Hogyan kapcsolódnak a Márka-kupakok a gazdaságunkhoz?

Az 1960-as évek közepe táján fergeteges esemény kavarta fel a tervgazdaság unalmas kiszámíthatóságában élő társadalmunkat. A kapitalista szerencselovagok önfeledt életérzése ezúttal a Márka kupak-akcióban öltött testet: aki összegyűjtötte és valahová beküldte 50 üvegnyi Márka üdítő kupakját, az a munka nélküli meggazdagodás csillogó álmát követve abban reménykedhetett, hogy ő lesz a meghirdetett nyeremények egyikének boldog tulajdonosa.

Nagymamám és a kupakok.

Nagymamám, szegény, szintén félretette a kupakokat és sikerült is a megadott határidőre 50 darabot összegyűjtenie. Az én feladatom volt ezt elvinni valahová – talán postára: már nem emlékszem.

Nem emlékszem, mert nem tulajdonítottam fontosságot a dolognak – csak ezzel nem akartam a nagymamámat elkedvetleníteni. Soha nem mondtam el neki, hogy a kupak-akció ideje alatt az iskolában olyan ismeretre tettem szert, amely „helyretette” bennem ezt a történetet, egyben életre szóló tanulsággal szolgálva.

Az iskolában: ezzel nem azt mondtam, hogy a tanítási órán. Ismeret: ez pedig nem valamelyik tananyagot jelenti.

Mire tanítottak a Márka-kupakok?

Az iskola büféjéről van szó, amelynek rendszeres látogatója voltam, elsősorban kedvenc édességem, a darabonként 1 forint 30 fillérbe kerülő isler miatt.

Látom ám, hogy a büfésnéni sem dobja ki a Márka-kupakokat, hanem elteszi őket. Nem tagadom: ezt önmagában is furcsának tartottam: azok a kupakok végül is nem a néni kupakjai. Aki megvette az üdítőt, megvette a (betétdíjas) üveget is, rajta a (betétdíjatlan) kupakkal: meg kellett volna kapnia. De ezt még tudomásul vettem, pedig akkor még nem is tudtam, hogy az italmérésben mindig egy milliméterrel a vonal alatt van a sör felszíne és a hentes is önmagának (vagy hiánycikkekért való cserealapnak) teszi el a legszebb húsokat. De tegyük fel, hogy a büfésnéni is így gondolkodik: akkor is, ami a büfében van, és nem megy át a vevő tulajdonába, az a büféé (illetve az azt üzemeltető cégé): az lenne a logikus, hogy amikor a kupakok összegyűlnek, azt a cég küldené be… de még ez is fura lenne, mert egy (természetesen állami) cég miért is venne részt egy másik (természetesen állami) cég nyeremény-akcióján? Az állam tenné át a nyereményt az egyik zsebéből a másikba?

Lopás, vagy nem lopás?

Dehát rendben van: végül is nem lopás, ha a néni nem dobja ki a kupakokat a szokott módon, hanem elteszi és a maga nevében beküldi őket. „Tiéd a gyár!” – szólt az akkori szlogenek egyike. „No, akkor haza is viszem” – volt erre sokak válasza. Szóval tudomásul vettem a helyzetet, bár kicsit elkeseredve, mert magamban összehasonlítottam a büfésnéni nyerési esélyét nagymamáméval, aki szorgosan rakodta egy zacskóba a kupakokat, hogy legalább egyetlenegy ötvenes készlet összegyűljön.

Ami azonban sokkolt (és erre utaltam, mint hatalmas tanulságra), az az volt, hogy a néni azért vehetett le és tehetett el rögtön minden egyes üdítőital-vásárlás után egy-egy értékes Márka-kupakot… mert… mert a büfében egyszercsak kizárólag Márka üdítőket lehetett kapni!

Ettől esett le nekem a tantusz.¹

Szóval azt láttam, hogy nem a vásárlót, a végfelhasználót, az ügyfelet érdemes bármiről is meggyőzni, bármiben is érdekeltté tenni – hanem az őt kiszolgáló Lokális Mindenhatót. Ha a büfében (az üzletláncban, a bevásárlóközpontban) ez a Márka vagy amaz a márka kapható, ha a bolt ezt teszi a kirakatba, ha az üzletkötő ezt ajánlja, ha ez van a szemmagasságban lévő polcon, akkor az akció sikeres volt: ez fog fogyni, akár eszi a vevő, a fogyasztó, a végfelhasználó, akár nem.

Így nyert a Microsoft üzleti versenyt jobb operációs rendszerek és jobb böngészők előtt: nem a vevőket, hanem a forgalmazókat állította a maga oldalára. Így viselkednek azok a gyógyszergyártó cégek, amelyek nem a vevőnek, hanem a gyógyszert felíró orvosnak ajánlanak kedvezményt; azok a cégek vagy akár pártok, amelyek nem a hirdetést, hanem a hirdető céget veszik meg – aztán a forgalmazón, az orvoson, a hirdető cégen múlik, hogy a tényleges vásárló, felhasználó, szavazó vagy bárki más érdekei hogyan jelennek meg (megjelennek-e egyáltalán) a folyamatban.

Ezzel válik főszereplővé a közvetítő.

Lehet ezt szidni vagy lehet örülni neki: ameddig a kialakult gazdasági rendszer „ezt jutalmazza”, addig ez fog működni. Vagy ami ugyanezt jelenti: aki győzni akar, vagy egyáltalán csak meg akar maradni az üdítők vagy a gyógyszerek piacán, vagy az operációs vagy a politikai rendszerek versenyében, annak ezt a folyamatot kell működtetnie – mert eszi vagy nem eszi, ő sem kap mást.²

————————

¹Darabja akkoriban 60 fillér; az utcai telefonfülkékben korlátlan időtartamú hívást lehetett kezdeni, ha az ember bedobta a tantusz nevű fémkorongot. Ha a hívás nem sikerült, mert például a hívott fél mással beszélt, akkor a telefonkagyló visszaakasztásakor a tantusz kigurult a készülékből; ha viszont a hívott fél felvette, akkor a tantusz jellegzetes csörrenéssel belepottyant a készülék belső pénz-tartályába. Innen ered a „leesett neki a tantusz” mondás: arra utal, hogy sikerült kapcsolni.

²Elnézést kérek, hogy erre az ősrégi viccre utaltam: amikor valaki a megengedett mennyiségen felüli kávét akar átcsempészni a határon. A vámnál kibontják a csomagját és megkérdezik: hát ez meg micsoda? Madáreledel a papagájom számára – feleli. Dehát a papagáj nem eszik kávét – mondja a vámos és erre érkezik a klasszikus felelet: Eszi, nem eszi – nem kap mást.

További linkek:

• Ha kérdeznél a Szia, Tanár Úr! házigazdájától, Gerő Pétertől, írj a sziatanarur@geropeter.hu e-mail címre.  
• Csatlakozz a Szia, Tanár Úr! facebook csoportba, ahol egy összetartó csapat tagja lehetsz és felteheted a további kérdéseidet ITT!
• Ha pedig szeretnél első kézből értesülni a friss hírekről, akkor iratkozz fel a hírlevélre ITT!