése.

Elmondom fordítva is: akárhogyan becsülöm valakinek a személyét, attól még egy-egy megnyilvánulását tarthatom zavarónak, károsnak; és nem vagyok köteles eltűrni.

Mindez akkor is így van, ha egyébként teljes megértéssel fogadom, hogy az illető miért ilyen: milyen rajta kívülálló körülménynek tették őt ilyenné, akár az erőfeszítései ellenére. Ezek fontos dolgok – de valamit megérteni nem ugyanaz, mint egyetérteni.

Ha azt mondom, hogy ide olaszok költöztek, hát biztosan harsányak lesznek: ez általánosító, sértő előítélet. Ha azt mondom, hogy a házba költöző olasz család részéről nagyobb valószínűséggel számítok harsány viselkedésre, mint ha svédek költöznének a házba: ez statisztika, amely senkit nem sérthet; és amely a velük szembeni ellenséges magatartást nem indokolja, de a fokozott óvatosságot mindenképpen.

Az viszont becsületbeli kérdés, hogy ha nem tapasztalom részükről a zavaró viselkedést, akkor semmiféle módon ne viselkedjek velük hátrányos módon. (Sőt, az a humánus, ha még el is ismerem, bátorítom is őket – hiszen ők feltehetően méltatlanul szembesülnek a többiek miatt kialakult általánosító előítéletekkel.) Viszont ha harsány svéddel találkozom, akkor vele is összeütközésbe kerülök – mert amivel nem értek egyet, amit zavarónak, károsnak találok, amit nem tűrhetek, az nem a személy, hanem a viselkedés.

Most pedig hadd hozzak szóba mást is: ennek a kérdésnek a túlsó oldalát.

Öreg vagyok: éltem már 1956-ban is. Többször morfondíroztam már, hogy hogyan írhatnám bele az önéletrajzomba, hogy mekkora ellenálló voltam: az igazság ezzel szemben az, hogy amikor – a harcok, majd a szénhiány miatt – iskolaszünet volt és otthon maradhattam, ennek egyáltalán nem álltam ellen. Körülbelül ez az, amire az egészből emlékszem; de jó a fogalmazási készségem: majd megírom az emlékirataimat ezer oldalon.

Évekkel később tudtam meg, hogy az én szüleimben is felmerült az ország elhagyásának a gondolata. Végül Magyarországon maradtak és én ott nőttem fel; de ha másképp döntenek, én annyit vettem volna észre a dologból, hogy télen indulunk nyaralni…

Valami okból a francia nyelvterület volt szimpatikus a szüleimnek. Úgyhogy előfordulhatott volna az is, hogy én most egy svájci város külterületén élnék, az akkori magyar menekültek számára felhúzott lakótelepen.

És ha azon a lakótelepen egyszer csak megjelenne egy svájci, és elkezdené nekem magyarázni, hogy hogyan éljek az ő értékrendje szerint… hát nagyon elküldeném azt a svájcit a fenébe.

Akkor is, ha tudnám, hogy igaza van. Mert igaza lenne: nyilván jobban él, mint én; nyilván nagyobb biztonságban él; és ennek az az alapja, hogy nyilván szorgalmasabb, nyilván fegyelmezettebb, szabálytisztelőbb, nyilván csendesebb, viselkedésében is fegyelmezettebb, sőt nyilván még tisztább is nálam: elég az utcáinkat összehasonlítani. Még azt is elhinném, hogy őszinte jó szándékkal akarna engem az ő értékrendjére „megtéríteni”.

De én nem akarnám! És nagyon sértőnek tartanám a megjelenését!

Ha pedig bárhogyan nyomást akarna gyakorolni, kényszeríteni akarna: minden erőmmel ellenállnék.

Nem akarnám az ő értékrendjét: megvan nekem az enyém. Megvan a magam kultúrája, a magam erkölcse: nem rosszabb az övénél – menjen innen, hagyjon engem a magam módján élni!

Minden nyomulás, az erőltetés legkisebb mozzanata is elkeseredett ellenállást váltana ki belőlem. Ha tehát én adnék tanácsot a svájcinak, azt mondanám, hogy ne akarjon engem a maga képére formálni; és főképpen ne nyomással, erőszakkal.

Pedig vannak különbségek jócskán. Csak egy példa: ha egy svájci a parkban sétál és ottfelejtett pénztárcát talál a padon, minden irat, különös ismertetőjel nélkül: leadja az arra illetékes helyen. A magyarországi kultúrában, ahol én felnőttem, nem szép dolog, de a közvéleményben nem is minősül igazán lopásnak, ha a parkban talált kisebb értékű dologgal, amelynek a tulajdonosa nem állapítható meg, az ember nem szalad a jegyzőhöz (ahogyan azt a jogszabály, tudomásom szerint, előírja). Kicsit úgy gondolkodunk: miért nem vigyáztak rá jobban? Egy svájci szemében ez az együttélés szabályainak tűrhetetlen, becstelen megsértése.

Éppen úgy, mint a mi szemünkben a zsebtolvajlás – miközben van kultúra, amely a zsebből kilógó, már-már kieső tárgynak a zsebből való „kisegítését” éppen úgy bocsánatos bűnnek tartja, mint mi a parkban talált, a tulajdonosára nem utaló tárgy zsebrevágását: miért nem vigyáztak rá jobban?

Ez a példa nincs távolabb tőlünk, mint a megelőző bekezdésben írt másik példa a svájcitól!

Tegyük fel, hogy azt látjuk, amint valaki „véletlenül” úgy lök meg valaki mást, hogy annak a zsebéből, táskájából kilógó tárcája kiessen; majd utána az immár „gazdátlanul maradt” tárcát zsebrevágja és elmegy vele. Ezt mi lopásnak, elítélendőnek, büntetendőnek tartjuk.

És ha ez a valaki olyan környezetben nőtt fel, ahol ez nem lopásnak, hanem az adódó helyzet ügyes kihasználásának minősült (mint a mi esetünkben nagyon sokaknál: a parkbéli padon talált, a tulajdonos kilétére nem utaló tárgy eltevése)? Vajon megértéssel fogadjuk-e, hogy ő ezt nem rossz szándékkal, nem törvényszegési „hajlammal”, hanem a környezete által példaként mutatott és megbecsült szemfülességből tette? Megértéssel fogadjuk-e, hogy ez az ő számára nem több, mint nekünk a gazdátlan apróság zsebretétele? Igen! Kötelező megértenünk!

Ez azt is jelenti, hogy eltűrjük? Dehogy! Miért tűrnénk? Mert a „logikáját” megértjük? Ez nem indok az eltűrésre; bár indok arra, hogy másképp vélekedjünk róla, mint ha nem ismernénk az okát, előzményeit.

Hát akkor mit tegyünk? Eltűrni nem lehet; de nyomulni, erőszakoskodni sem, mert az az ellenkező hatást érné el.

Most kétfelé kanyarodhatna ez a poszt.

Az egyik irányt nem vállalom: a magyarországi eltérő kultúrák kérdésének megoldásához politikai akarat kellene a feszültség csökkentésére, az igazán jövőbemutató megoldásra. Még azt se lehet mondani, hogy nincs követhető példa a világban; de a „központi akarat” is és a közhangulat is ennek az ellenkezője most Magyarországon. Szívesen leveleznék erről, de nem szívesen írnék nyilvánosan, mert annak – hatalom, tőke, befolyás híján – nem lehetne egyéb következménye, mint hogy „közellenséggé” válok.

A másik irány semmivel se kisebb gond: a bevándorlás, bevándorlók kérdése.

Erre utal a poszt címe, akár gondoltad volna, akár nem.

Ennek a posztnak a második része arról szól, hogy egészen mást kérdezünk a hozzánk érkezőktől (és egészen mást kérdeznek tőlünk, ha máshová érkezünk), mint amit célszerű lenne. A kérdések megtévesztik az érkezőt – a válaszok a befogadót. Mint az ógörög tragédiákban: a történet minden szereplője a tragikus végkifejlet elkerülésére törekszik, de a tévedéseikkel ők maguk idézik elő a tragédiát. Példálózni az Egyesült Királyság és Magyarország esetével fogok: attól tartok, hogy a tanulság ennél is általánosabb.

 

Szabó Lőrinc: Hazám

Szabó Lőrinc: Hazám

Néhány hét múlva „Köszönet a művészeknek” címmel készülök megírni, hogy hogyan is zajlik, amikor a művészi alkotás hatására érzünk rá valamire, amit egyébként csak homályosan tudtunk megfogalmazni magunknak.

Számomra az alább látható vers volt az egyik alkotás, amelyik világossá tette, hogy mi is a „haza”. Nem feltétlenül az a helye a világnak, ahová a születésemkor véletlenül pottyantam. Nem az a közösség, amelynek a „nagy emberei és dicső korszakai” fényében én is szívesen sütkéreznék – mintha bármi érdemem is fűződne hozzájuk. Nem az a hely, ahol elismerést, segítséget, különleges bánásmódot remélhetek pusztán azért, mert ott vagyok és mert én vagyok ott. A haza (éppen úgy, mint a család) az, ahol önkéntelenül is azt nézem, hogy mit adhatok, nem számolva, hogy mit és mennyit kapok. Ahol nem az a fontos, hogy örülök-e a többieknek, hanem hogy adtam-e nekik okot, hogy örüljenek nekem − és ahol nem kell ezért meghazudtolnom magamat.

Hadd kezdjem tehát az alábbi verssel a bejegyzés-sorozatomnak azt a vonulatát, amelyben a számomra legkedvesebb művészi alkotásokat tervezem megmutatni.

  

Szabó Lőrinc: Hazám

 

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

Magyar nemcsak otthon lehetsz

Magyar nemcsak otthon lehetsz

Az Egyesült Királyságban szerzett élményeim, tapasztalataim, gondolataim blogposzt-sorozatban jelentek meg a https://hataratkelo.blog.hu/ keretében, „Péter Londonból” aláírással. Ez az írás is ott jelent meg első ízben 2015-ben:
Magyar nem csak otthon lehetsz.
A bevezető MTI-képet a Határátkelő blog-gazdája találta hozzá: ezúton is köszönöm.

Üdvözöllek, kedves ismeretlen Olvasóm, akivel valószínűleg azonos gondolatokon gyötrődünk, és akit most tulajdonképpen abba is beavatok, ami az én számomra is álmatlan éjszakákat hozott. Dőlj hátra, vegyél mély lélegzetet, és kérlek: gyere velem ebben a gondolati kalandozásban. Amit írok, nem „örök igazság” és nem tanács, hanem a magam kérdései és a magam válaszai. Olvasd el, fontold meg, és aztán dönts a magad hasznára, a magad kockázatára – biztonságosan és magabiztosan!

„A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell” – mondja a Szózat. Eszerint az, aki külföldre költözik ezzel hűtlen lett a hazájához?

A magyar idézet után a magyar olvasótól kérdezem: hazaáruló volt-e Rákóczi, amikor emigrált, látva, hogy az általa képviselt ügy megbukott, és nem akart az „aktuálisan győztes ügy” szolgálatába állni?

Hazaáruló volt-e Kossuth, amikor külföldön járta az országot, az általa képviselt, de akkor Magyarországon üldözött gondolatokat népszerűsítve?

Nem jogos-e „legnagyobb magyar”-ként tisztelni Széchenyi Istvánt, aki jobban tudott németül, mint magyarul, életének jelentős hányadát külföldön töltötte – és gondolatokat, terveket, itthon újdonságnak számító felfogást hozott haza? És ha lakóhelyéül végképp a külföldet választotta volna: talán most, az elmúlt évek új nagy népvándorlását tekintve, elgondolkodhatunk: vajon az volt-e az igazi hazafi, aki annak idején ottmaradt Etelközben?

Hadd írjak most két, már elhunyt sportemberről, nagy tisztelettel, de teljes nyíltsággal.

Egyikük pillanatig sem titkolta, hogy a sportteljesítményét a fizetéstől teszi függővé: erről közismert legendák szólnak. Amikor alkalma nyílt, külföldre ment és ott csinált karriert. Haza akkor jött, amikor a sportpályafutása már véget ért; itthon már semmi érdemi sport-tevékenységet nem végzett.

A másik még akkor sem hagyta el Magyarországot, amikor egy kicsinyes adminisztratív döntés abban gátolta meg, hogy élete legnagyobb versenyén részt vegyen. Egész aktív életében a hazai utánpótlás-nevelésben tevékenykedett.

Két kérdésem van. Melyikük tevékenységének lett nagyobb hatása Magyarország ismertségében: Puskás Ferencé vagy Papp Lászlóé? És egy még kellemetlenebb kérdés: melyiküket becsülte meg Magyarország több elismeréssel, róla elnevezett több és jelentősebb létesítménnyel?

Senkit nem akarok semmire rábeszélni; csak azt sem akarom, hogy bárkit tévhitek vagy félreértett értékek tartsanak vissza. A hazát szolgálni, az otthon élőket segíteni, magyarnak maradni nemcsak otthon lehet.

 

Ami mégis fájhat

 Nem, most nem a Duna-Tisza és a Balaton, a nyelv és a pesti viccek, vagy a csülkös bableves és a Túró Rudi hiányáról lesz szó. Nem is az otthon maradt rokonokról és a gyermekkor feledésbe merülő színtereiről.

Változás várható még valamiben, amit eleinte nem is gondolna az ember. Sajnos nem emlékszem, hol olvastam a történetet, amelyben a barátai megkérdeztek valakit, mit tenne, ha hirtelen többszörösére növekedne a jövedelme. „Akkor bizony új barátokat kellene találnom” – felelte a többiek nagy megrökönyödésére, és hozzátette: „Olyan helyekre járhatnék, olyan programjaim lehetnének, amelyekben ti nem tudnátok követni”.

Azt próbálom kifejezni, hogy aki egy nagy lépéssel „megcsinálja a szerencséjét”, annak számítania kell arra, hogy a régi barátai nem mind fogják megtenni ezt a lépést (közülük néhányan talán csak azért, mert nem lesz hozzá bátorságuk… persze úgyis a körülményekre fognak hivatkozni); tehát mindenképpen változik a baráti kör.

Ez nem feltétlenül baj; csak számítanunk kell rá, hogy az a barát, szomszéd, kedves kolléga, akivel mostanában egymásnak panaszkodunk és egymást bátorítjuk, „távoli ismerőssé” fog válni: levelezni fogunk, talán meg is látogat majd az új, külföldi otthonunkban – de már „nem éljük egymás életét”: egyre több lesz az, amiben nem értjük egymást. Ismétlem: ez nem feltétlenül baj; csak számítanunk kell rá.

 

És mi történik, ha kimész, belekezdesz az új életedbe… és nem sikerül?

Először is: ha nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy nem is sikerülhet. A legenda szerint amikor a Wright testvérek a világon elsőként sikeresen szálltak fel motoros repülőgéppel, az nemcsak hogy nem az első próbálkozásuk volt, hanem azon a napon már a harmadik.

Képzeljük el a helyzetet: nem sikerült; aztán megint nem sikerült. Az újságírók már nyilván hazamentek, a gyerekek röhögnek, a család szégyenkezik – és ők befekszenek a sárba a mocskos, olajos motor alá, hogy valamit megigazítsanak… mert egyszer valakinek biztosan sikerülni fog: ennél többet akkor még nem tudhattak.

 

Ne add fel!

Nagyon fontold meg, mielőtt belevágsz! Alaposan tervezz és legyen terved arra az esetre is, ha nem működik a terv! Gondolj meg mindent, amit előre meggondolhatsz! De ha döntöttél és belevágtál: ne add fel!

Persze előfordulhat, hogy mégis fel kell adnod; előfordulhat, hogy kénytelen vagy abbahagyni és hazajönni. Egy rokon betegsége, egy üzleti partner kilépése, egy baleset… sokféle ok lehet, amely megakadályozza a folytatást (abban a pillanatban legalábbis).

Hazajössz, feltehetően nem igazán jó hangulatban – és megszólal a „jóbarátok” kórusa, akik ugye megmondták, akik óva intettek, akik tudták előre, és akik most együttérző arccal (le)sajnálnak, legalábbis amikor veled vannak; és hogy a hátad mögött mint mondanak, azt jobb, ha nem tudod.

De ha megtudod mégis: mondd el nekik Karinthy esetét a kezdő költővel, aki véleményt kért a verseiről. Karinthy nem mondott véleményt, hanem ezt írta neki: legyél mindenképpen büszke, hogy vállaltad! És ha valaki kinevet, és azt mondja, hogy rosszak a verseid, így felelj neki: én legalább költő vagyok, ha rossz költő is; és te?

Ha gúnyolódik veled valaki, nyugodtan nézz szemébe és mondd: én legalább megpróbáltam; és te? Én legalább ezt is megtapasztaltam és ennyivel is több tapasztalatot szereztem; és te? Én már tudom, hogy a falu határán túl milyen a világ az élet mindennapjaiban; és te?

És ne add fel!

Kitűzés a Pinteresten

A webhely használatának folytatásával elfogadom a sütik használatát. Részletek

A hatályos jogszabályok alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ és tárol a számítógépen. Ha ezt nem szeretnéd, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását, vagy zárd be a weboldalt. Bővebben: Adatkezelési és cookie tájékoztató

Bezárás