Számomra az alább látható vers volt az egyik alkotás, amelyik világossá tette, hogy mi is a „haza”. Nem feltétlenül az a helye a világnak, ahová a születésemkor véletlenül pottyantam. Nem az a közösség, amelynek a „nagy emberei és dicső korszakai” fényében én is szívesen sütkéreznék – mintha bármi érdemem is fűződne hozzájuk. Nem az a hely, ahol elismerést, segítséget, különleges bánásmódot remélhetek pusztán azért, mert ott vagyok és mert én vagyok ott. A haza (éppen úgy, mint a család) az, ahol önkéntelenül is azt nézem, hogy mit adhatok, nem számolva, hogy mit és mennyit kapok. Ahol nem az a fontos, hogy örülök-e a többieknek, hanem hogy adtam-e nekik okot, hogy örüljenek nekem − és ahol nem kell ezért meghazudtolnom magamat.

Hadd kezdjem tehát az alábbi verssel a bejegyzés-sorozatomnak azt a vonulatát, amelyben a számomra legkedvesebb művészi alkotásokat tervezem megmutatni.

Szabó Lőrinc: Hazám

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

Az Egyesült Királyságban szerzett élményeim, tapasztalataim, gondolataim blogposzt-sorozatban jelentek meg a https://hataratkelo.blog.hu/ keretében, „Péter Londonból” aláírással. Ez az írás is ott jelent meg első ízben 2015-ben:
Magyar nem csak otthon lehetsz.
A bevezető MTI-képet a Határátkelő blog-gazdája találta hozzá: ezúton is köszönöm.

Üdvözöllek, kedves ismeretlen Olvasóm, akivel valószínűleg azonos gondolatokon gyötrődünk, és akit most tulajdonképpen abba is beavatok, ami az én számomra is álmatlan éjszakákat hozott. Dőlj hátra, vegyél mély lélegzetet, és kérlek: gyere velem ebben a gondolati kalandozásban. Amit írok, nem „örök igazság” és nem tanács, hanem a magam kérdései és a magam válaszai. Olvasd el, fontold meg, és aztán dönts a magad hasznára, a magad kockázatára – biztonságosan és magabiztosan!

„A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell” – mondja a Szózat. Eszerint az, aki külföldre költözik ezzel hűtlen lett a hazájához?

A magyar idézet után a magyar olvasótól kérdezem: hazaáruló volt-e Rákóczi, amikor emigrált, látva, hogy az általa képviselt ügy megbukott, és nem akart az „aktuálisan győztes ügy” szolgálatába állni?

Hazaáruló volt-e Kossuth, amikor külföldön járta az országot, az általa képviselt, de akkor Magyarországon üldözött gondolatokat népszerűsítve?

Nem jogos-e „legnagyobb magyar”-ként tisztelni Széchenyi Istvánt, aki jobban tudott németül, mint magyarul, életének jelentős hányadát külföldön töltötte – és gondolatokat, terveket, itthon újdonságnak számító felfogást hozott haza? És ha lakóhelyéül végképp a külföldet választotta volna: talán most, az elmúlt évek új nagy népvándorlását tekintve, elgondolkodhatunk: vajon az volt-e az igazi hazafi, aki annak idején ottmaradt Etelközben?

Hadd írjak most két, már elhunyt sportemberről, nagy tisztelettel, de teljes nyíltsággal.

Egyikük pillanatig sem titkolta, hogy a sportteljesítményét a fizetéstől teszi függővé: erről közismert legendák szólnak. Amikor alkalma nyílt, külföldre ment és ott csinált karriert. Haza akkor jött, amikor a sportpályafutása már véget ért; itthon már semmi érdemi sport-tevékenységet nem végzett.

A másik még akkor sem hagyta el Magyarországot, amikor egy kicsinyes adminisztratív döntés abban gátolta meg, hogy élete legnagyobb versenyén részt vegyen. Egész aktív életében a hazai utánpótlás-nevelésben tevékenykedett.

Két kérdésem van. Melyikük tevékenységének lett nagyobb hatása Magyarország ismertségében: Puskás Ferencé vagy Papp Lászlóé? És egy még kellemetlenebb kérdés: melyiküket becsülte meg Magyarország több elismeréssel, róla elnevezett több és jelentősebb létesítménnyel?

Senkit nem akarok semmire rábeszélni; csak azt sem akarom, hogy bárkit tévhitek vagy félreértett értékek tartsanak vissza. A hazát szolgálni, az otthon élőket segíteni, magyarnak maradni nemcsak otthon lehet.

Ami mégis fájhat

 Nem, most nem a Duna-Tisza és a Balaton, a nyelv és a pesti viccek, vagy a csülkös bableves és a Túró Rudi hiányáról lesz szó. Nem is az otthon maradt rokonokról és a gyermekkor feledésbe merülő színtereiről.

Változás várható még valamiben, amit eleinte nem is gondolna az ember. Sajnos nem emlékszem, hol olvastam a történetet, amelyben a barátai megkérdeztek valakit, mit tenne, ha hirtelen többszörösére növekedne a jövedelme. „Akkor bizony új barátokat kellene találnom” – felelte a többiek nagy megrökönyödésére, és hozzátette: „Olyan helyekre járhatnék, olyan programjaim lehetnének, amelyekben ti nem tudnátok követni”.

Azt próbálom kifejezni, hogy aki egy nagy lépéssel „megcsinálja a szerencséjét”, annak számítania kell arra, hogy a régi barátai nem mind fogják megtenni ezt a lépést (közülük néhányan talán csak azért, mert nem lesz hozzá bátorságuk… persze úgyis a körülményekre fognak hivatkozni); tehát mindenképpen változik a baráti kör.

Ez nem feltétlenül baj; csak számítanunk kell rá, hogy az a barát, szomszéd, kedves kolléga, akivel mostanában egymásnak panaszkodunk és egymást bátorítjuk, „távoli ismerőssé” fog válni: levelezni fogunk, talán meg is látogat majd az új, külföldi otthonunkban – de már „nem éljük egymás életét”: egyre több lesz az, amiben nem értjük egymást. Ismétlem: ez nem feltétlenül baj; csak számítanunk kell rá.

És mi történik, ha kimész, belekezdesz az új életedbe… és nem sikerül?

Először is: ha nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy nem is sikerülhet. A legenda szerint amikor a Wright testvérek a világon elsőként sikeresen szálltak fel motoros repülőgéppel, az nemcsak hogy nem az első próbálkozásuk volt, hanem azon a napon már a harmadik.

Képzeljük el a helyzetet: nem sikerült; aztán megint nem sikerült. Az újságírók már nyilván hazamentek, a gyerekek röhögnek, a család szégyenkezik – és ők befekszenek a sárba a mocskos, olajos motor alá, hogy valamit megigazítsanak… mert egyszer valakinek biztosan sikerülni fog: ennél többet akkor még nem tudhattak.

Ne add fel!

Nagyon fontold meg, mielőtt belevágsz! Alaposan tervezz és legyen terved arra az esetre is, ha nem működik a terv! Gondolj meg mindent, amit előre meggondolhatsz! De ha döntöttél és belevágtál: ne add fel!

Persze előfordulhat, hogy mégis fel kell adnod; előfordulhat, hogy kénytelen vagy abbahagyni és hazajönni. Egy rokon betegsége, egy üzleti partner kilépése, egy baleset… sokféle ok lehet, amely megakadályozza a folytatást (abban a pillanatban legalábbis).

Hazajössz, feltehetően nem igazán jó hangulatban – és megszólal a „jóbarátok” kórusa, akik ugye megmondták, akik óva intettek, akik tudták előre, és akik most együttérző arccal (le)sajnálnak, legalábbis amikor veled vannak; és hogy a hátad mögött mint mondanak, azt jobb, ha nem tudod.

De ha megtudod mégis: mondd el nekik Karinthy esetét a kezdő költővel, aki véleményt kért a verseiről. Karinthy nem mondott véleményt, hanem ezt írta neki: legyél mindenképpen büszke, hogy vállaltad! És ha valaki kinevet, és azt mondja, hogy rosszak a verseid, így felelj neki: én legalább költő vagyok, ha rossz költő is; és te?

Ha gúnyolódik veled valaki, nyugodtan nézz szemébe és mondd: én legalább megpróbáltam; és te? Én legalább ezt is megtapasztaltam és ennyivel is több tapasztalatot szereztem; és te? Én már tudom, hogy a falu határán túl milyen a világ az élet mindennapjaiban; és te?

És ne add fel!