Gerő Péter: A tüzes tűzben (Mert már megvannak a válaszok)

Gerő Péter: A tüzes tűzben (Mert már megvannak a válaszok)

A költészet napja alkalmából

Olyan márpedig nincs, hogy egy politikus hazudik

Olyan márpedig nincs, hogy egy politikus hazudik

Soha még nem kérdeztem politikustól olyasmit, hogy hány óra van, vagy mennyi kétszer kettő, meg hogy ha feldobják, fehér, ha leesik, tojás, mi az – vagyis olyasmit, aminek az igazság-tartalma egyértelműen eldönthető.

Ennek ellenére határozottan állítom, hogy a politikusok – legalábbis, amikor politikusként nyilvánulnak meg, márpedig ez az írás csakis arról szól – nem hazudnak: képtelenség, hogy hazudjanak.

Már a kérdésnek sincs értelme, hogy vajon hazudnak-e.

Hadd kérdezzek valamit. Képzeld el, kedves Olvasóm, hogy versenyző vagy, bármilyen sportágban. Verseny van és ezúttal nem szerepelsz valami jól: lehagynak vagy megütnek, gólt rúgnak neked vagy leverted a lécet – szóval nem állsz nyerésre. Ott ül az edződ, és bekiabál neked: „Jó vagy! Hajtsál egy kicsit: meg tudod fordítani az eredményt! Győzni fogsz!” Hajtasz hát… és veszítesz.

Ez az edző akkor hazudott? Azt mondta, hogy meg tudod fordítani az eredményt, de nem tudtad. Azt mondta, hogy győztes leszel, és nem lettél az.

Nem: szó sincs róla, hogy az edző hazudott volna. Formailag ő azt mondta, hogy fordíthatsz és hogy győzöl – de a szavainak a tényleges tartalma ennyi volt: „Hajrá!” Formailag olyan, mintha állított volna valamit, közölt volna valamit – de tartalmilag annyi történt, hogy biztatott, motivált téged.

Tegyük fel (ami valószínű), hogy az edző tulajdonképpen nagyon jól látta, hogy aligha van esélyed. Hát akkor sem hazudott? Nem, mert nem is állított semmit. Formailag állítás, tartalmilag viszont annyi köze van a „kemény tényekhez”, mint amikor a szurkoló azt mondja, hogy az ő csapata a legjobb (noha legutóbb kikapott), vagy a szülő azt mondja, hogy az ő gyereke a legszebb és legrendesebb (noha épp most kente össze magát a zsírkrétával), vagy a rajongó azt mondja, hogy az ő kedvenc énekese a sztár (miközben száz más rajongó mondja ugyanezt száz más énekesről). Vagy amikor a politikus azt mondja, hogy „a mi nemzetünk különleges, és ezért különleges megítélést érdemel” – pedig az adott nemzet pontosan annyira különleges, mint mindegyik másik, és ezért pontosan olyan megítélést érdemel, mint mindegyik másik.

Ez nem hazugság. Nem is igazmondás. Ezek a fogalmak egyszerűen nem alkalmazhatóak rá.

A politikusi megszólalás nem arról szól, hogy a politikus Nagy Igazságokat közöljön a világegyetemről, hanem arról, hogy biztasson, motiváljon – mozgósítson.

Ha azzal tud a legjobban mozgósítani, hogy „Mi soha nem hazudunk!”: akkor azt kell mondania. Ha azzal tud a legjobban mozgósítani, hogy „Mostanáig hazudtunk!”: akkor azt kell mondania. Ha azzal tud a legjobban mozgósítani, hogy „Minden rendben van!”: akkor azt kell mondania. Ha azzal tud a legjobban mozgósítani, hogy „Nagy a baj!”: akkor azt kell mondania.

Megkérdezni, hogy ez igaz-e vagy hazugság-e: ez olyan, mintha megkérdeznénk, hogy a halványlila színnek jó vagy rossz szaga van-e. Egyik sincs; de ha azt mondanánk, hogy szagtalan, az se volna pontos – mert nem arról van szó, hogy a halványlila szín szagtalan, hanem hogy nem is lehet megkérdezni, nincs is értelme vizsgálni, hogy van-e szaga: ez kívülesik az értelmezési tartományán (hogy az egykori iskolai matematikaórák egyik szép kifejezését felidézzem).

Aki azt veti egy politikus szemére, hogy amit mond, az nem tényszerűen igaz, úgy viselkedik, mint aki a színészen kéri számon, hogy miért mondta azt, hogy ő dán királyfi, és miért tett úgy, mintha meghalt volna, amikor lám: teljesen élve jött ki meghajolni.

A politikus szava – amikor politikusként beszél – nem tudományos megállapítás, hanem biztatás, motiválás, mozgósítás: reklám. Megkérdezni, hogy hazudik-e vagy igazat mond-e, pontosan olyan értelmetlenség, mint mondjuk egy tévéreklám egy-egy mondatáról megkérdezni, hogy tényszerűen, „tudományosan” megállja-e a helyét. Igaz-e, hogy X öblítőszer valóban a tavasz frissességét hordozza? (És igaz-e a ki nem mondott, de sugallt állítás, hogy a többi öblítőszer pedig nem?) Igaz-e, hogy Y autótípus a felelősen gondolkodó családok autója? (És igaz-e a ki nem mondott, de sugallt állítás, hogy a többi autótípus pedig nem?) Igaz-e, hogy a kutyán kívül a könyv az ember legjobb barátja? (Ez igaz, mert – ahogyan az interneten keringő megállapításból tudjuk – a kutyán belül sötét van az olvasáshoz.)

Hej, szép világ lenne, ha legalább néha-néha látnánk olyan reklámot is, amelyik logikai érvekkel akar „eladni” valamit… Biztosan vannak ilyen kísérletek; mivel azonban a reklámok hatékonyságát gondosan mérik, sajnos bizonyítva láthatjuk, hogy mindegy (pontosabban, ahogyan megállapítottuk, fel sem vethető), hogy a reklám szövege tényszerűen igaz-e, mert a reklám szövege nem tudományos megállapítás, hanem biztatás, motiválás, mozgósítás.

Akárcsak a politikus(-ként megnyilvánuló ember) szava.

Amit számon lehet kérni a politikus beszédén: hogy ez a reklám tisztességes-e.

A többi reklám esetében is ugyanez a kérdés. Ha beveszem a gyógyszert, amelyet fejfájás elleniként reklámoznak, vajon attól kezdve valóban nem fáj a fejem attól, ha fúj a szél? Ha beveszem a politikus magyarázatát, amellyel ő, úgy mondja, a béke érdekében mozgósít valamilyen tevékenységre, hozzáállásra, részvételre vagy távolmaradásra, vajon attól kezdve valóban nem kell, hogy fájjon a fejem attól, hogy lesz-e fegyveres konfliktus, szükségállapot, zűrzavar?

Léteznek területek, amelyekre van több-kevesebb rálátásom. Tanár vagyok: egy-egy oktatási intézkedés esetén jó eséllyel érzékelem, hogy hová vezet. De szeretnék bízni abban, hogy minden egyes területen vannak, akik figyelnek: tanácsadók és érdeklődő civilek, továbbá az „ellensúlyként” emlegetett intézmények, akik/amelyek kontrollálják, hogy helyes-e a kitűzött irány és a „reklámozott” viselkedés arrafelé visz-e.

Ennek alapján ítélem meg azt, amit a politikus mond: nem tényként (hogy igaz-e vagy hazugság), hanem mozgósításként, instrukcióként: jól vezet-e jó irányba.

Ha jó irányba megyünk: én is azt akarom, ezért a politikus helyében én is arra mozgósítanék. Ilyenkor olyan a helyzet, mintha a politikus voltaképpen az én üzenetemet juttatná el mindenkihez.

Persze van eset, amikor legszívesebben felkiáltanék: álljon meg a menet, ezt nem én üzentem! De ez már a következő bejegyzés témája.

Álljon meg a menet, ezt nem én üzentem!

Álljon meg a menet, ezt nem én üzentem!

Vannak foglalkozások, amelyekben – nem tudom másképpen kifejezni – az ember valaki másnak egyes képességeit helyettesíti. A valaki más (a megbízó, a megrendelő, az ügyfél) valamit nem tud önállóan megcsinálni (vagy nem tudja önállóan olyan jól megcsinálni, ahogyan akarná), ezért az, aki erre képes, megcsinálja. De nem „magának”, „a maga módján” csinálja meg, hanem úgy, mintha a megbízó, megrendelő, ügyfél csinálná, ha megvolna rá a megfelelő szintű kompetenciája: az adott tevékenység megfelelő szintű önálló elvégzésének a képessége.

Sok ilyen foglalkozás van. Az egyik, amelyik a leginkább látványosan ilyen, a védőügyvéd, akinek úgy kell viselkednie, ahogyan a védence viselkedne a megfelelő jogi képzettség, bírósági rutin és mindenfajta szükséges rátermettség birtokában. Ha a védőügyvéd a mondanivalóját az ügyfele érdekei szerint csoportosítja, azt senki nem nevezheti a bíróság félrevezetésének, és ha bűnöst véd, azt senki nem nevezheti bűnpártolásnak. Ő ebben a szerepkörben a védence „kiterjesztése”: azt és úgy mond, amit és ahogyan a védence (akinek önmaga védelméhez nyilvánvaló joga van) mondana, ha megfelelően értene hozzá, ha képes lenne rá.

Mégegyszer tehát: a védőügyvédnek úgy kell viselkednie, ahogyan a védence viselkedne a megfelelő képesség birtokában. Vajon abban az esetben is, ha a védencét ő maga is bűnösnek tartja? Hát ha a védelmet elvállalta, akkor abban az esetben is. Megdöbbenve néztem annakidején a videófelvételt a Ceauşescu-házaspárral szembeni „perről”, amely még színjátéknak is rossz volt: a „kirendelt védő” azt magyarázta többször és nagyon buzgón a házaspárnak, hogy be kellene látniuk a bűnösségüket – holott ha a „tisztességes eljárásnak” akár csak a látszatát komolyan akarták volna bemutatni, akkor őket kellett volna képviselnie, segítenie, teljesen függetlenül attól, hogy neki magának mi a véleménye (és hogy az Olvasónak vagy nekem mi a véleményünk) a házaspárról és a perről. Ha ezt a nürnbergi perben meg lehetett csinálni, akkor a targovistei per során is lett volna erre lehetőség, még akkor is, ha – a kényes politikai helyzet miatt – rögtönítélő bíróságot állítottak fel, amely összesen másfél órát szánt a tárgyalásra. Nem kötelező senki számára, hogy védőügyvédnek menjen; de ha védőügyvédként tevékenykedik, akkor tudnia kell, hogy a védőügyvéd-szerepkör egyszerűen nem más, mint a védendő ügyfél képességeinek a kiterjesztése. Úgy kell viselkednie, olyan elkötelezetten, olyan igyekezettel, olyan elszántsággal, mintha a saját maga ügyében járna el.

Persze nyilván vannak védőügyvédek (statisztikai alapon biztosra vehető, hogy vannak), akik ezt úgy fogják fel, hogy „foglalkozás, mint bármi egyéb”. Megcsinálják szabályszerűen, hogy szó nem érheti a ház elejét – és ennél tovább nem érdekli őket a történet. Nem teszik meg azt az erőfeszítést, amelyet a saját ügyükben megtennének: jó hivatalnokként végigviszik az ügyet, de nem „gazdái” annak: nem érzik saját ügyüknek. Még rosszabb eset, amikor esetleg valaki a saját hasznára fordítja a helyzetet, mint a viccben az ügyvéd apa, akit a fia (szintén ügyvéd) helyettesít és lelkendezve jön haza a tárgyalásról, hogy egy ügyes húzással megnyerte a hosszú ideje húzódó monstre pert. „Megnyerted, te szerencsétlen?” – kérdezi az apa felháborodva. – „Tíz éve ebből a perből élünk!”

Nyilván akad olyan ügyvéd, aki a saját haszna érdekében hátráltatja az ügyeket, és olyan orvos, aki ügyel, hogy a páciens nehogy „teljesen” meggyógyuljon, vagy olyan autóvezetés-oktató, aki szándékosan viselkedik úgy, hogy a tanulója kénytelen legyen különórát venni. Hadd ne soroljam. Kínos és méltánytalan, hogy az ilyen esetek, amikor valaki nem azonosul a szereppel, az egész foglalkozás megítélését, a szívvel-lélekkel teljesítők hitelét is ronthatják.

A fenti ügyvéd-példa csak a példák egyike. Számos helyzet van még, amikor „egymás helyett” cselekszünk. Erőltetetten ugyan, de (Rousseau „társadalmi szerződés”-gondolatát kiélezve) a pék is „helyettem” süt kenyeret, a forgalomirányító rendőr is „helyettem” forgalomirányít: a társadalmi munkamegosztásban rengeteg mindent teszünk „egymás helyett”.

Van, ahol ennek a működése nyilvánvalóbb is. Szobafestő festi a szobámat, számítógép-szerelő javítja a laptopomat, tolmács fordítja le a szavaimat: mindezeket magam is megtehetném ugyan, de vagy nem értek hozzá (a kellő mértékben), hogy meg tudnám csinálni (a kellő minőségben) – vagy egyszerűen élek a komparatív előny lehetőségével: még mindig olcsóbban vehetem meg a szobafestő, a számítógép-szerelő és a tolmács szolgáltatását, mint amekkora befektetésbe (a befektetések közt: pénzt érő időbe) kerülne felkészülnöm. Ez nekik is megérheti: az ő befektetésük is nagy, de nem egyetlen, hanem sok megrendelésben működtethető: számukra ez megtérülhet.

Meg ennél is nyilvánvalóbb, hogy a társasház közös képviselőjének úgy kell eljárnia, ahogyan a lakók „közössége” eljárna, ha minden egyes ügyet alaposan meghányva-vetve, megfelelő tájékozottsággal és felelősséggel közösen döntenének. Közös képviselő: ennél pontosabban ki sem lehetne fejezni.

Mi történik, ha nincs közös döntés, közös vélemény? Egy tipikus lakótelepi panelházban van, mondjuk, négy lépcsőház, lépcsőházanként tíz szint (földszint és 9 emelet), szintenként mindegyik lépcsőházban öt-öt lakás: ez 200 lakás: 3-400 (véleményt formálni tudó korú és állapotú) lakó. El nem tudom képzelni, hogy akár csak a legegyszerűbb kérdésben is minden részletre kiterjedő teljes egyetértésre jussanak, még ha minden képességük és tájékozottságuk meg is van ehhez. Eleve más a helyzetük: a földszinti cipészműhely egyiküknek a megélhetését jelenti, másikuknak az allergiája kiújulását vagy csak puszta kellemetlen érzést a ragasztó-szag miatt, a műhely felett lakó éjjeliőrnek pedig azt, hogy amikor napközben aludna, akkor alatta valaki kalapál. Az értékrendek is eltérőek: egyikük számára az a szép ház, ahol minden ablak más színű, másikuk számára az, ahol mindegyik egyforma és vagy mindegyik erkély be van építve, vagy egyik sem. Van, aki örül, amikor a környékbeli útfelújítás miatt ideiglenesen a ház sarkához kerül a buszmegálló és van, akit zavar – de előfordulhat, hogy ő lesz a leginkább elégedetlen, amikor az útfelújítás befejeztével a buszmegálló visszakerül kétszáz méterrel távolabbra.

Akinek a számára a közös képviselői tevékenység „foglalkozás, mint bármi egyéb”, azt ez nem érdekli. Őt megbízták, és ameddig egy közgyűlési szavazatok többségét ő kapja meg, addig minden mehet a maga útján; a cipész, az allergiás szomszéd és az éjjeliőr pedig intézzék el egymás között, ha gondjuk van egymással.

Ez persze még mindig jobb, mint a tisztességtelen közös képviselő (nem zárható ki, hogy van ilyen is), aki még csak a „többségi érdeket” sem képviseli, hanem – a lakóktól „közös költség” címén beszedett pénzből – a sógorát bízza meg emelt áron a ház körüli gyep nyírásával és baráti alapon választja ki, hogy melyik vállalkozás végezheti az ablakok szigetelését, szintén nem piaci árakon. Ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy ő maga „visszakap” valamit a magas árrésből (pénzben, szívességben, bárhogyan) vagy sem.

Akkor is hasonló a helyzet, ha annak, aki a tevékenységben, annak eredményében érdekelt, esélye sincs, hogy saját maga végezze el. Nem is kell valamiféle rendkívüli korlátozottságra gondolni: a megfelelő példák egyike, hogy például a kisgyermek nem tudhat egyedül megtanulni, többek között, írni-olvasni sem. Segíthet neki tanító, szülő, nagyobb testvér vagy bárki (remélem, nem borzasztok el senkit, ha azt mondom, hogy akár egy videófilm vagy erre programozott gép közvetítésével is) – de valakinek segítenie kell.

Tanítót, tanárt is ismerhetünk, aki igazi pedagógus (pajdagógosz = „gyermek-vezető”): a gyermek „mellé áll” és vele együtt járja végig a tudáshoz vezető utat, a gyermek ismeret- és képesség-szükségletei szerint; betartva Comenius halhatatlan tanácsát: „Ébressz bennük kérdést és engedd, hogy rátaláljanak a válaszra”. Van a tanítók, tanárok között olyan is, aki letudja a feladatot: elmondja az anyagot, mintha ő lenne az osztály legjobb tanulója, majd számonkéri szabályszerűen; és van, aki „hatalmi pozícióként” éli meg a tanítói, tanári státuszt – tartok tőle, hogy ezekre nem kell példát mondanom, mert az Olvasónak saját emlékei is vannak ilyen esetekről. (Megintcsak: kínos, hogy egy-egy ilyen példa emlékezetesebb lehet, mint tucatnyi pozitívabb eset; és a rossz tapasztalat az egész foglalkozás és minden elhivatott közreműködő hitelét is kikezdheti.)

Van tehát, aki „magáénak érzi” a feladatot: úgy oldja meg, ahogyan a megrendelő, ügyfél, védenc, lakó, vásárló, tanuló és a többi „felhasználó” tenné, ha értene hozzá, képes lenne rá, ráérne és minden más lehetőségnek is birtokában volna.

És van, sajnos, aki ha „a nevemben” megszólal, cselekszik, bárhogyan megnyilvánul, akkor legszívesebben felkiáltanék: álljon meg a menet, ezt nem én üzentem!

A korábbi, Olyan márpedig nincs, hogy egy politikus hazudik című bejegyzés arról szól, hogy azt, amit a politikus mond, annak alapján kell megítélni, hogy jól vezet-e jó irányba. A jelen bejegyzés témája az volt, hogy vannak tevékenységek, amelyeknek a lényege valaki más helyettesítése, képviselete. Ugye kitalálható, hogy a következő, Az igazság (vagy a hamisság) pillanata felé című blogbejegyzésemben ez a két szál találkozni fog?

Az igazság (vagy a hamisság) pillanata felé

Az igazság (vagy a hamisság) pillanata felé

A szálak összefutnak.

A politikustól, amikor politikusként nyilvánul meg, nem tudományos megállapításokat várunk, hanem mozgósítást. Amit ő mond, az nem „tényközlés”, hanem biztatás, motiválás, mozgósítás – reklám. Amit mond, azt ennek alapján kell megítélni: nem tényként (hogy igaz-e vagy hazugság), hanem mozgósításként, instrukcióként: jól vezet-e jó irányba. [Olyan márpedig nincs, hogy egy politikus hazudik]

Azoknak az esetében, akiknek a tevékenysége valaki más(ok) képviselete (mint az ügyvéd, a „helyettünk” dolgozó szolgáltató, a társasházi közös képviselő, vagy éppen a politikus) a „jó irány” a képviselt(ek) számára jó irányt jelenti. Sajnos azonban mindegyik tevékenységi körnek vannak tessék-lássék dolgozó iparosai, vannak kontárjai, és bizony vannak gengszterei is, akik szándékosan helyezik a saját érdekeiket a „megbízóik”, a képviseltek érdekei elé. [Álljon meg a menet: ezt nem én üzentem!]

A kérdés most már, amilyen egyszerű, olyan mellbevágó: amikor ügyvédet bízunk meg vagy amikor fogorvost vagy autószerelőt, amikor társasházi közös képviselőt vagy parlamenti képviselőt választunk vagy amikor polgármestert, akkor honnan tudhatjuk, hogy ő valóban „az ügyünk képviselője”, aki a mi érdekeink szerint látja el a feladatát; vagy csak letudja, ami számonkérhető, hogy szó ne érje a ház elejét; vagy ami még rosszabb: hogy a tőlünk kapott megbízás, meghatalmazás birtokában valójában ellenünk dolgozik, hogy önmagának kedvezzen?

Szakmai kontrollról szó sem lehet, hiszen éppen azért bízunk meg valaki mást, mert mi magunk nem akarunk foglalkozni vele: nem akarunk jogot végezni egyetlen szerződésünk kedvéért, kitanulni az autószerelést a néha bekövetkező hibák miatt, vagy akár beletanulni egy lakóház, egy település, egy ország különféle aktuális ügyeibe, hogy azokban intézkedni tudjunk. Megbízunk, választunk valakit, hogy ezt megtegye, a munkamegosztás és – bármilyen naivan hangzik ma már – a Rousseau-féle „társadalmi szerződés” alapján. Ha ön meg akar tanulni kilométer hosszúságú, kifogástalanul működő Excel-formulákat írni, forduljon hozzám, megtanítom rá (vagy megírom ön helyett, ha megtanulni nem akarja, csak használni); kérem ugyanakkor, hogy legyen szíves hozza rendbe a tömést a fogamban és a tömítést az autómban; gondoskodjon a háztető újraszigeteléséről és az ehhez szükséges adminisztrációról, amelyről én tudni sem szeretnék; és kedves polgármester és kedves parlamenti képviselő, az önök esetében még abban sem akarok részletesen tájékozódni, hogy valóban egyszerre kell-e javítani a külső körúton az 1-es villamos pályáját és a Nagykörúton a négyes-hatosét, vagy hogy jó dolog-e ugyanarról a hazai intézkedésről egészen más állítani külföldön mint itthon: azt akarom, hogy olyan emberek legyenek ezeken a posztokon, akik ezt tudják. Vagy megtudakolják. Nekik megvan erre a lehetőségük. Én nem akarom mindezekbe „beleásni magam”, sőt, tudomásul veszem, hogy sokféle tudnivalóhoz hozzá sem férhetek: ahogy a rendőri nyomozást is megzavarhatja hírek kiszivárgása (sőt a nyomozás időnként azt kívánja, hogy „téves hírek” szivárogjanak ki), ugyanúgy elfogadom, hogy a település- és az ország-vezetés, a diplomácia és az ipari fejlesztések politikája is tartalmazhat számos olyan mozzanatot, amelyek nem tartoznak a nyilvánosságra.

Akkor viszont milyen alapon ellenőrizzem, hogy jól választottam-e? Honnan értékelhetem annak a tevékenységét, aki a megbízatása szerint helyettem töm, tömít és újraszigetel, hogy a többit ne is említsem? Hogyan dönthetem el, hogy fenntartom-e a megbízást, vagy legalábbis: megújítom-e, ha itt az ideje? Megfelelő szakértelem hiányában, a szükséges ismeretek teljességének hiányában, és hadd ne kerteljek: anélkül, hogy többet foglalkoznék vele, mint ahogyan elkerülhetetlen, hogyan jöhetek rá, ha valamelyikük dicséretre (és továbbajánlásra, újraválasztásra) méltó hozzáértéssel, kiállással, becsülettel viszi az ügyeket a jó irányba (azaz a számomra/számunkra, az általa képviseltek számára jó irányba) – vagy éppen ha nem ez a helyzet?

Az éppen José néven verekedő Fülig Jimmy szíves közlése alapján tudjuk, hogy nem lehet minden pofon mellé egy forgalmi rendőrt állítani (Rejtő Jenő: Piszkos Fred, a kapitány ). Minden fogtömés és autó-tömítés, háztető-szigetelés, vágány-javítás és tömeg-tájékoztatás mellé sem. Nem tudok mindegyikkel foglalkozni; nem akarok mindegyikkel foglalkozni.

Nem is tudnék. Ha viszont gyanakszom, hogy valamelyikkel gond lehet, kit kérdezzek meg? Éppen azt, aki csinálta? Vagy valaki mást, aki ugyanannyira kívülálló, mint én?

Ráadásul nem is volna szükséges minden egyes helyzettel külön foglalkoznom. Vannak ugyan sajátos helyzetek, amikor a hiba-arány csakis nulla százalék lehetne: amikor például emberéletekről van szó. Ha kitalálnak egy új orvosi eljárást, amelyik gyorsabb, olcsóbb és mindenféle szempontból jobb a korábbinál, csak épp néhány beteg belehal, aki enélkül túlélné: mindegy, milyenek az előnyei, ez akkor sem vezethető be (Milyen szép is lenne, ha biztos lennék abban, amit erről írok… De én bizony emlékszem, hogy gyermekkoromban, a nagy gyermekbénulás-járvány idején, amikor már megvolt a kiskanállal beadható Sabin-csepp – amely, úgy tudom, ráadásul olcsóbb is volt az injekcióval beadandó és kevésbé hatékony Salk-vakcinánál – én még oltást kaptam, mert a cseppeket nem hozták forgalomba, amíg el nem fogyott a Salk-vakcina raktárkészlete… Dehát most valójában nem arról beszélgetünk, hogy milyen a világ, hanem hogy milyennek kellene lennie: milyenné kell tennünk.)

Vannak tehát kényes területek, ahol az alacsony hiba-arány sem volna megengedhető; a gyakorlatban viszont nulla-százalékos hibaarány mégsincs. Ha valaki éppen az én fogamat tömi rosszul (és hadd ne folytassam a példákat), attól még lehet remek fogorvos (és a többi). Ritka, amikor valakinek a tevékenységét egyetlen eset, egyetlen feladatvégzés alapján meg lehetne ítélni – még akkor is, ha tudunk történeteket, amikor ez mégiscsak megtörtént. Kérem a jóízlésű olvasót, hogy az erre vonatkozó alapviccet a következő bekezdésben semmiképpen ne olvassa el! Apró betűkkel is írom, hogy látsszon, mit célszerű most olvasás nélkül átugrani.

Kérem tehát a jóízlésű olvasót, hogy semmiképpen ne olvassa el az alapviccet, amely arra vonatkozik, hogy meg lehet-e valakinek a tevékenységét ítélni egyetlen eset alapján. Megkérdezi az idegen a faluban egy bácsitól, hogy van-e neki valami, a faluban szokásos „ragadványneve”. A bácsi dühösen válaszol: „Látja ott azt a kis hidat a patak fölött? Azt én építettem. De azt hiszi, Hídépítő Józsinak hívnak? Hát nem. És látja azt a templomot? Én adtam a legtöbbet az újjáépítéséhez. De azt hiszi, Adakozó Józsinak hívnak? Hát nem. De egyszer, egyetlenegyszer, fiatalon, részegen elkaptam egy kecskét…”

Nem akarok mindent külön végignézni, mindent egyesével ellenőrizni. Olyan módszert akarok, amellyel az egyes mozzanatok külön-külön való vizsgálata helyett valahogyan „az egészet” lehet megítélni: az elvégzett tevékenységet, a megoldott feladatot.

Sőt: olyan módszert akarok, amellyel akkor is tájékozódhatok valamennyire, amikor még nincs elvégzett tevékenység, nincs megoldott feladat: amikor még csak a feladatmegoldó, a „megbízott képviselő” kiválasztásáról van szó.

A fogorvos és az autószerelő esetében ez aligha nehéz: vannak korábbi munkái, korábbi eredményei, korábbi kliensei. Ha még nincsenek, akkor eléggé valószínűtlen, hogy önállóan tevékenykedik: ebben az esetben vannak munkatársai, netán őérte felelősséget vállaló felettesei.

De vajon mi a helyzet azzal, akinek újféle „hivatalt” ad a választás? Vajon honnan tudhatjuk, hogy hogyan viselkedik majd, az eddig nem tapasztalt hatáskörök, lehetőségek birtokában? Bármilyen ember volt is eddig: ha az eddigieknél nagyobb felhatalmazást kap és megérzi a lehetőséget, hogy valamennyiünk egyesített erejét, amely az ő kezébe kerül, mennyire hatékonyan használhatja önmaga előnyére: vajon mit fog tenni? A hatalom korrumpál, a még nagyobb hatalom pedig még jobban korrumpál – mondják. Márpedig a „hétköznapi élethez” képest már a néhányszáz lakónak otthont adó társasház közös képviselete is hatalom, ahol például az „átlagember” vagyonkájának sokszorosa felett lehet dönteni, hogy annak a tetőszigetelésnek a megrendelése kinél is landoljon…

Tudom: most olyan kérdést tettem fel, amelynek a megoldásáért rengeteg, felvétellel és előléptetésekkel foglalkozó szakember nagyon sokat fizetne. Hát akkor… azt tervezem, hogy ennek a blogbejegyzés-sorozatnak a bővítésével nekiállok a válasznak… aztán majd ideírom a bankszámla-számomat.

Nem lesz egyszerű a válasz, mert lépésről lépésre, mindegyik lépést szigorú logikával meggondolva kell megtenni: különben ez is csak a szokásos sikerkönyv-stílusú írások egyike lenne: „tíz tanács, hogy hogyan válassza ki a legjobb vezetőket, mellékesen ön is váljon vezetővé percek alatt és közben tanuljon meg hegedülni is”.

Ahogyan most, a sorozat harmadik blog-bejegyzésénél megtippelem: tizenöt-húsz bejegyzés lesz az egész. Így talán soknak tűnik; de a témakör sok ezer oldalas, általánosságokat mondó szakirodalmához képest, remélem, elviselhető.

Ígérem, hogy a végén egy összefoglaló blog-bejegyzést is írok. De ha eddig meggyőztem az olvasót, hogy ha kapkodó és nem mindig kellőképpen komoly stílusban is, de a gondolkodás tárgya iránti felelősséggel és a gondolkodás lépéseivel kapcsolatos könyörtelen szőrszálhasogató szigorúsággal haladok, akkor kérem, jöjjön velem ezen az úton.

Minden észrevételt, pontosítást, kérdést, kritikát nagy köszönettel fogadok: egyszer ezt már igazán végig kell gondolni, nem igaz?

Kitűzés a Pinteresten

A webhely használatának folytatásával elfogadom a sütik használatát. Részletek

A hatályos jogszabályok alapján kötelező tájékoztatni a látogatókat, hogy a weboldal ún. cookie-kat használ és tárol a számítógépen. Ha ezt nem szeretnéd, akkor a böngésződ megfelelő beállításait használva tiltsd le a cookie-k tárolását, vagy zárd be a weboldalt. Bővebben: Adatkezelési és cookie tájékoztató

Bezárás