Szia, Tanár Úr!

Szia, Tanár Úr!

Kedves Kitty!

Sok év távlatából üdvözöllek! Remélem, jól vagy, és remélem, jól megy a családi bölcsőde-vállalkozásotok, amelybe a szüleid mellé betársultál, miután – remélem – sikeresen elvégezted a szociális munkás-szakot a pécsi egyetem szekszárdi karán. Elsőéves voltál, amikor a tanárod voltam. Amikor az egész csoportnak kölcsönös tegeződést ajánlottam, akkor nagyon meglepődtél – de aztán hamar beleszoktál. Nem felejtem el, ahogyan fülig érő mosollyal, hangosan üdvözöltél, ahányszor csak találkoztunk: „Szia, Tanár Úr!”

Régebben egyáltalán nem volt szokás a tanárral és más „urakkal” való tegeződés: a megszólítással is ki kellett fejezni a tiszteletet.

Én úgy gondolom, hogy tegeződve is lehet tisztelettudóan beszélni valakivel és önöződve is le lehet nézni a másikat. A megszólítás „kötelességszerű” előírása, elvárása az én szememben inkább mesterkélt, sőt néha nevetséges. (Nem tudom, hol olvastam az anekdotát és ki volt az a szereplője, aki a „Tessék, foglaljon helyet!” kínálásra, a kellőképpen magasztos megszólítást hiányolva, méltatlankodva mondta: „De kérem, én báró vagyok!” „Elnézést, báró úr, akkor talán foglaljon két helyet!” – hangzott a – szerintem – teljesen megérdemelt válasz. Persze most könnyen beszélek: nem egész száz éve még jogszabályok írták elő a kötelező megszólításokat.)

A magyar nyelv (ebben is) bonyolult: a „maga” egyáltalán nem azonos az „ön”-nel és a „kend” hangulatából sem derül ki, hogy a „kegyelmed” rövid alakja. Legtöbben a „szervusz”-ról sem tudják, hogy a latin „servus” (szolga) szóval azonos: pár nemzedéknyi idővel ezelőtt a „servus humilimus” (alázatos szolgája) rövid alakja még elterjedt köszönés volt – nyilván anélkül, hogy ennek az értelmén elgondolkodtak volna, amikor kimondták (mint ahogyan mi sem mindig akarunk feltétlenül viszontlátni mindenkit, akitől a „Viszontlátásra!” szóval búcsúzunk). A „tetszikezés”-sel pedig sokféle mindent ki sem lehet fejezni (hogyan kérdezzük meg attól, akit tetszikezünk, hogy ízlik-e neki valami?), sokféle más pedig nagyon bizarrul hangzik: „betegnek tetszik lenni?” – hogy csak egy példát mondjak.

Sokáig elhittem, hogy hűha, az angol nyelv mennyire „laza”: ott mindenkit tegeznek. Azóta tudom, hogy éppen-hogy nem: nem a magázódás halt ki a nyelvből és a tegeződés maradt meg, hanem fordítva. A „you” a „ti” és a magázás személyes névmása; a „te” szava, a „thou” régi sírköveken még ma is látható, de megszólításra nem használják. Maradt a „you”, vagyis az angol magázva szólítja meg a barátait és a gyermekeit, a gyermek így szólítja még az óvodástársait is, és mindannyian így szólítják a macskát… miközben persze erre is igaz, hogy a tisztelettudó vagy tiszteletlen viselkedés egyáltalán nem a megszólításon múlik.

Nagyon fura, hogy még a „legyen az egész emberiség csupa jó barát” szemléletű mesterséges nyelvben, az eszperantóban is ugyanez a helyzet: az eredeti tegező személyes névmás, a „ci” már nem használatos, sőt, valakinek „te-t mondani” (cidiri) kifejezetten a lekezelő, bántó letegezést jelenti. Az általános megszólítás a „vi”, amely – ugyanúgy, mint az angolban a „you” – eredetileg „ti” jelentésű és magázó megszólítás volt.

Az angolról jut eszembe: sokak számára, akik az angol nyelvet tanulják, nagy nehézséget jelent a sokféle igeidő. Rosszul sejtem, hogy nem is olyan régen még a magyar nyelv is gazdag volt a különféle igeidőkben? Nem tudom, hogy annak idején hogyan használták (és egyáltalán: a jelentésére gondosan figyelve használták-e), de számomra például a mai múltidőnk maga a present perfect: a befejezett jelen. Az a ház leége: ez a múltbéli tüzet jelenti. Az a ház leégett: ez pedig mintha azt jelentené, hogy a ház azóta is abban az állapotban van, mint a tűz után: az a ház azóta is leégett ház. Mondhatjuk azt is, hogy amikor arra jártam, a ház már leégett volt: ez a past perfect, múlt a múltban. Nem használjuk, bár (többé-kevésbé) értjük még ezeket az igealakokat; de attól tartok, hogy az unokáim idejére mindez már feledésbe merült lészen (múlt a jövőben).

Nem is baj a nyelv egyszerűsödése: éppen eléggé bonyolult a magyar nyelv így is. Nem szívesen magyaráznám valakinek, aki magyarul tanul, hogy miért Szegeden, Debrecenben, Pécsett. Csak azt tartom fontosnak, hogy ahogyan egyszerűsítünk, az ne menjen az érthetőség rovására, ne keltsen félreértési lehetőséget.

Vesszőparipáim: az egybe-, külön- és kötőjeles írás, és az „ami” és „amely” – nem a szabályok kedvéért, sőt, gyakran azokkal szemben, hanem az egyértelműségért.

A hálókabát: hosszú házi köntös 1. Háló-kabát: a magam nyelvérzéke szerint ez valami háló-szerű anyagból készült kabát-féle. A háló kabátról pedig József Attila jut eszembe: alszik a széken a kabát… És fentebb egybeírtam (noha a szövegszerkesztő így hibásnak jelezte), hogy „múltidő”, mert ez mást jelent, mint a múlt idő; és egybeírom, hogy „menetközben”, mert az más, mint menet közben; és nem mindegy, hogy keményfedeles doboz vagy kemény fedeles doboz, munkásember vagy munkás ember, sápadtarcú vagy sápadt arcú, résztvenni vagy részt venni, és más hangulata van annak, hogy kéremszépen, mint annak, hogy kérem szépen… és még egyetlen gyors éttermet se láttam sietve arrébbmenni. (Figyelj csak, helyesírás-ellenőrző program: az „arrébbmenni” sem ugyanazt jelenti, mint az „arrébb menni”: mindkettőnek megvan a maga jelentése.)

Nem kötelező egyetérteni velem (ebben sem); de úgy gondolom, hogy aki másokhoz szól, az felelős az érthetőségért, az egyértelműségért. Mi, magyar anyanyelvűek őrizői vagyunk ennek a nyelvnek, amely különleges. (Mármint a nyelv. Az „amely” a hozzá legközelebbi főnévre vonatkozik.) Mi, magyar anyanyelvűek őrizői vagyunk ennek a nyelvnek, ami különleges. (Mármint az, hogy őrizői vagyunk. Az „ami” a főnévvel meg nem nevezett mondatrészre, például az állítmányra vagy az egész főmondatra vonatkozik.) Igyekszem megfelelni ennek a különleges feladatnak, a különleges magyar nyelv őrzésének. Nem rajtam múlt, hogy ez lett az anyanyelvem, de úgy akarok viselkedni, hogy ritka lehetőségként kamatoztathassam – a magam és minden nyelv-használó hasznára és kedvtelésére.

 

Könyvek vetélkedése

Könyvek vetélkedése

Euklidész „Elemek” című könyvének dísz kiadása finoman igazított egyet az elegáns kötésén és körülnézett.

Pár perce érkezett csak az antikváriumból, egy kopott táskában: ez bántotta kicsit. Igaz: a táska egyedül foglalta el egy autó hátsó ülését, és lássuk be, ez azért mégiscsak valami.

A táskából egy íróasztalra került, ahol más könyvek is hevertek.

Az első, amelyet meglátott, egy vasúti menetrend volt. Nem is tudta elkerülni, hogy észrevegye: a menetrend szétálló, felkunkorodó lapjai szinte megérintették.

• Kérem, legyen olyan kedves, húzódjon arrébb kicsit – szólította meg a menetrendet.

• Húzódjon maga, ha itt nem tetszik – lökte oda a választ a menetrend.

• De kérem, Ön majdnem eltakar…

• Kit érdekel?

• Kérem, eszerint Ön talán nem tudja, hogy én ki vagyok.

• Hagyjon békén.

• Én az Elemek vagyok. Az Elemek, Euklidésztől!

• És?

• Kérem, Ön nem hallott rólam? Nem hallott az euklidészi geometriáról, az emberi gondolkodásnak erről a csodájáról?

• Hallottam róla; na és? Most akkor hasra kellene esnem tőle? Kinek van szüksége erre? Rám szükségük van az embereknek; de magára? Ugyan!

• De kérem, a menetrend… ez az alig fél éven át érvényes táblázat hogyan említhető egy napon azzal a gondolkodási mintával, amelyik évezredek óta a tudományos felépítés etalonja?

• Lárifári. Amikor engem kézbe vesznek, megtudnak valamit, amire szükségük van; maga viszont egy dísztárgy lesz a polcon.

• Amit én mutatok, annak értelme van!

• Értelme? Ne röhögtessen. Maga egyszerűen nem mond semmit. Az olvasóban persze kialakulnak gondolatok, gondolati konstrukciók; de az olvasó odafigyelése és megértése nélkül magában semmi értelem sincsen.

• Hogyan lehetne másképp? Minden könyv az olvasónak szól.

• Szó sincs róla. Ha bennem az van, hogy a debreceni gyors honnan indul és hol áll meg, akkor a debreceni gyors onnan indul és ott áll meg, ha engem senki el nem olvas, akkor is. Én a valóságról szólok: amit mondok, azt össze lehet hasonlítani azzal, ami valóban történik.

• Amit én mondok, az az egységes gondolkodás nélkülözhetetlen alapja!

• Amíg valaki ki nem talál valami más „egységes gondolkodást”… A fekete macska babona-jelentésével kapcsolatos gondolkodás is egységes, azok között, akik egységesen ugyanúgy gondolják; ezt a tautológiát ugye nem tekintjük komoly érvnek?

• Az euklidészi geometria valamennyiünk gondolkodásának a legalapvetőbb szemléleti alapelemei közé tartozik: nincs, akinek az agyában ez ne volna megtalálható!

• Marhaság. Álljon oda valaki a sínekre és meglátjuk, hogy aztán mit állapít meg a boncolás: hogy az illető agyában ott volt az euklidészi geometria, vagy hogy jött a debreceni gyors.

• De uraim – szólt közbe egy hang. – Csak nem fognak ilyen semmiség miatt egymásnak esni?

• Hogyhogy semmiség? Itt arról van szó, hogy mi adja a közlés értelmét: a valósággal való összevetés, vagy az olvasóban létrejövő gondolati konstrukció megváltozása.

• Egyiküket sem akarom megbántani, de az én esetemben ez a kettő pontosan egybeesik.

• Miért, ki maga?

• Találják ki! Segítek: Karinthy is írt rólam, „Heraklesz tizenharmadik hőstette” címmel.

• És azt mondja, hogy magának pontosan ugyanannyi értelme van, ha a valóságnak való megfeleléssel, mint ha az olvasó gondolataiban megszülető értelmezéssel mérjük? Ugyanannyi értelme van, ha olvassák, mint ha nem?

• Pontosan ugyanannyi!

• Ez hogyan lehet?

• Pök Lajos új verseskötete vagyok.

• Nyert!

Miért megy valaki zsiráfnak?

Miért megy valaki zsiráfnak?

Nem mondom, eleinte szórakoztató lehet. Felébred reggel, kimegy a fürdőszobába, belenéz a tükörbe: Ni csak, egy zsiráf! Ez valóban vicces tud lenni.

Mondja a feleségének: Képzeld, zsiráfot láttam a tükörben! Az meg visszakérdez: Miért, mire számítottál, te idióta?

Ez is megvolt; és most mit csinál egész nap?

Mivel foglalkozik? Egész nap zsiráfnak lenni – ez kevés.

Álláshirdetést viszont még egyet se láttam, ahol zsiráfot keresnek. Lehet, hogy csak nem vettem észre. Milyen lehet egy ilyen álláshirdetés? „Zsiráf ön? Jöjjön hozzánk, munkaidő így meg úgy, jövedelem ennyi meg annyi…” – nem láttam effélét, no.

Legyen vállalkozó? Mihez ért? Tud például a zsiráf kezelni egy ütvefúrót? És ha igen? Hirdethet ő is: „Akar ön fúratni, ütve? Hívjon!” Ez sem életszerű.

Úgy tűnik: zsiráfnak lenni se jó. Persze még mindig kevésbé unalmas, mint ha valaki ebédlőasztal, mondjuk. Pedig vannak ebédlőasztalok is.

Sokféle mindent nem értek a világból.

 

A kisember nagy üzlete

A kisember nagy üzlete

Évek óta nem hagy nyugodni egy blog egy mondata, a kisember nagy üzletéről.

Reckl Amált nem ismerem; a blogja azon 6-8 blog egyike, amelyekbe időről időre belenézek. 2009. nyarán a Penny Market sajt-akciójáról írt. Ebben szerepel ez a bekezdés:

Itt nem a pénzről van szó. Hanem arról, hogy az elnyomott kisember végre megcsinálhatja élete üzletét … és máris rúgott egyet a válság valagába.

A kisember nagy üzlete – meg vagyok döbbenve, hogy ez a kifejezés mennyire találó.

Lelki szemeimmel látom a Külvárosi Nagymenőt, aki aznap két órát utazott hazafelé, zsúfoltságban, fáradt idegességgel; otthon látta az összefirkált lépcsőházat, a lelakott lakást; aztán megszámolta, hogy hosszabb-e a hónap a pénztárcája tartalmánál és elindult a madaras-teszkóba…

Ott azonban a nyomozókat is megszégyenítő éles megfigyelőkészségével rögtön kiszúrta a táblácskát, hogy ma ötért lehet kapni a hatér’túrót! Gyorsan körülnézett, hogy látta-e a feliratot más is – mert nem a siker érdekli és nem is a nyereség, hanem a győzelem! Ki kell, hogy derüljön végre, hogy ő sem akárki! Hogy van, amiben ő a legélelmesebb, a legügyesebb, aki mindenki mást leiskolázva megmutatja, hogy… valóban, mit is?

Hát azt, hogy őt eddig méltatlanul. Mert igenis rátermett. Nem úgy, mint. És már tavaly is. Pedig már tavaly sem. Nem nevezték ki. Nem az övét húzták ki. Nem sikerült jól eladnia. Nem tudta előnyösen megvenni. Az jött be. Nem az jött be.

Node most! Most aztán! Megveszi. Mindet. Ötért. A szemfülességén múlt, hogy a zsebében megtartott egyet! Kiadott ötöt? Fel sem tűnik. Most majd eljön az ő ideje! Holnap, holnapután az emberek az üres polcot nézik – de most nem ő az, aki lemaradt! Neki lesz! Tele lesz vele a hűtőszekrény! Az erkély! Ha ott rohad is meg: neki lesz!

Úgy áll oda, hogy a kosarával elállja az utat, nehogy más is odaférjen. Majd ő megmutatja, hogy ha egyszer elhatározza magát, akkor mire képes! Őt nem lehet csak úgy félrelökni!

Eddig nem értettem azt a dühöt, amellyel ilyen helyzetekben találkoztam. Azt a görcsös igyekezetet. Azt a gyűlöletet, amelyben benne van, hogy voltaképpen tudja, hogy ez mennyire semmi-győzelem. De akkor is: mint a Móricz-novella hőse, aki belefullad az igyekezetbe, hogy „az urat” kiegye a vagyonából – pedig tudja, hogy amit elér, az semmi: az úr úgyis csak a felesleget adta őelébe, mint ahogyan az ötér’túró javát is félretette magának már más, még mielőtt a bolt egyáltalán kinyitott volna.

Miért nem akar inkább ő is bekerülni „a kiváltságosok” közé? Vagy miért nem azon igyekszik ekkora dühvel és energiával, hogy ne legyenek kiváltságosak? Ahelyett, hogy elállná az utat, miért nem azt akarja, hogy senki ne legyen, aki az utakat elállja?

Már lemondtam arról, hogy az egész világegyetemet értsem. De ezt megérteni: nagyon szeretném.

Kitűzés a Pinteresten

A webhely használatának folytatásával elfogadja a sütik használatát. Részletek

A hatályos jogszabályok alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ és tárol a számítógépen. Ha ezt nem szeretnéd, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását, vagy zárd be a weboldalt. Bővebben: Adatkezelési és cookie tájékoztató

Bezárás