Nem mintha bárkit is érdekelne az én kreativitásom
Furcsa és nagyon visszásnak tűnik, hogy amikor a szakértő szól hozzá – az még ennél is kevésbé tűnik hasznosítható segítségnek az érdeklődő kívülálló számára. „A művész üres öntözőkanna, amelybe beleömlik az ihlet, és kifolyik belőle az alkotás.”[1] Na, akkor most már tudom. Ha alkotni akarok: beöntök féldeci ihletet, aztán várom, hogy valami kifolyjon belőlem… Vagy: „A kreatív emberek … Ugyanúgy látják a dolgokat, mint mások, ugyanakkor homlokegyenest ellenkezőleg látják a dolgokat, mint mások.”[2] No, ettől már igazán könnyű kitalálnom, hogy mit kell tennem egy-egy adott probléma kreatív megoldásához. „A kreativitás nem csak a művészeteknél van jelen. Az élet minden területén mindannyiunknak szükségünk van a kreativitás valamilyen formájára, függetlenül attól, mit csinálunk.”[3] Hát igen, épp ezért akarom tudni, hogy én magam mit tegyek ennek érdekében! Tudni akarom, noha az alkotókészséget egyáltalán nem mindenki tartja pozitív tulajdonságnak.[4]
Tudni akarom – de nem mások elméleteként, hanem a magam gyakorlataként. Akit a kreativitás nem tudományos kutatás tárgyaként, hanem a kreatív gondolkodás mindennapi módszereként érdekel, az nem elméleteket, de nem is érdekes történeteket akar gyűjteni kreatív emberek furcsa viselkedéséről, hanem valóban az érdekli, hogy hogyan működik maga a kreativitás – de a saját kreativitása, annak a fejlesztése érdekli, nem valaki másé. Attól, hogy tudjuk, hogy egyik alkotó rothadt almát szagolt a saját alkotási folyamata elősegítésére, a másik hideg fürdőt vett és a harmadik fene tudja mit csinált, nem jutunk előbbre.
Persze mégiscsak érdekes, amit maguk az alkotók mondanak és voltaképpen lehet belőle következtetni a tényleges folyamatra; de ezt leginkább az tudja megtenni, aki maga is átélt hasonlót. A kreativitást elvárni attól, akinek a kreativitást el akarjuk magyarázni – ez pedig azt a példát juttatja eszembe, amelyet sokszor idézek: a bezárt láda, amelyben benne van a kulcs.
De legalább magamnak összefoglalom.
A kreatív folyamat, úgy mondják, lélektanilag azonos a feltaláló mérnök, a lírai költő, a kutató tudós, a technikáját csiszolni akaró hegedűművész és az új receptet konstruáló szakács esetében.
Hogy biztos legyen, hogy ugyanarról beszélünk: kreatív folyamatnak a problémamegoldást nevezem: tehát azt, amikor – a feladatmegoldással ellentétben – az ember nem tudja a „hogyan”-t. Hogyan illesszem össze, hogyan fejezzem ki, hogyan találjak rá, hogyan érjem el, hogyan valósítsam meg: a kérdés folytatása mindegy, mert a lényeg a nem ismert „hogyan” keresése.[5]
Nem könnyű, mert amikor problémával szembesülünk, önkéntelenül is a már megismert sémák jutnak eszünkbe, a már megismert hasonló esetek kapcsán.
Nem akarom itt megismételni, amit a modellalkotó és a transzlációs feladatmegoldásról írtam (hogy hogyan juthatunk teljesen téves eredményre azáltal, hogy egy fontosnak vélt kifejezés miatt a feladatot azonos szerkezetűnek látjuk valamelyik korábbival) és azt az írásomat sem, amelyik a kreativitás fázisairól szólt (adatgyűjtés, érlelődés, heuréka, ellenőrzés) és arról, hogy ezeket hogyan éli meg az alkotó.
A kérdés most az, hogy aki önmagában akarja felébreszteni, erősíteni a kreativitást, mit tegyen.
Vannak módszertanok erre is, világhírű szerzőktől, Pólya Györgytől Edward de Bono-ig.[6]
Amit én el tudok mondani, az az, hogy magam mit teszek.
Bele tudom magam lovallni az „érlelődés”-fázisba. Az az a fázis, amikor az ember már sokféle ismeretet összegyűjtött és elkezdi úgy érezni, hogy egyetlen lépésnyire van a megoldástól. Voltál-e már úgy, kedves Olvasó, hogy valami nem jutott eszedbe, pedig „a nyelveden volt”? Amikor tudod, hogy az az utcanév három szótag és Z-vel kezdődik, és szinte hallod az ismerősöd hangját, aki elmondta, de nem jut eszedbe? (Én a Bajvívó utcával voltam így nemrégiben. Három szótag. Ennyit legalább eltaláltam.) Volt már, hogy majdnem ki tudtad mondani, mégis kínlódtál vele?
Rettenetesen rossz érzés – de a kreatív folyamat elkerülhetetlen fázisa.
Én bele tudom lovallni magam, mégpedig olyan intenzíven, hogy rettenetesen nyomasztó – de ez az én számomra már egyáltalán nem „kellemetlen nyomasztás”, hanem inkább olyasmi érzés, mint mondjuk egy felkészült színésznek a premier: persze izgalmas, persze drukkal jár, persze elsülhet rosszul is – de sok ilyen volt már és a többség jól végződött: inkább „kellemesen nyomaszt”, hajt. Ez pontosan a Csíkszentmihályi Mihály által megnevezett flow (amelyet én „áramlat” helyett szívesebben fordítottam volna „sodrás”-nak). Ezzel pedig, hogy belelovallom magamat, a „természetesnél” gyorsabban is ér véget az egész, illetve átmegy a nagyszerű „heuréka”-élménybe.
Az pedig, hogy ezt hogyan idézem elő magamban, nem bonyolult. Fentebb már el is mondtam a „titkát”. Azt próbálom elképzelni – hogy már megvan az eredmény, csak nem emlékszem. Azt próbálom elképzelni, hogy ezt a három oldalt már megírtam egyszer, csak elveszett és most emlékezetből kell rekonstruálnom. Hogyan is volt? Nem, emígy nem lehetett, hanem talán amúgy… és egy idő után már mintha diktálná valaki, olyan magától értetődőnek tűnik, hogy hát persze, abban a holnapi rádióriportban ezt és amazt kérdeztem, a legközelebbi tanítási órámon emezt az ábrát vetítettem ki és ezt az írást, amelynek az alján most, amikor ezeket a szavakat írom, még csak az üres sorok helye van, valamikor korábban már azzal folytattam, hogy… hogy Karinthy talán ezt a lelkiállapotot fejezte ki azzal, hogy „álmomban két macska voltam és játszottam egymással”.[7]
Ez alakult ki „bevált módszerként”, számomra, mostanában. Remélem, hiteles annyira, mint amikor a nagymama a receptjeiről beszél. Tartok viszont attól, hogy ugyanannyira másolhatatlan is – hiszen, akárcsak a nagymama, én is éppen azokat az apró részleteket mulasztom el elmondani, amelyek számomra a leginkább természetesek. Fel sem merül bennem, hogy ezeket is el kellene mondanom, hiszen (számomra) nyilvánvalóak… és ebből lesz az, amikor „mindent a recept szerint csinálunk, de az eredmény valahogyan mégsem olyan”.
Mielőtt azonban befejezném: néhány mondatot megérdemel az is, hogy mit jelent mindez a kreatív ember környezete számára.
Az adatgyűjtés fázisában lévő kreatív ember a tipikus „szórakozott professzor”: mint Newton, aki a legenda szerint a zubogó vízbe dobta a zsebóráját, majd a kezében lévő tojásra meredve töprengeni kezdett, hogy miért is jött a konyhába. Vagy legalábbis: mint Szentgyörgyi Albert, aki ahelyett, hogy jóízűen megette volna a paprikát, a laboratóriumba sietett vele, hogy megnézze, hogyan lehet belőle C-vitamint kivonni – mert mindenről az őt éppen foglalkoztató probléma jutott eszébe. Azt mondják, hogy az ilyen ember olyan a környezete számára, mint egy kisgyermek; de ez nem igaz, hiszen a felelősség szintje egészen más. Ha este 8 körül rájövök, hogy az órák óta tartó rossz közérzetemnek az lehet az oka, hogy még nem reggeliztem és kinyitom a hűtőszekrényt, ahol azonban csak mustár és jégkocka van: ezért senki más nem felelős, ebből semmi baj nem lesz: megoldom. De az ilyen ember nem jelent igazi segítséget a környezete számára.
Az érlelődési fázis: mindannyian voltunk már feszült ember társaságában. Nem kellemes. Még ha titkolni igyekszik is: a feszültség látszik és másokra is átragad.
Az ellenőrzés idején a kreatív ember nem kreatív. Inkább egy pontos és szabálytisztelő adminisztrátorhoz, könyvelőhöz, ügyintézőhöz hasonlít, aki precíz és unalmas munkát végez.
Azt hinnénk, hogy a heuréka-fázis más. Amikor Arkhimédész a felfedezése feletti örömében harsány „Heuréka!” kiáltásokkal meztelenül szaladt végig Siracusa főutcáján[8]: ez az eufória másokra is átragad, a környezet számára is élmény – gondolnánk. Hát… képzeljük magunkat Arkhimédész feleségének a helyébe, amint másnap a piacon észreveszi, hogy furcsán néznek rá az emberek… Vagy amikor a gyermekeinek kiabálták oda a többiek: hé, láttuk tegnap apádat a főutcán, amint ott himbálta… a szakállát!
A mondanivalóm lényege az, hogy aki kreatív személyiséggé akar válni (azaz azt akarja, hogy a személyisége állandó jellegzetessége legyen a kreativitás), az gondoljon arra, hogy ez a környezetének általában nem kellemes.
Ezt leírom még egyszer. Aki kreatív személyiséggé akar válni, gondoljon arra, hogy a kreatív ember írását olvasni, videóját, előadását nézni érdekes lehet és gyakran hasznos is; de munkatársként vele dolgozni nem zavartalan, hiszen bármikor történhet valami, ami a rutint megzavarja; hozzátartozóként vele lenni reggeltől estig, párkapcsolatban reggeltől reggelig pedig hosszabb távon aligha elviselhető.
Befejezésül leírom még egyszer. Az akarjon kreatív személyiséggé válni – aki nagyon szeret egyedül lenni.
[1] https://hu.pinterest.com/pin/697213586039210106/
[2] Frank Barron. Idézi: https://www.citatum.hu/cimke/kreativitas
[3] Ed Catmull. Idézi: https://www.citatum.hu/cimke/kreativitas
[4] A https://hu.wikipedia.org/wiki/Alkot%C3%B3k%C3%A9szs%C3%A9g szócikk például, ha nem is elítélően nyilatkozik a kreativitásról, de legalábbis az önuralom hiányát (is) látja benne… A https://www.nyest.hu/hirek/a-kreativitas-sotet-oldala pedig azt az esetet említi a kreativitás sötét oldalaként, amelyben a feltaláló – ó, borzalom és világvége! – annak ellenére folytatni merészelte a munkáját, hogy a főnökei nem láttak benne fantáziát: micsoda megsértése a céges lojalitásnak! (A találmány később világhírű lett – nyilván csakis azért, mert addigra a Tisztelt Főnökség is felismerte, hogy milyen nagyszerű.) Nem is értem, hogy hogyan tisztelhetjük Semmelweis-t, aki a kéz fertőtlenítésének rendbontó ötletét azután is terjeszteni akarta, hogy orvosi szakmai lapban is megjelent „a szakma véleménye”, miszerint az orvosok úriemberek és egy úriember keze eleve mindig tiszta… Hiába, no: tiszteletlen, rendetlen, rendzavaró népség ezek az alkotók. Úgyhogy legyünk csak óvatosak a kreativitással! Nagyon ajánlom, hogy ezt az írásomat kizárólag az olvassa tovább, aki tovább akarja olvasni! Dixi et salvavi animam meam. (Folyik ám belőlem nemcsak az alkotás, hanem a műveltség is cefetül!) No, ezt akkor megbeszéltük.
[5] Más felfogásokkal talán ellentétben: tehát nem nevezek kreativitásnak mindent, ami a szokásos vagy az ismert tevékenységtől, módszertől eltér. Aki pusztán azért, hogy „valami mást” csináljon, a szájába vagy a lábujjai közé veszi az ecsetet és úgy fest képeket: ez az én szememben nem kreativitás, hanem idétlen és öncélú bolondozás. Viszont a legnagyobb tisztelettel beszélek a Szájjal és Lábbal Festő Művészek Világszövetségéről, ahol olyan emberek vannak, akik a testi korlátozottságaik miatt nem tudnak kézzel festeni – ezért megtanulták a szájukkal, a lábujjaikkal tartani az ecsetet. Ők tehát valamit megoldanak ezzel, azt üzenve mindenkinek, hogy az ember megtalálhatja a céljához vezető módszereket akkor is, ha a „szokásosak” bármi okból nem állnak a rendelkezésére.
[6] Pólya György „A gondolkodás iskolája” és „A problémamegoldás iskolája” címeken írt erről. Edward de Bono pedig több könyvében is ismertei a módszerét: nekem a „Tanítsd gondolkodni a gyermeked” a kedvencem, de a lényeg mindegyikben ugyanaz.
[7] Karinthy Frigyes: Ötórai záróra in: Viccelnek velem: http://mek.niif.hu/00700/00720/00720.htm
[8] Nem bizonyított történet: Vitruvius írásában jelenik meg első ízben, bő két évszázaddal Arkhimédész kora után.
