Amikor a címet leírtam, arra gondoltam, hogy biztosan lesz, aki ezért a címért – és az egész témáért – hatásvadásznak vagy akár tolakodónak fog tartani. Erről viszont az jutott eszembe, amit egy régi ismerősömtől hallottam: bármi rosszat mondanak rólam, az semmi ahhoz képest, amennyi rosszat én tudok önmagamról….

A tolakodással kapcsolatban például: tanár vagyok. Lehet-e valaki ennél tolakodóbb?

Ott az érdeklődő ember és ott a világegyetem, amely iránt ő érdeklődne – én pedig odaállok közéjük és elkezdem elmesélni neki a világegyetemet. Amikor pedig önmaga is megtapasztalhatná! Ezt éppen én akadályozom meg a tolakodásommal. Odahajolna egy szál virághoz – én meg közéjük dugom a képem és elkezdem magyarázni, hogy milyen az a virág. Megnézhetné. Megszagolhatná. Megtapinthatná. Meg is ehetné. Mit hagytam ki? Hallgathatná is: a természet csendjén is van mit hallgatni; azt meg egy keleti gondolkodótól olvastam, hogy „akkor szólalj meg, ha az, amit mondanál, szebb volna a csendnél”.

Amit én mondok, az vajon szebb a csendnél? Amit én mondok a magam előző félévszázados tapasztalata alapján, az értékesebb az érdeklődő ember következő félévszázadnyi élete számára, mint amire ő maga jönne rá?

Pedig talán nem is lenne bonyolult kitalálnom, hogy mi is lehet az igazi szerepem ebben a történetben: mi is a küldetése a kék városban élő piros törpének. Mert hadd induljak ki abból az előfeltevésből, hogy lehet küldetése: hadd ne essek át a kenguru túlsó oldalára.

De a kenguruológiai gondolatmenet előtt hadd kezdjük valami mással: a tojásokkal és a csibékkel. A későbbi következtetéseinket megalapozó kérdés így hangzik: melyik esemény tekinthető a kiscsibe születésének: amikor a kedves mama tojás tojik (hiszen a csibe voltaképp akkor jut ki a másik testből, akkor válik fizikailag külön a „felmenőjétől”), vagy amikor kikel a tojásból? Azt hiszem, erre mindenki azt válaszolná, hogy a kiscsibe akkor „jön a világra”, amikor kikelt: hiszen a tojás még nem önálló élőlény.

Miért nem az? A „szülő” testétől különvált, önálló; kétségtelen, hogy élet is van benne… Igen, de nem több „csíránál”, amelyből majd önálló élet lesz – hiszen ha a tojást feltörnénk és kivennénk belőle a „féligkész” csibét, nem volna életképes.

Hát akkor mikor is születik a kenguru? Nyakatekertebben, de a lényeget tekintve egyértelműbben: mikor mondhatjuk azt, hogy „létrejött” egy új kenguru?

Szerintem akkor, amikor először mászik ki az erszényből úgy, hogy már nem létfeltétel a számára, hogy visszamenjen! Vagyis: amikor először éri el a fejlettségnek azt a szintjét, hogy maga is meg tudna élni; durván szólva: amikor már túlélné a „születési környezet” pusztulását.

Addig – nyilvánvalóan élőlény ugyan, de nem önálló élőlény, csak az önálló élőlény lehetősége.

Eddig egyetértünk?

Ha igen: akkor most már fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon az ember mikor születik.

Szerintem 15-20-25 éves korában.

Az ember ugyanis társadalmi lény. Aki nem társadalmi lény, az – a mi példánk esetében – még nem önálló ember, csak annak lehetősége: már nem az anya-testben, de „társadalmilag embrióként”.

Ennek jelentős hányada nem tudatos tervezés eredménye. (Még az sem, ami annak látszik. Például az iskolai nevelés sem a társadalmi elvárásokból levezetett „technológia”, hanem nagy része a hagyományok „meghosszabbítása”, szokás: amelynek, ahogyan mondani szokták, nemcsak célja, hanem oka is van.)

A társadalom azonban úgy működik, hogy ezalatt a 15-20-25 év alatt, valószínűségi alapon, mindenki részesül az „alap-élményekből”: dicsérik és szidják, elfogadják és elutasítják, elfogad és elutasít másokat, szeretik és szeret, megsértik és megsért másokat, jó és rossz kapcsolatokat köt, kapcsolatai megszakadnak, örömök és bánatok érik, eléri a célját és meghiúsul a törekvése, hat másokra és hatástalanul próbál hatni, beválik a számítása és kudarcot vall, csalódik, meglepődik, elkeseredik, örül… más-más konkrét események kapcsán, de mindezeken végigmegy. Még „az idő mindent begyógyít” élményt is meg lehet szerezni akár óvodás korban is.

Majd pedig „fokozatosan megszületik”: egyre több mindenben képes „társadalmi lényként” viselkedni.

Eszerint tehát a Mátrix évezredek óta működik – informatikai eszközök helyett manuálisan, szabályok helyett szokásokkal, nyíltan kimondott egyezségek helyett összekacsintásokkal?

Hát… Kedves Olvasó, üdvözlöm a Föld nevű bolygón!

Szememnek nem hiszek: pirított szöcske cserebogár-desszerttel – látom a képeken, hogy hol mindenütt fogyasztják ezeket és ennél még ilyenebbeket.

Kérem is azt az Olvasót, akinek az ilyen leírások felkavarják a gyomrát, hogy óvatosan vagy sehogyan se olvasson most tovább: vegye elő inkább, ha javasolhatom, valamelyik kevésbé fajsúlyos írásomat, például a zsiráfok gondjairól szólót: az jobb lesz mindenképpen.

Van olyan is például, hogy egyik fajta állat visszaöklendezi egy részét annak, amit megevett. Nem kérődzik: kiöklendezi és ahová hányta, onnan le lehet rázni. Ez egy ragacsos, kenőcs-halmazállapotú valami (inkább nagy viszkozitású, lassan folyó folyadék), amelyről az emberek észrevették, hogy jó íze van. Ez az íz ráadásul attól függ, hogy az állat milyen táplálékon élt. A piacon így árulják, üvegekben: ilyen vagy amolyan táplálkozású, esetleg vegyes táplálkozású eredettel rendelkező massza. Az emberek meg veszik, ételekbe és italokba teszik, sőt megeszik akár önmagában is, kenyérre kenve. (Nem az ember van kenyérre kenve, hanem ez az öklendezmény, vagy hogyan is hívhatom.)

Az is cifra, hogy van egy másik állat, amelyiknek valami mirigye egy zsíros folyékony váladékot termel. Ezt kimasszírozzák belőle, és meg is isszák, de van olyan is, hogy hagyják megerjedni, sőt megpenészedni. A darabokba összeállt, megerjedt, penészes, talán leginkább gyurma-állagúnak mondható vagy keményebbre száradt eredmény pedig elegáns lakomákon is felbukkanó, kedvelt csemege. Válogatnak az emberek a boltban, hogy milyen módon megerjedt, milyen színű penésszel díszes változatot vegyenek; igyekszenek szépen elrendezni a tálon a különféle állagú és színű darabokat, szeleteket.

Nemcsak gusztustalan, hanem megdöbbentő, ami azokkal a pici élőlényekkel történik, amelyeknek a – nem akarok szellentést mondani – táplálékuk megemésztése közben történő gáz-kibocsátása jelenti jónéhány élelem fontos alkotóelemét. Szerencsétleneket táplálék-megvonásos körülmények közt tartják, szinte hibernálva, majd amikor elérkezik a felhasználás nagy napja, akkor gyakorlatilag körülöntik őket a táplálékukkal és a fejlődésükhöz legkedvezőbb hőmérsékletet teremtenek a számukra. Ezek meg táplálkoznak persze önfeledten (és fejlesztik a gázt, ahogyan azt a szervezetük előállítja), miközben a kicsi lelkük, ha van, talán az Örömódát zengi nagy boldogságában – amikor hopp: a létrejött gázmennyiséget elégnek találván a jószándékú, gondos ember az egészet, úgy ahogy van, megsüti: például egyszerűen tüzet gyújt alá. Igen, megsül élve az egész „kolónia”, körülötte az általuk el nem fogyasztott táplálékkal, és így az egészből együtt lesz emberi táplálék: sokmillió ember rendszeres étele vagy étel-tartozéka.

Nem mintha fontos lenne, de leírom ezeknek az ételeknek a nevét is. Az első, amelyről írtam, a méz; a második a sajt, például a camembert; a harmadik a kelttészta a belesütött élesztővel.
Jóétvágyat!