Oldal kiválasztása
Új noteszlap a tanulás eredményének értékeléséről

Új noteszlap a tanulás eredményének értékeléséről

A hagyományos képzés kínos pontja az értékelés.

Valamennyien sokféle iskolába jártunk, sokféle képzésben vettünk részt. Felelések, dolgozatok és vizsgák tucatjai vagy százai, osztályzatok ezrei állnak a hátunk mögött. Megtapasztalhattuk azt, amit a szakirodalom is ír: az osztályzatok a jelöltek tudásán kívül más tényezőktől is függenek…

Eleve érdekes, hogy eltérő kultúrákban, de egyazon kultúrán belül is milyen ellentmondó felfogásokkal, kiinduló szemlélettel találkozunk még abban az alapvető kérdésben is, hogy az értékelés során mihez viszonyítsunk: objektív mércékhez-e vagy a többi tanuló eredményeihez.

– Kritérium-orientáltnak nevezzük azt az értékelést, amikor előre megszabott kritériumokhoz, feltételekhez viszonyítunk: aki „átugorja a lécet”, megkapja a megfelelő értékelést. Tehát például: aki a pontszám 81-100 %-át szerezte meg: jeles, 61-80 %: jó és így tovább.

– A norma-orientált értékelés pedig úgy működik, hogy a vizsgált személyek adott hányada kerül egy-egy adott kategóriába. Tehát például: a csoport legjobb 20%-a jelest kap, a második legjobb 20% jót és így tovább.

A kritérium-orientált értékelés eredménye független a többiek teljesítményétől; a norma-orientált értékelés viszont kifejezettem a „mezőnyben” elfoglalt helyet jelzi. Vajon melyik az igazságos?

A helyzet az, hogy mindkettővel találkozunk és a maguk „megszokott” helyén fel sem merül, hogy igazságtalannak tartsuk őket! A nyelvvizsga vagy a számítógép-használói ECDL-vizsga például kritérium-orientált: aki a követelményt teljesíti, átmegy, függetlenül attól, hogy az aznapi száz vizsgázó közül mind a száz sikeres volt vagy csak ő egyedül. A felvételi vizsgákon norma-orientált az értékelés: például az első 50 főt veszik fel, úgyhogy valakinek az eredményessége döntő mértékben múlhat akár azon is, hogy kikkel került egy csoportba.

Az értékelés nemcsak attól függően lehet más és más, hogy mihez viszonyítunk, hanem a (gyakran ki sem mondott) céltól függően is.

– Amikor tantárgyi záró-osztályzatot adunk, akkor szummatív értékelést végzünk: ez az osztályzat a tanév, a képzés, a tanfolyam során elért eredmény összefoglaló értékelése.

– A képzés során menetközben adott osztályzat normatív értékelést valósít meg: fő funkciója szerint ez visszajelzés, és mint ilyen, a tanuló, a tanulási folyamat befolyásolásának eszköze.A szummatív értékelés arról szól (és semmi másról), hogy a vizsgált személy most, a mérés pillanatában (például a tantárgy, a tanfolyam stb. végén) milyen szinten áll: semmi köze a bejárt úthoz vagy a korábbi eredményekhez. A normatív értékelés azonban (pedagógiai célzattal) felfelé kerekítve biztató, lefelé kerekítve figyelmeztető lehet: ez a fő feladata.

Rendkívül furcsa ezeknek a szempontoknak a keveredése. Például: az iskolában a tanév végén kapott osztályzat „szokásos módon” a tanév közben kapott osztályzatok egyfajta átlagaként alakul ki (olyannyira, hogy kötelező, hogy a diáknak a tanév során meghatározott számú osztályzata legyen; ha nincs, némelyik tanár az utolsó hetekben gyorsan „generál” néhányat). Ez teljesen olyan, mintha valakinek azért nem adnák oda az olimpiai aranyérmet, mert igaz, hogy az olimpián ő nyújtotta a legjobb teljesítményt, de egy hónappal korábban az edzőtáborban „nem hozta a formáját”.

Mellesleg: ha valakinek végig, napról napra felkészülve valamennyi felelete és dolgozata négyes lett, az ugyanúgy négyest kap az év végén, mint az, aki szerzett öt hármast és öt ötöst; ráadásul függetlenül ezek sorrendjétől. Tehát ha az év során hármasról javított ötösökre vagy ötösről rontott hármasokra, ez – a szabály szerint – ugyanabban az évvégi osztályzatban nyilvánul meg.

Valójában az évközi osztályzatoknak elsősorban pedagógiai szerepet kellene betöltenie (visszajelzés, motiválás). Az évvégi osztályzat viszont szummatív értékelés, mert év végén azt kell megállapítani, hogy a tanuló az adott pillanatban milyen szinten áll az adott tantárgyból (függetlenül attól, hogy milyen ütemben, mennyi idő alatt, hányszori „nekifutásra” jutott el ide).

Időigényes volta miatt ritkán alkalmazott módszer a

– diagnosztikus értékelés, amely teljességre törekedve pontosan feltárja, hogy a tanuló mit tud és miben vannak hiányosságai (például: valóban megvan-e minden szükséges előismerete ahhoz, hogy az új tantárgyat, tananyagrészt elkezdje).

Mielőtt tanárként elborzadunk a valamennyi tudnivalóra szisztematikusan kiterjedő értékelés méreteitől, gondoljunk arra, hogy a számítógép használata a hosszadalmas „dolgozatjavítások” sok feladatát leveheti a vállunkról!

Ami pedig a tanulót illeti: egy hosszú tesztlapot kitölteni persze fárasztó, de például a KRESZ- és az ECDL-tesztkönyvek népszerűsége azt mutatja, hogy sokan szívesen vállalják ezt a fáradságot, ha pontos visszajelzést kaphatnak a tudásukról (és előrejelzést a várható vizsgaeredményükről).

Zolika és a piros majom

Zolika és a piros majom

Az Állatkert közelében laktunk; gyakran mentünk oda, amikor a fiaim még kicsik voltak. Idősebb fiam, Zolika ilyenkor mindig előre megtervezte, mit fog megnézni: kiválasztott legfeljebb 2-3 állatot és azokat nézte órák hosszat: egy alkalommal például a tevével nézték egymást nagyon hosszasan, máskor a víziló időnkénti felbukkanására várt hatalmas türelemmel.

Egyszer induláskor azt tervezte, hogy ő most a piros majmot akarja megnézni. Jó. Az orangután vöröses színű: gondoltuk, biztosan az tetszik ennyire Zolikának: odavittük. Zolika valóban érdeklődéssel szemlélte az orangutánt, de pár perc után közölte, hogy most már akkor indulhatnánk a piros majomhoz.

Végigjártuk a majomházat. Zolika mindegyik majomnak örült, de időről időre megjegyezte, hogy a piros majommal való találkozás még hátravan.

Sejtelmünk sem volt, melyik lehet a piros majom: be kellett vallanunk Zolikának, hogy nem találtuk. Szomorúan indultunk hazafelé.

A kijárat felé esik az a műszikla, ahol békés hegyikecskék társaságában a páviánok tanyáznak.
Amikor megláttuk őket, Zolika visongani kezdett a boldogságtól: ott a piros majom!

Akkor jöttem rá, hogy amikor Zolika a majmot pirosnak nevezi, akkor, hogyan is mondjam, nem az egész majomra gondol…

Ez a történet arra tanít engem, hogy egy-egy jellegzetes tulajdonság az összes többit „elfedheti”. Sokszor annak az illusztrálására használom, hogy nem kell mindenben kiemelkedőnek lenni: elég egy dologban, de nagyon. Néha azt is mutatom ezzel a történettel, hogy az ember a „renitenciakeretét” nem használhatja végtelenül. Aki sajátos szakállat, tetoválást, jelvényt, öltözéket visel vagy feltűnő módon beszélget, telefonál, rádiózik: megteheti, és semmi épeszű ok nincs arra, hogy őt mások emiatt “megítéljék” – ezzel mégis olyan képet alakít ki önmagáról, hogy egyes helyzetekben erőfeszítést kell tennie az elfogadásért. Én kínosan ügyelek arra, hogy az öltözetem, hajviseletem ne vonja magára a figyelmet és választékos stílusú beszéddel kerülöm a feltűnést – miközben a mondanivalóm tartalmában, a szakmai állásfoglalásaimban, többféle kezdeményezésemben gyakran kilépek az “elvárt keretekből”. Én erre használom azt a „megbízhatóság-képet”, amelyet a megjelenésem kialakít. Egyetérteni velem, vagy a viselkedésemet bármi értelemben “mintának” tekinteni – természetesen – ebben sem kell: mindenkinek a saját döntését kell meghoznia, hiszen a döntései előnyeit mindenki maga élvezi, a döntései kockázatait mindenki maga viseli.

Rómeó, Júlia, felelősség

Rómeó, Júlia, felelősség

Eseménydús és változatos életet élő idősebb fiam 2013-ban, január közepén szerezte meg Indiában a jóga-oktatói bizonyítványt. Az évforduló alkalmából teszem közzé ezt a 2008 körüli írásomat.

A felelősség felvállalásáról

Hát igen: ha eddig sikerült is egy cseppnyi szimpátiát kiváltanom a Tisztelt Olvasóból, ezt most fogom elveszíteni.

Ha én lettem volna a Montague- vagy a Capulet-apuka, valószínűleg én is tiltottam volna egymástól Rómeót és Júliát – és úgy látom, hogy az események engem igazoltak volna.

Tegyük fel, hogy másképp folytatódik a történet. Tegyük fel, hogy zord atyai szívem meglágyul és áldásomat adom a fiatalokra, akik az őket eltöltő, szenvedélyesen kavargó érzelmektől szárnyalva, a közelgő beteljesülés mámorától remegő pejslivel az oltár elé állnak.

Én pedig büszke örömapaként fogadom a gratulációkat – persze vigyázva, hogy egy pillanatra se fordítsak hátat a másik örömapának, ha meg akarom érni a másnapot.

Node minden napnak vége van egyszer: még a lakodalmi mulatság utáni másnapnak is.

Rómeó és Júlia számára megkezdődik a boldog házasélet: az ölelések, egymás karjában ébredések, aztán a gyermek-várás csodája, aztán hurrá, én meg nagypapi lettem…

Nem biztos, hogy megtörtént volna, de vajon mit tett volna Rómeó, ha ekkor veszíti el Júliát: ha hitvese belehal a szülésbe (aminek abban a korban és környezetben nem elhanyagolható valószínűsége lehetett)? Utána halt volna ő is, mert (ahogyan a történetből tudjuk) nem tud szíve választottja nélkül élni?

Nem biztos, hogy megtörtént volna, de vajon mit tett volna Júlia, ha ekkor veszíti el Rómeót: ha hitvese halálos szúrást kap egy utcai csetepatéban (aminek abban a korban és környezetben nem elhanyagolható valószínűsége lehetett)? Utána halt volna ő is, mert (ahogyan a történetből tudjuk) nem tud szíve választottja nélkül élni?

Vagy ha a házasságkötéskor tizennégy éves Júlia szerelme nem tart örökké… vagy ha a forróvérű Rómeóban más is felkelti a Nagy Szenvedélyt… vagy ha csak összevesznek és az egyik becsapja az ajtót… a másik már indul is tőrért, méregért?

Én meg nevelhettem volna fel az árva unokát?

Persze tudunk példákat, amikor épp a felelősség, a nehézség tesz éretté valakit – de nem túl nagy kockázat mindent erre a lapra tenni?

Idősebb fiam, Zoli (akinek a sorsa a Tisztelt Olvasót talán kevésbé érdekli, mint Júliáé és Rómeóé, viszont a vele való kapcsolatomról nemcsak feltételezéseim vannak, hanem igaz történetet írhatok) az első olyan középiskolai évfolyamhoz tartozott, amelynek kétszintű érettségit kellett tennie. Semmit nem tudtunk a felsőoktatási felvétel gyakorlatáról, várható minimum-pontszámokról. Zolika Őméltósága kizárólag a legmagasabb felvételi pontszámokról ismert egyetemek egyikét: a Budapesti Közgazdasági Egyetemet írta be a felvételi papírjára – pokolba a megalkuvással!

Felvették. Pontosan a felvételi ponthatárra eső pontszámmal, de felvették.

Az első év második félévében látványosan lelassított a tanulással és kisvártatva közölte, hogy ő mégsem érzi úgy, hogy közgazdaságtannal szeretne foglalkozni: inkább újra akarja kezdeni az egyetemet szabad-bölcsészként (ez akkor újonnan induló szak volt: senki nem tudta, mit is jelent voltaképpen – talán még a szakokat indító egyetemek sem).

Felsoroltam neki (nem igazán barátságos hangon) az Okos Felnőttek összes ellenérvét, mire visszavonult a barlangjába. Egy hónap múlva azonban elém állt és elmondta, hogy ő megfontolta az érveimet, és egyikkel ezért és ezért nem ért egyet, a másiknak a veszélyét így és emígy tervezi kiküszöbölni; egyébként a szabad bölcsészetnek itt és amott nézett utána, ettől és amattól érdeklődött, és ő bizony továbbra is újra akarja kezdeni az egyetemet és továbbra is szabad-bölcsész akar lenni.

Megöleltem és attól kezdve mindenben segítettem. Zoli fiam azóta a szabad-bölcsész szak hallgatója egy másik egyetemen.

És ha visszahúzódott volna? Akkor azt is érdemli. Ha megijed apucija összevont szemöldökétől, akkor önállótlan gyerek még. Ha nem foglalkozik a tervével heteken át, amíg csak a végére nem jár, akkor az elhatározása nem volt komoly. Ha nem tud érvelni a vitában, akkor nem készült fel a szükségképp előforduló véleménykülönbségek kezelésére. Ha nem mer a meggondolt célja érdekében velem (és bárkivel) szembe menni, akkor nem érett az önállóságra. Ha elbújik, ha megfutamodik, akkor az eltökéltsége nem elég a bizonyosan bekövetkező megakadások, holtpontok, időleges kudarcok kezelésére.

Zoli azonban kiállta a felnőttség próbáját: bemutatta, hogy az adott döntési kompetenciaszinthez szükséges áttekintőkészséggel, magabiztossággal, a célja eléréséhez szükséges motiváltsággal kellő mértékben rendelkezik: az elhatározása végrehajtása közben adódó nehézségektől nem fog kétségbeesni. Nem akar majd „kiszállni a játékból”, ahogyan ezt Rómeó és Júlia tette, hanem nekiáll megkeresni a továbblépéshez vezető stratégiát.

Elhomályosul a szemem, mialatt ezt leírom – légy úrrá a nehézségeiden; legyél nagyon boldog, kicsi Nagyfiam!

Szabó Lőrinc: Hazám

Szabó Lőrinc: Hazám

Számomra az alább látható vers volt az egyik alkotás, amelyik világossá tette, hogy mi is a „haza”. Nem feltétlenül az a helye a világnak, ahová a születésemkor véletlenül pottyantam. Nem az a közösség, amelynek a „nagy emberei és dicső korszakai” fényében én is szívesen sütkéreznék – mintha bármi érdemem is fűződne hozzájuk. Nem az a hely, ahol elismerést, segítséget, különleges bánásmódot remélhetek pusztán azért, mert ott vagyok és mert én vagyok ott. A haza (éppen úgy, mint a család) az, ahol önkéntelenül is azt nézem, hogy mit adhatok, nem számolva, hogy mit és mennyit kapok. Ahol nem az a fontos, hogy örülök-e a többieknek, hanem hogy adtam-e nekik okot, hogy örüljenek nekem − és ahol nem kell ezért meghazudtolnom magamat.

Hadd kezdjem tehát az alábbi verssel a bejegyzés-sorozatomnak azt a vonulatát, amelyben a számomra legkedvesebb művészi alkotásokat tervezem megmutatni.

  

Szabó Lőrinc: Hazám

 

Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét
más érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.

A nők helyzete sajátos helyzet-e?

A nők helyzete sajátos helyzet-e?

A Rádió Bézs műsora, a „Szia, Tanár Úr!” arról szól, hogy megismerjünk, megértsünk valamit, amiről – sajnos vagy szerencsére – a legtöbbünknek nincsenek személyes tapasztalatai.

2021. január 13-án, szerdán 15 órától a műsor vendégei a Nők Egymásért Mozgalom, a NEM! aktivistái: Bárdits Éva és Hellenbarth Virág.

Miben nyilvánul meg és hogyan hat napjaink patriarchátusa? Hogyan lehet még egy megszólítással is „rangsort” kifejezni? Vannak-e „kötelező” női és férfi-szerepek és ha nem, akkor miért igen? Hogyan nyilvánul meg a pornóban ez az egész társadalmi-gazdasági problémakör?

Dr. Gerő Péter

Dr. Gerő Péter

Műsorvezető

Okleveles középiskolai tanár, okleveles programtervező. A „Multimédia az oktatásban” minőségi díj („multimédia-gyűrű”) alapítója. Fő tevékenységi és kutatási területe a felnőttkori kötetlen és önálló tanulás pedagógiája. Kidolgozója és alkalmazója az élethelyzethez igazított tanulás pedagógiai gyakorlatának.

Magyar nemcsak otthon lehetsz

Magyar nemcsak otthon lehetsz

Az Egyesült Királyságban szerzett élményeim, tapasztalataim, gondolataim blogposzt-sorozatban jelentek meg a https://hataratkelo.blog.hu/ keretében, „Péter Londonból” aláírással. Ez az írás is ott jelent meg első ízben 2015-ben:
Magyar nem csak otthon lehetsz.
A bevezető MTI-képet a Határátkelő blog-gazdája találta hozzá: ezúton is köszönöm.

Üdvözöllek, kedves ismeretlen Olvasóm, akivel valószínűleg azonos gondolatokon gyötrődünk, és akit most tulajdonképpen abba is beavatok, ami az én számomra is álmatlan éjszakákat hozott. Dőlj hátra, vegyél mély lélegzetet, és kérlek: gyere velem ebben a gondolati kalandozásban. Amit írok, nem „örök igazság” és nem tanács, hanem a magam kérdései és a magam válaszai. Olvasd el, fontold meg, és aztán dönts a magad hasznára, a magad kockázatára – biztonságosan és magabiztosan!

„A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell” – mondja a Szózat. Eszerint az, aki külföldre költözik ezzel hűtlen lett a hazájához?

A magyar idézet után a magyar olvasótól kérdezem: hazaáruló volt-e Rákóczi, amikor emigrált, látva, hogy az általa képviselt ügy megbukott, és nem akart az „aktuálisan győztes ügy” szolgálatába állni?

Hazaáruló volt-e Kossuth, amikor külföldön járta az országot, az általa képviselt, de akkor Magyarországon üldözött gondolatokat népszerűsítve?

Nem jogos-e „legnagyobb magyar”-ként tisztelni Széchenyi Istvánt, aki jobban tudott németül, mint magyarul, életének jelentős hányadát külföldön töltötte – és gondolatokat, terveket, itthon újdonságnak számító felfogást hozott haza? És ha lakóhelyéül végképp a külföldet választotta volna: talán most, az elmúlt évek új nagy népvándorlását tekintve, elgondolkodhatunk: vajon az volt-e az igazi hazafi, aki annak idején ottmaradt Etelközben?

Hadd írjak most két, már elhunyt sportemberről, nagy tisztelettel, de teljes nyíltsággal.

Egyikük pillanatig sem titkolta, hogy a sportteljesítményét a fizetéstől teszi függővé: erről közismert legendák szólnak. Amikor alkalma nyílt, külföldre ment és ott csinált karriert. Haza akkor jött, amikor a sportpályafutása már véget ért; itthon már semmi érdemi sport-tevékenységet nem végzett.

A másik még akkor sem hagyta el Magyarországot, amikor egy kicsinyes adminisztratív döntés abban gátolta meg, hogy élete legnagyobb versenyén részt vegyen. Egész aktív életében a hazai utánpótlás-nevelésben tevékenykedett.

Két kérdésem van. Melyikük tevékenységének lett nagyobb hatása Magyarország ismertségében: Puskás Ferencé vagy Papp Lászlóé? És egy még kellemetlenebb kérdés: melyiküket becsülte meg Magyarország több elismeréssel, róla elnevezett több és jelentősebb létesítménnyel?

Senkit nem akarok semmire rábeszélni; csak azt sem akarom, hogy bárkit tévhitek vagy félreértett értékek tartsanak vissza. A hazát szolgálni, az otthon élőket segíteni, magyarnak maradni nemcsak otthon lehet.

 

Ami mégis fájhat

 Nem, most nem a Duna-Tisza és a Balaton, a nyelv és a pesti viccek, vagy a csülkös bableves és a Túró Rudi hiányáról lesz szó. Nem is az otthon maradt rokonokról és a gyermekkor feledésbe merülő színtereiről.

Változás várható még valamiben, amit eleinte nem is gondolna az ember. Sajnos nem emlékszem, hol olvastam a történetet, amelyben a barátai megkérdeztek valakit, mit tenne, ha hirtelen többszörösére növekedne a jövedelme. „Akkor bizony új barátokat kellene találnom” – felelte a többiek nagy megrökönyödésére, és hozzátette: „Olyan helyekre járhatnék, olyan programjaim lehetnének, amelyekben ti nem tudnátok követni”.

Azt próbálom kifejezni, hogy aki egy nagy lépéssel „megcsinálja a szerencséjét”, annak számítania kell arra, hogy a régi barátai nem mind fogják megtenni ezt a lépést (közülük néhányan talán csak azért, mert nem lesz hozzá bátorságuk… persze úgyis a körülményekre fognak hivatkozni); tehát mindenképpen változik a baráti kör.

Ez nem feltétlenül baj; csak számítanunk kell rá, hogy az a barát, szomszéd, kedves kolléga, akivel mostanában egymásnak panaszkodunk és egymást bátorítjuk, „távoli ismerőssé” fog válni: levelezni fogunk, talán meg is látogat majd az új, külföldi otthonunkban – de már „nem éljük egymás életét”: egyre több lesz az, amiben nem értjük egymást. Ismétlem: ez nem feltétlenül baj; csak számítanunk kell rá.

 

És mi történik, ha kimész, belekezdesz az új életedbe… és nem sikerül?

Először is: ha nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy nem is sikerülhet. A legenda szerint amikor a Wright testvérek a világon elsőként sikeresen szálltak fel motoros repülőgéppel, az nemcsak hogy nem az első próbálkozásuk volt, hanem azon a napon már a harmadik.

Képzeljük el a helyzetet: nem sikerült; aztán megint nem sikerült. Az újságírók már nyilván hazamentek, a gyerekek röhögnek, a család szégyenkezik – és ők befekszenek a sárba a mocskos, olajos motor alá, hogy valamit megigazítsanak… mert egyszer valakinek biztosan sikerülni fog: ennél többet akkor még nem tudhattak.

 

Ne add fel!

Nagyon fontold meg, mielőtt belevágsz! Alaposan tervezz és legyen terved arra az esetre is, ha nem működik a terv! Gondolj meg mindent, amit előre meggondolhatsz! De ha döntöttél és belevágtál: ne add fel!

Persze előfordulhat, hogy mégis fel kell adnod; előfordulhat, hogy kénytelen vagy abbahagyni és hazajönni. Egy rokon betegsége, egy üzleti partner kilépése, egy baleset… sokféle ok lehet, amely megakadályozza a folytatást (abban a pillanatban legalábbis).

Hazajössz, feltehetően nem igazán jó hangulatban – és megszólal a „jóbarátok” kórusa, akik ugye megmondták, akik óva intettek, akik tudták előre, és akik most együttérző arccal (le)sajnálnak, legalábbis amikor veled vannak; és hogy a hátad mögött mint mondanak, azt jobb, ha nem tudod.

De ha megtudod mégis: mondd el nekik Karinthy esetét a kezdő költővel, aki véleményt kért a verseiről. Karinthy nem mondott véleményt, hanem ezt írta neki: legyél mindenképpen büszke, hogy vállaltad! És ha valaki kinevet, és azt mondja, hogy rosszak a verseid, így felelj neki: én legalább költő vagyok, ha rossz költő is; és te?

Ha gúnyolódik veled valaki, nyugodtan nézz szemébe és mondd: én legalább megpróbáltam; és te? Én legalább ezt is megtapasztaltam és ennyivel is több tapasztalatot szereztem; és te? Én már tudom, hogy a falu határán túl milyen a világ az élet mindennapjaiban; és te?

És ne add fel!

Kitűzés a Pinteresten

A webhely használatának folytatásával elfogadom a sütik használatát. Részletek

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás