Azt gondolom, hogy rendkívüli károkat okoz a verseny és a versengés összetévesztése, összemosása.

Látszólag csak a megfogalmazásban van a különbség: azt akarom-e, hogy célba érjek az élet nagy tájékozódási futóversenyén, vagy azt, hogy a többieket legyőzzem. A gondolkodásom és a tevékenységem azonban egészen más lesz aszerint, hogy mire törekszem. Az első esetben egyre jobban akarok tájékozódni és egyre gyorsabban akarok futni. A második esetben annak is meg kell fordulnia a fejemben, hogy hogyan tudnám elérni, hogy a többiek ne tájékozódjanak olyan jól és ne fussanak olyan gyorsan… és ha a szabályok megengedik, lesz, aki megkísérli csábító ajánlatokkal rábeszélni a többi versenyzőt némi „lazításra”, eldugja vagy elrontja a térképüket, vagy akár rajzszöget szór eléjük: hiszen nemcsak a saját maga gyorsítása, hanem a többiek lassítása is ugyanolyan eredménnyel jár a versenyző számára!

Ennek az utóbbinak nem az az oka, mintha bárki is rossz akarna lenni a többiekhez – hanem az, hogy abban a pillanatban, ahogy valakinek a többiekhez képest kell eredményesnek lennie (vagyis abban a pillanatban, ha az értékelés norma-orientált (erről is szól az Új noteszlap a tanulás eredményének értékeléséről), valóban előnyt jelent számára a többiek lemaradása!

Mindenképpen lesz, aki ezt kihasználja – tehát hosszabb távon azok maradnak versenyben, akik kihasználták, a szabályok (és a szabály-hézagok) által megengedett maximális módon.

Ismétlem: ez nem egyes személyek jóakaratán, szabálytiszteletén, korrektségén vagy ezek hiányán múlik: nagyobb populációban mindig lesznek ügyeskedők, akik a szabályok és szabály-hézagok lehetőségeit a maximumig kihasználják nemcsak a saját hasznukra, hanem a többiek kárára is. A norma-orientált mérés pedig nekik kedvez: egy idő után belőlük fog állni az (újonnan bekapcsolódók számára mintát, példát jelentő) élmezőny!

A norma-orientált mérés azoknak kedvez tehát, akik ahelyett, hogy (az egyre jobb eredményért) versenyeznének, (a többiek legyőzéséért) versengenek.

Ha pedig abból indulunk ki, hogy ami nem tilos, az szabad, akkor ez a hatás megakadályozhatatlan. Akármilyen szabályokat fogalmazunk meg, azoknak mindig lesznek határeseteik, lesznek hézagaik, nehezen értelmezhető kombinációik – a Gödel-féle nemteljességi tételek feltételének megfelelő (azaz a gyakorlatban szinte bármelyik) axiómarendszerben fel lehet tenni olyan kérdést, amely az adott axiómarendszeren belül megválaszolhatatlan. Aki pedig ilyent kihasznál: előnyhöz jut.

Azt próbálom kifejezni, hogy miközben a versenyt, mint a fejlődés motorját dicsőítjük és támogatjuk, a szabályaink valójában a versengésnek kedveznek (azaz annak, amikor azonos előnyt jelent, ha valaki a saját teljesítményét fokozza, mint ha a többiekét akadályozza) – és ez így van minden olyan esetben, amikor norma-orientáltan mérünk.

Nem kötelező ebben (sem) egyetérteni velem, mint ahogyan abban sem, hogy együttműködés esetén mindenki többet nyerhet, mint rivalizálás esetén a győztes. Azt viszont mindenképp javaslom, hogy amikor valami okból norma-orientált mérést választunk, gondoljunk mindig erre a hatására is.

Az eredeti noteszlapok Gerő Péter: Az élethelyzethez igazított tanulás című tankönyvében jelentek meg (ZMNE, Budapest, 2008)

Egyik kedves jóbarátom úgy döntött, hogy igyekszik „nem hatni” a gyermekeire, mert azt „káros befolyásolásnak”, a személyiségükbe való mesterséges beavatkozásnak tartja. Ő nem akarja „manipulálni” a gyermekeit!

Aha.

Eszerint rábízza a TV-reklámokra és az óriásplakátokra, a politikusok nyilatkozataira és a postaládánkat megtöltő szórólapokra, valamint a napi életben felbukkanó ezer véletlenre, hogy azoké legyen a kizárólagos hatás.

Azoké, amelyek nyíltan, le sem tagadva igenis manipulálni akarnak!

Ezzel tehát a felsorolt és fel nem sorolt szándékos manipuláló hatásoknak nyit nagyobb teret, ezeknek enged kontrollálatlan befolyást.

Ez még akkor is furán hangzik, ha megvalósítható; de ő a maga viselkedésével akkor is felmutat valamiféle élet-modellt, ha nem akarja, vagy talán észre sem veszi. Ez lenne a helyes viselkedés?

Csak addig, amíg az ember nem tud különbséget tenni a motiválás és manipulálás között, és annyira irtózik az utóbbitól, hogy inkább az előbbit is elutasítja.

Hadd ajánljam ezt a (többféle forrásból is hallható) meghatározást:

Manipulálás: ha valakivel elhitetjük a saját célunkról, hogy az az ő célja: ha rávesszük, hogy azt tegye, ami nekünk jó, és közben higgye azt, hogy ez neki jó.

Motiválás: ha segítjük abban, hogy tisztázza a saját céljait és abban, hogy a saját céljai megvalósításáért dolgozzon.

Saját célokról, tényleges érdekekről van szó és nem pillanatnyi ötletekről: szükségletekről és nem igényekről.

A nyilvánvaló esetekre mindenki sok példát tudna mondani. A határesetek az igazán érdekesek – mert kiderül belőlük, hogy a motiválás-manipulálás felosztás nem mindig egyértelmű; és nem is mindig azonos a jó-rossz felosztással.

A klasszikus példával élve: amikor a totyogó gyereknek azt mondjuk, hogy azért ne érintse meg a befűtött kályha vasajtaját, mert „nem szabad” és kész – ez egyértelmű manipuláció, hiszen nem tudom, csak feltételezem (bár persze nagyonis alapos okkal feltételezem), hogy a gyermek célja a fájdalom és sérülés elkerülése.

De bocsánat: ha meghallgatjuk okos és többségükben nyilvánvalóan jó szándékú menedzserek és politikusok, jövőkutatók és lokális világmegváltók egymásnak néha szögesen ellentmondó tanácsait, ott se lehet kétségünk afelől, hogy többnyire nagyon őszinte meggyőződéssel hiszik, hogy amit mondanak, az a másik ember céljaival egybevág. A legnagyobb diktátorok és a legnagyobb maffiózók az emberiség jótevőinek hitték magukat, igazán, őszintén, becsülettel (még ha ezek a szavak az ő számukra nem is jelentették ugyanazt, mint amit az Értelmező Szótárban találunk róluk).

Az általam kifejlesztett módszertan, az élethelyzethez igazított tanulás művelésekor szerencsés helyzetben vagyunk: felnőtt (tehát elvileg: saját céljaikat magukban feltárni tudó, célszerű viselkedésre képes), mentálisan egészséges emberekkel foglalkozunk. De gondoljunk arra, hogy a másik ember tapasztalatainak, környezetének, az élete korábbi eseményeinek, a másik ember én-képének ismerete nélkül nem tudhatjuk, csak sejthetjük, hogy az ő számára mi jelent értéket, mi jelent célt.

Nem tudok jobb megoldást, mint hogy a fenti meghatározás-párt újból és újból az emlékezetünkbe idézzük. Ha pedig elbizonytalanodunk, akkor nyugodtan folyamodhatunk a legegyszerűbb (bár ritkán használt) eszközhöz: ahelyett, hogy magyaráznánk, amit mi gondolunk – kérdéseket tehetünk fel, amelyekre a másik ember adhatja meg a saját válaszait.