Szememnek nem hiszek: pirított szöcske cserebogár-desszerttel – látom a képeken, hogy hol mindenütt fogyasztják ezeket és ennél még ilyenebbeket.

Kérem is azt az Olvasót, akinek az ilyen leírások felkavarják a gyomrát, hogy óvatosan vagy sehogyan se olvasson most tovább: vegye elő inkább, ha javasolhatom, valamelyik kevésbé fajsúlyos írásomat, például a zsiráfok gondjairól szólót: az jobb lesz mindenképpen.

Van olyan is például, hogy egyik fajta állat visszaöklendezi egy részét annak, amit megevett. Nem kérődzik: kiöklendezi és ahová hányta, onnan le lehet rázni. Ez egy ragacsos, kenőcs-halmazállapotú valami (inkább nagy viszkozitású, lassan folyó folyadék), amelyről az emberek észrevették, hogy jó íze van. Ez az íz ráadásul attól függ, hogy az állat milyen táplálékon élt. A piacon így árulják, üvegekben: ilyen vagy amolyan táplálkozású, esetleg vegyes táplálkozású eredettel rendelkező massza. Az emberek meg veszik, ételekbe és italokba teszik, sőt megeszik akár önmagában is, kenyérre kenve. (Nem az ember van kenyérre kenve, hanem ez az öklendezmény, vagy hogyan is hívhatom.)

Az is cifra, hogy van egy másik állat, amelyiknek valami mirigye egy zsíros folyékony váladékot termel. Ezt kimasszírozzák belőle, és meg is isszák, de van olyan is, hogy hagyják megerjedni, sőt megpenészedni. A darabokba összeállt, megerjedt, penészes, talán leginkább gyurma-állagúnak mondható vagy keményebbre száradt eredmény pedig elegáns lakomákon is felbukkanó, kedvelt csemege. Válogatnak az emberek a boltban, hogy milyen módon megerjedt, milyen színű penésszel díszes változatot vegyenek; igyekszenek szépen elrendezni a tálon a különféle állagú és színű darabokat, szeleteket.

Nemcsak gusztustalan, hanem megdöbbentő, ami azokkal a pici élőlényekkel történik, amelyeknek a – nem akarok szellentést mondani – táplálékuk megemésztése közben történő gáz-kibocsátása jelenti jónéhány élelem fontos alkotóelemét. Szerencsétleneket táplálék-megvonásos körülmények közt tartják, szinte hibernálva, majd amikor elérkezik a felhasználás nagy napja, akkor gyakorlatilag körülöntik őket a táplálékukkal és a fejlődésükhöz legkedvezőbb hőmérsékletet teremtenek a számukra. Ezek meg táplálkoznak persze önfeledten (és fejlesztik a gázt, ahogyan azt a szervezetük előállítja), miközben a kicsi lelkük, ha van, talán az Örömódát zengi nagy boldogságában – amikor hopp: a létrejött gázmennyiséget elégnek találván a jószándékú, gondos ember az egészet, úgy ahogy van, megsüti: például egyszerűen tüzet gyújt alá. Igen, megsül élve az egész „kolónia”, körülötte az általuk el nem fogyasztott táplálékkal, és így az egészből együtt lesz emberi táplálék: sokmillió ember rendszeres étele vagy étel-tartozéka.

Nem mintha fontos lenne, de leírom ezeknek az ételeknek a nevét is. Az első, amelyről írtam, a méz; a második a sajt, például a camembert; a harmadik a kelttészta a belesütött élesztővel.
Jóétvágyat!