Lumina és a marketing

Lumina és a marketing

Írtam már korábban Lumina (fiatalabb fiam és menyasszonya kutyája) zseniális újításáról, amely számos labdajáték megreformálására alkalmas. Most is a labda van a történet (és Lumina érdeklődése) középpontjában.

Nem nagyon ritkán, nem nagyon gyakran Lumina egy hatalmas udvarral rendelkező háznál vendégeskedik. Az udvarban csirkék és nyulak is vannak: ez nagy mulatság forrása lehet – de sajnos labdázni egyikük sem tud.

Lumina tehát, amikor játszótársra vágyik, cselhez folyamodik.

Odamegy a rácsos kapuhoz és átlöki a labdáját a kapu túloldalára. Miután a csalit így előkészítette, türelmesen várakozik: mikor jön arra valaki.

A „mikor” persze idővel bekövetkezik. Valaki közeleg.

Látja ám, hogy ott szomorkodik egy kutya a kapunál, a kapun túl lévő pici labdát nézve. Nyilvánvalónak látszik a helyzet: a szegény kutya biztosan véletlenül odagurította a labdáját és nem éri el.

A legtöbb ember ilyenkor visszapöcköli vagy visszadobja a labdát. Mi is így tennénk, nem?

Lumina melankóliája azonnal elmúlik: lelkesen elkapja a labdát – majd ismét áttuszkolja a kapun.

Ez a katartikus megvilágosodás pillanata… amikor a Valaki rájön, hogy átejtették.

Node vajon érte-e valami kár? Nem. Vajon kell-e magát restellnie? Nem. Sőt: ehelyett jót mosolyoghat a kutya rafinériáján; és ha akar, továbbmegy – ha pedig ráér, akkor pár percig még pöckölgetheti-dobálgathatja a labdát.

Lumina pedig elégedett: toborzott magának egy játszótársat! Nem is akárhogyan: az arrajárók egyikét (minimális és kockázatmentes befektetéssel) bevonta egy együttműködésbe. Mire kiderül, hogy ez együttműködés, addigra az illető már bevonódott! Most már az igényelne külön döntést, hogy leállítsa, hogy kiszálljon belőle. Márpedig amilyen nehezen dönti el az ember a bekapcsolódást, ugyanolyan nehezen dönti el a folyamat megszakítását is.

Nem először érzem úgy, hogy volna mit tanulnom Luminától!

Lumina újítása

Lumina újítása

Lumina az ifjabb fiam és menyasszonya kutyája. Számos vagyontárgyainak legértékesebbike egy labda: ennek értéke a használat élvezetéből fakad.

A labda használatbavétele oly módon történik, hogy valaki a labdát eldobja az udvarban; ekkor Lumina odaszalad, megkeresi a labdát, majd a szájában tartva odaviszi ahhoz, aki eldobta. Ott leteszi, hátrál néhány lépésnyit és feszülten figyel – ezzel pedig a ciklus újraindul.

Lumina azonban nagyszerű és tanulságos módon reformálta meg a játékot.

Megkereste és odavitte a labdát, le is tette – de nem engedte el! Ezután, ahogy szokott, hátrált pár lépésnyit, figyelő testhelyzetet vett fel és várakozott.

Szájában a labdával.

Zseniális, nem? A labdát nem kell keresni, nem kell utána szaladni: máris ott van, ahová kerülnie kell. Ahogyan az informatikában is alapszabály, hogy a dolgokat (az informatika esetében: az adatokat) nem aszerint kell tárolni, elhelyezni, hogy honnan érkeznek, hanem hogy hol lesz szükség rájuk, hová kell kerülniük: Lumina nyilván erre gondolt, amikor a labdát a szájában tartotta. (Azóta nem találkoztam vele: nem tudtam megkérdezni tőle.)

Belegondolni is szédítő, milyen nagyszerű perspektíva ez a labdajátékok kapkodó, kiszámíthatatlan világában. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha például a futballkapus kirúgás helyett egyszerűen a szájába venné a labdát! Nem kellene állandóan figyelnie, hogy merrefelé folyik a játék, nem kellene ugrálnia a labda után, amikor is csak kimelegszik és még meg is fázhat. Ehelyett esetleg vihetne magának egy kis sámlit: ott üldögélne a kapuban, szájában a labdával… a többiek meg rohangászhatnának kedvükre fel és alá, ahogyan szoktak. Ha elfáradnak, lepihenhetnének a fűre; ha hajtja őket a játékszenvedély, elővehetnének egy sakktáblát… aztán mindannyian kicsomagolhatnák az elemózsiájukat, ha már ilyen szépen leheveredtek a fűben… (Kivéve a kapust, aki nem elemózsiázhatna, hiszen, ugye, neki ott volna a szájában a labda.)

Csodálom, hogy ez Luminán kívül még senkinek nem jutott eszébe.

Köszönet a művészeknek

Köszönet a művészeknek

Köszönöm szépen.

Ez volt a mondanivalóm; a többi csak magyarázat és szemléltetés.

Tanár vagyok: a világ két legszebb tantárgyának a tanára: ezek a matematika és a fizika. Amikor ezt elmondom, a hallgatóság mosolyogni szokott – nyilván azért, mert nekik is ezek voltak a kedvenc tantárgyaik.

Egyszerű világban élek: amit mondok, annak az érvényessége nem az emberek tetszésén múlik, nem is divaton, népszerűségen, és semmiféle szavazaton, pontszámon, bizottságok vagy zsűrik döntésén sem. Véleménykülönbség esetén nem kell tudnom, hogy akivel vitatkozom, az mennyi idős, milyen beosztású, milyen tekintélyű potentát vagy véleményvezér, kinek kicsodája. Ha nem hisz a gravitációban, végezzen el egy számítást és mérjen utána, vagy dobjon fel egy téglát és álljon alá: így vagy úgy, a fejtörés meg fogja győzni. (Elnézést az idétlen szóviccért.)

Véleményeket persze el lehet hallgattatni, de amikor 1600-ban Rómában a Virágok terén a máglya égett Giordano Bruno alatt, a csillagok – ahogyan ő nevezte: az idegen Napok – ugyanúgy mozogtak és körülöttük ugyanúgy keringtek a Bruno által megsejtett bolygók, mint háromszáz-valahány évvel később, amikor az egykori máglya helyén szobrot emeltek Bruno emlékére.

Vannak persze itt is tekintély-érvek. A kedvencem az, amikor Semmelweis-t azzal támadták (komolyan!), hogy az orvosok úriemberek és hogyan meri feltételezni, hogy egy úriember keze nem mindig tiszta… de végül a mérési eredmények döntöttek.

Szavazhat egy bizottság arról, hogy ki kap meg valami díjat, de a vízbe mártott test súlyvesztesége nem bizottsági szavazás és nem erőviszonyok kérdése: a legnagyobb tengeri flottával rendelkező hatalmak sem érhetik el, hogy például az ő érdekeiknek megfelelően ez a súlyveszteség nagyobb legyen. Semmiféle diktátor nem írhatja elő az oktatás egyszerűsítése céljából azt sem, hogy a víz ezentúl száz helyett kilencven fokon forrjon, mert a derékszög is kilencven fok. Be lehet vezetni hatalmi szóval az új-fokot, ahol száz fok a derékszög – de ez a tényeken éppen úgy nem változtat, mint ahogyan nem fázunk télen másképp attól, ha a hőmérsékletet más beosztású hőmérővel mérjük.

Folytonos a vita, hogy mi tudomány és mi nem: mintha a mindenkori tudósok elfelejtkeznének arról, hogy az ő szakterületük is – bármelyik szakterület – a korábbi vélekedéseket kétségbevonó, nagy eséllyel áltudománynak tartott rebellióként indult. (Ezt próbáltam laikusok számára szemléletessé tenni egyik blogbejegyzésben1.)

De ez még mindig egyszerűbb világ, mint a művészeké. Amit én érzek, amikor mondjuk egy telefonos távgyógyító tudósnak nevezi magát, semmiség lehet ahhoz képest, mint amikor egy költő vagy zeneszerző meglátja a cirkuszi plakáton azt a szót, hogy „erőművész”.

A „művész” ugyanis egészen mást jelent, még az én számomra is, aki ezt a kulturális szakadék túlpartjáról csodálom.

Műszaki végzettségű szülők árnyékában nőttem fel. Néhai édesanyám a nyugdíjas évtizedeiben novellákat írt: emlékeit, megtörtént eseteket írt le remek stílusérzékkel. Néhai édesapám egy időben fém-kisplasztikákat készített: néhány még az akkori „hivatalos minősítésen” is megfelelt. Ennek ellenére a művészetnek otthon alapvetően nem volt igazán sok becsülete. A szépséget a funkcionalitás jelentette. Édesapám mindig azt akarta, hogy én is műszaki pályára menjek, mert az az, aminek van látható, a szó szoros értelmében megfogható eredménye. „Ha megtervezel egy kilincset, amelyik jobban illeszkedik az ember kezébe, mint a korábbiak, akkor mindenki tudni fogja, hogy te tervezed a legjobb kilincseket” – ez volt a kedvenc példája. Máig emlékszem édesanyám nagy megdöbbenésére is, amikor egy festő egy interjúban elmondta, hogy valami disszonáns elem (vagy talán egy hiba) volt egyik festményén, és ezért festett oda egy sajtot, hogy eltakarja. Miért pont azt? Eszerint akármit is festhetett volna, ami épp eszébejut, és akkor az a művészet? Édesanyám nem értette – és én sem értettem. Már-már felháborodva olvastam, hogy Beethoven, amikor a Pastorale (a VI. szimfónia) céljáról, mondanivalójáról kérdezték, azt felelte: semmi cél, semmi mondanivaló: egy hangulatot akart kifejezni. A fenébe, gondoltam: emberek ebből megélnek, hogy „kifejezik a hangulatukat”, ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnának: igazságtalan a világ.

Aztán, évtizednyi időkkel később, láttam, hogy a két kicsi fiam mennyire másképpen gondolkodik. Amikor egyszer-egyszer meséltem erről, akkor azzal a példával szemléltettem, hogy ha a szomszéd házba csapna a villám és megkérdezném őket, hogy mi történt, az idősebbik elmondaná, hogy villámcsapás volt, hogy mekkorát dördült, hogy kigyulladt-e a tető, hogy kiszaladtak-e az emberek és így tovább. Ha a fiatalabb fiamat kérdeztem volna, hogy mi történt, ezt mondta volna: úgy megijedtem… és az érzéseit mesélte volna el.

Melyikük beszámolója lett volna hitelesebb? Mindkettőjük beszámolója hiteles lett volna – mert nem az történt, hogy a kérdésre annyira eltérő válaszokat adtak, hogy közülük csak az egyik lehetett volna helyes, hanem az ő számukra már a kérdés sem volt ugyanaz.

Azután egyszer a rádióban hallottam egy ismertetést: nem jegyeztem meg, hogy az olasz reneszánsz melyik festőjéről volt szó, mert akkor nem érdekelt a dolog annyira: sokkal később értettem meg a tanulságát. Egy művészettörténész mesélte, hogy milyen fantasztikusan érdekes, hogy egy kép, amelyen olyan furcsán elmosódott kontúrok vannak, egy meghatározott távolságból, meghatározott pontból nézve hirtelen élessé és plasztikussá válik, mintha kiemelkedne a vászonból. Ő ebből semmi következtetést nem vont le, csak elmondta, mint különlegességet, hogy nicsak, az a festő miféle furcsaságot csinált.

És bennem egyszercsak összeálltak az ismeret-szilánkok: hoppá, hát ez a művész nem azt akarta megfesteni, hogy pontosan milyen látvány van a szeme előtt – hanem azt akarta, hogy a nézőnek ugyanaz az élménye, ugyanaz az érzése legyen, mint neki. Ha ő, az adott pontból, az adott távolságból homályosnak látta a tárgy egyes kontúrjait, akkor olyannak is ábrázolta őket – ezért ha én állok a kép előtt, akkor ugyanúgy fogom érezni, mintha magát az eredeti tárgyat szemlélném az adott pontból, az adott távolságból. És amikor Beethoven azt mondja, hogy egy hangulatot akart kifejezni, akkor valójában nem csupán kifejezni akarta, elkiabálni a nagyvilágba, hanem azt kereste, hogy vajon milyen zene kelti ugyanazt a hangulatot. Csak ezt esetleg nem tudta így megfogalmazva elmondani – éppen azért, mert ő nem szavakban és közlésekben gondolkodott, hanem zenében és hangulatokban.

Ha tőlem, kockafejű matek-fizikatanártól megkérdezik, hogy milyen Lujza, akkor készítek egy háromdimenziós holografikus fényképet, megmutatom és azt mondom: ilyen. Arrafelé jön Picasso. Ránéz Lujzára, és jellegzetes bizsergéssel járó hormonális folyamatokat tapasztal. Én ezekre talán ezúttal oda sem figyelek, mert most éppen nem ez volt a kérdés, hanem hogy Lujza milyen. Picassót azonban éppen az érdekli, hogy mi is az, amitől neki bizsereg – mert ő nem a megfigyelés külső tárgyát akarja felderíteni, hanem önmaga érzéseit, élményeit, benyomásait. Vajon talán attól van-e ez a hatás, hogy Lujzának ilyen szeme van, és a pulóvere ilyen ívekben domborodik? Próbáljuk ki, mondja Picasso, és lefesti Lujzát szögletes domborulatokkal és a háta közepén lévő szemmel. Aztán ránéz a képre, de nem azt figyeli, hogy annak az arányai matematikailag megfelelnek-e Lujza arányainak, hanem: vajon érzi-e ugyanazt a bizsergést, mint amikor Lujzára néz. Ha a kép ugyanazt az érzést váltja ki, mint Lujza: lehet-e kétséges, hogy a kép Lujzát ábrázolja? Ha Beethoven hatodik szimfóniája közben önkéntelenül úgy szívom tele a tüdőmet otthon a lakásomban is, mint ha a napsütötte réten lennék: lehet-e kétséges, hogy a szimfónia valóban kifejezi az adott helyzet hangulatát, és ezzel velem, aki csak hallgatom, a saját élmény és tapasztalat erejével tudatja, hogy milyen érzéseket is kelt az a rét?

Ha soha réten nem jártam, de meghallgatom a hatodik szimfóniát: tudni fogom, hogy milyen érzéseket kelt a rét, amikor süt a nap, és milyeneket, amikor jön a vihar.

Ha soha féltékeny nem voltam, de elolvasom vagy megnézem az Otellót: tudni fogom, milyen érzéseket kelt a féltékenység, amikor kialakul, és milyeneket, amikor gyilkol.

Hálás vagyok a művészeknek, mert az ő jóvoltukból most már – anélkül, hogy magam is megéltem, megtapasztaltam volna – fel fogom ismerni, amikor közeledik a vihar és amikor kialakul a féltékenység. Fel fogom ismerni, mert a helyzetet ugyan nem éltem meg és nem tapasztaltam meg, de azt az érzést igen, amelyik akkor fogott el, amikor a zene azt fejezte ki, hogy közeledik a vihar, és amikor a színdarab azt fejezte ki, hogy kialakul a féltékenység. Megtapasztaltam ezeket az érzéseket: most már fel fogok figyelni rájuk. A többi pedig az én dolgom.

Hálás vagyok a művészeknek, mert olyan folyamatokat is érzékelnek, amilyeneket én nem érzékelek; olyan jelekre is felfigyelnek, amelyek engem nem zökkentenének ki a holografikus fényképeim világából; olyan összefüggésekre is ráéreznek, amelyeket én csak sokára ismernék fel, ha felismerném egyáltalán. Ez pedig azt jelenti, hogy érzékenyebbek, mint én: helyettem is érzékenyek. Márpedig aki érzékenyebb, az sérülékenyebb is – a művészek ezt a sérülékenységet énhelyettem, énértem is vállalják.

Nem hiszem, hogy ezt emberbaráti segítőkészségből tennék. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy arról van szó, amire Ady Endre azt mondja, hogy „jaj, nem tudok így maradni”2. Az én gondolkodásom számára egyébként sokkal tisztább és érthetőbb, ahogyan Karinthy Frigyes ezt kifejezi (elnézést a hosszú idézetért):

Mert értse meg végre a laikus és hozzá nem értő (bármily nehezére esik) – a szellemmel született lélek számára a művészet nem azt jelenti, hogy az illető szereti a szép verseket, zenét, drámát, képet, szobrot, s hogy „effélét csinálni maga is próbálgat” olyanféleképpen, mint ahogy a közönséges ember a szép nőket szereti, vagy a jó ételt, vagy a jó életet, vagy a lovakat, vagy a gyerekeket, vagy a szép időt.

A szellemmel született ember (s bizonyára maga a művész is) nem ilyen kényelmes viszonyban van a művészettel.

A laikus ezen csodálkozni fog, és mégis, esküszöm neki, hogy például voltak és vannak valódi, nagy művészek, akik egyáltalán nem is szeretik a művészetet.

Csakúgy, mint ahogy az ember esetleg nem szereti a saját lábát vagy kezét, vagy arcát, vagy még inkább valami belső részét, a szívét, vagy az agyvelejét, ha az fájdalmat okoz neki.

Nem szereti, szeretne helyette valami egyebet – de mit tegyen? Ezt a szívet és ezt az agyvelőt kapta, kénytelen ezzel gondolkodni és dobogni, ezzel a túldimenzionált agyvelővel és szívvel, ami csak úgy tud dobogni és érezni, ha akkorát dobog és érez, hogy fáj.

De mint ahogy merőben helytelen volna azt mondani, hogy a költő azért költő, mert szereti a szép verseket (voltak nagy költők, akik egyáltalán nem is szerették) – éppolyan helytelen és felületes dolog úgy képzelni el a Szellem és Hozzáértés emberét, hogy ez a szellem és hozzáértés nála valami külön ajándék, amit ha például elveszít vagy nem használhat, egyszerűen megszűnik szellem és hozzáértő lenni, és éli tovább a közönséges emberek életét.

Sajnos, ez nem ilyen egyszerű.

Szellem és hozzáértés, sajnos, nem azt jelenti, hogy lehetek gondolkodó és ítélő, hanem azt, hogy kénytelen vagyok gondolkodó és ítélő lenni akkor is, mikor a gondolat tulajdonképpen életem tükrét mutatja a gondolat tárgyában, s az ítélet marasztaló számomra.3

Eddig az idézet. És amikor egyszer a fiatalabb fiam megkérdezte, hogy milyen érzés, lelkiállapot lehet, amikor az ember verset ír, akkor – magam is meglepődve a saját önkéntelen válaszomon – azt feleltem neki: amikor már jobban fájna, ha nem írná meg.

Köszönöm tehát a művészeknek, hogy ezt – akár tudatos szándékkal, akár anélkül – felvállalják, művelik, helyettem is, énértem is. Viszonozni csak azzal tudom, hogy én pedig a magam gondolkodásának minden unalmas aprólékosságával őhelyettük is végiggondolom és megmérem, leírom és lefényképezem, hogy a vízbe mártott test valóban így viselkedik, az idegen Napok körül keringő bolygók pedig amúgy; és hálás vagyok a művészeknek, mert a máglya tüze még mindig kevésbé rettenetes kívül néhány percre, mint belül az egész életen keresztül.

A “Köszönet a művészeknek” a szerző előadásában elhangzott a Rádió Bézs és a Civil Rádió közös “Szia, Tanár Úr!” sorozatában, az “Ami a gép-korszakban is emberi marad” című műsorban, 39’46”-től. A Karinthy-idézetet Galkó Balázs színművész olvasta fel.

2Ady Endre: Sem utódja, sem boldog őse…

3Karinthy Frigyes: Osvát Ernő, Pesti Napló, 1929. november 3. in: Karinthy Frigyes: Címszavak a Nagy Enciklopédiához II. kötet, Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1980. pp. 270-276.

Kérdések és válaszok

Kérdések és válaszok

Tedd fel a kérdésedet – és mindenki láthatja majd a választ!

A mentorálás során végül is ki írja meg a szakdolgozatot?

Alapvetően te magad. Nem ölben viszlek, hanem segítem a lépéseidet, megkíméllek a vargabetűktől, felhívom a figyelmedet a hiányosságokra. A szakdolgozat azonban a te szerzői műved, amelyre egész életedben nyugodtan hivatkozhatsz, mint eredeti alkotásodra.

A mentor nem is javasol megfogalmazásokat?

Tartalmi állításokat nem. Gördülékenyebb, egyértelműbb megfogalmazásokat, figyelemfelkeltő fejezetcímeket, képaláírásokat igen – és egyszer egy szakdolgozat előszavába is beleírtam három mondatot, amelyekkel kivédtem egy lehetséges félreértést… De ami a szakdolgozat tartalmát illeti: az a te mondanivalód, amelyet se okom, se jogom nincs kétségbe vonni.

Akkor mi az, amihez a mentor a dolgozat szövegében hozzászól?

Ahhoz, ami nem eléggé gördülékenyen van megfogalmazva, vagy félreérthető, vagy nincs eléggé meggyőzően kifejtve. Felteszem mindazokat a kérdéseket, elmondom mindazokat a kritikai megjegyzéseket, amelyeket egy nagyon kellemetlen bíráló feltenne, elmondana. Tanácsot adok, hogy hogyan, milyen szempontok szerint javítsd ki, egészítsd ki.

Nem volna olcsóbb, ha valakivel megíratnám a szakdolgozatomat?

Ha a jogi és etikai kérdésekre nem is gondolunk[1]: a Kéktúra-jelvényt is megszerezheted úgy, hogy megfizetsz valakit, hogy „a nevedben” járja végig az útvonalat… csak akkor tudni fogod magadról, hogy valójában nem teljesítetted – és azt is, hogy a teljesítésével járó élményekből és tanulságokból kimaradtál.

A lényeg mégiscsak az, hogy megvan az eredmény, nem?

Az eredmény akkor van meg, ha a dolgozatodat meg is tudod védeni az államvizsgán. Ehhez az egészet alaposan ismerned kell és még azt is tudnod kell, hogy mi miért került bele (vagy mi miért maradt ki belőle). Nem sokkal kevesebb fáradság, mint megírni… Ne felejtsük el továbbá, hogy a szakdolgozat-készítésnek még egy várható eredménye van: az, hogy attól kezdve más hasonló dokumentumokat is tudsz készíteni. További tanulmányaid szakdolgozatai, szakfolyóiratba szánt tanulmányok, kutatási jelentések, disszertáció: a megtanult módszer mindegyikben használható.

Honnan tudná megállapítani egy vizsgáztató pár perc alatt, hogy magam írtam-e a beadott dolgozatot?

Hát ha ki akarod próbálni, nem tartlak vissza.

Miért jobb mentorálással végigmenni a folyamaton, mint egyedül?

Miért jobb serpák segítségével megmászni a Himaláját, mint egyedül?

Mit tudhat egy mentor (aki nem is a szakterületem hozzáértő szakembere) a szakdolgozatom kapcsán, amit én nem tudok?

Azt, amit te is tudni fogsz, ha egyszer már végigcsináltad.

Szóval ha ezen a folyamaton végigmegyek és a mentortól megtanulom a folyamat megtervezését és kézbentartását, akkor bármi tanulmányt, könyvet, disszertációt is megírhatok ugyanezzel a módszerrel, most már egyedül?

Olyan ez, mint ha eljutottál a jogosítvány megszerzéséig: ez nem azt jelenti, hogy többé semmiféle útvonalon nem lesz gondod – de sokkal magabiztosabb, kiszámíthatóbb módon fogod tudni a szakmai tartalmat jó tanulmánnyá, könyvvé, disszertációvá szerkeszteni.

Kinek lehet szüksége erre a segítségre?

Annak, aki belefáradt abba, hogy nem tudja, hogyan szervezze meg és írja meg a szakdolgozatát. Aki mindig pontosan tudni akarja, hogy hol tart és mi a következő lépés. Aki nem akar azon töprengeni, hogy inkább írnia vagy inkább kutatnia kellett volna az előző héten. Aki a tartalommal akar foglalkozni, miközben a háttérben egy kidolgozott rendszer lépésről lépésre és dátumról dátumra végigvezeti a folyamaton. És aki nem akar az utolsó pillanatban épp hogy elkészülve, fáradtan menni az államvizsgára.

[1]     De!

Gerő Péter: A tüzes tűzben (Mert már megvannak a válaszok)

Gerő Péter: A tüzes tűzben (Mert már megvannak a válaszok)

A költészet napja alkalmából

Kitűzés a Pinteresten

A webhely használatának folytatásával elfogadom a sütik használatát. Részletek

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás