Köszönöm szépen.

Ez volt a mondanivalóm; a többi csak magyarázat és szemléltetés.

Tanár vagyok: a világ két legszebb tantárgyának a tanára: ezek a matematika és a fizika. Amikor ezt elmondom, a hallgatóság mosolyogni szokott – nyilván azért, mert nekik is ezek voltak a kedvenc tantárgyaik.

Egyszerű világban élek: amit mondok, annak az érvényessége nem az emberek tetszésén múlik, nem is divaton, népszerűségen, és semmiféle szavazaton, pontszámon, bizottságok vagy zsűrik döntésén sem. Véleménykülönbség esetén nem kell tudnom, hogy akivel vitatkozom, az mennyi idős, milyen beosztású, milyen tekintélyű potentát vagy véleményvezér, kinek kicsodája. Ha nem hisz a gravitációban, végezzen el egy számítást és mérjen utána, vagy dobjon fel egy téglát és álljon alá: így vagy úgy, a fejtörés meg fogja győzni. (Elnézést az idétlen szóviccért.)

Véleményeket persze el lehet hallgattatni, de amikor 1600-ban Rómában a Virágok terén a máglya égett Giordano Bruno alatt, a csillagok – ahogyan ő nevezte: az idegen Napok – ugyanúgy mozogtak és körülöttük ugyanúgy keringtek a Bruno által megsejtett bolygók, mint háromszáz-valahány évvel később, amikor az egykori máglya helyén szobrot emeltek Bruno emlékére.

Vannak persze itt is tekintély-érvek. A kedvencem az, amikor Semmelweis-t azzal támadták (komolyan!), hogy az orvosok úriemberek és hogyan meri feltételezni, hogy egy úriember keze nem mindig tiszta… de végül a mérési eredmények döntöttek.

Szavazhat egy bizottság arról, hogy ki kap meg valami díjat, de a vízbe mártott test súlyvesztesége nem bizottsági szavazás és nem erőviszonyok kérdése: a legnagyobb tengeri flottával rendelkező hatalmak sem érhetik el, hogy például az ő érdekeiknek megfelelően ez a súlyveszteség nagyobb legyen. Semmiféle diktátor nem írhatja elő az oktatás egyszerűsítése céljából azt sem, hogy a víz ezentúl száz helyett kilencven fokon forrjon, mert a derékszög is kilencven fok. Be lehet vezetni hatalmi szóval az új-fokot, ahol száz fok a derékszög – de ez a tényeken éppen úgy nem változtat, mint ahogyan nem fázunk télen másképp attól, ha a hőmérsékletet más beosztású hőmérővel mérjük.

Folytonos a vita, hogy mi tudomány és mi nem: mintha a mindenkori tudósok elfelejtkeznének arról, hogy az ő szakterületük is – bármelyik szakterület – a korábbi vélekedéseket kétségbevonó, nagy eséllyel áltudománynak tartott rebellióként indult. (Ezt próbáltam laikusok számára szemléletessé tenni egyik blogbejegyzésben¹.)

De ez még mindig egyszerűbb világ, mint a művészeké. Amit én érzek, amikor mondjuk egy telefonos távgyógyító tudósnak nevezi magát, semmiség lehet ahhoz képest, mint amikor egy költő vagy zeneszerző meglátja a cirkuszi plakáton azt a szót, hogy „erőművész”.

A „művész” ugyanis egészen mást jelent, még az én számomra is, aki ezt a kulturális szakadék túlpartjáról csodálom.

Műszaki végzettségű szülők árnyékában nőttem fel. Néhai édesanyám a nyugdíjas évtizedeiben novellákat írt: emlékeit, megtörtént eseteket írt le remek stílusérzékkel. Néhai édesapám egy időben fém-kisplasztikákat készített: néhány még az akkori „hivatalos minősítésen” is megfelelt. Ennek ellenére a művészetnek otthon alapvetően nem volt igazán sok becsülete. A szépséget a funkcionalitás jelentette. Édesapám mindig azt akarta, hogy én is műszaki pályára menjek, mert az az, aminek van látható, a szó szoros értelmében megfogható eredménye. „Ha megtervezel egy kilincset, amelyik jobban illeszkedik az ember kezébe, mint a korábbiak, akkor mindenki tudni fogja, hogy te tervezed a legjobb kilincseket” – ez volt a kedvenc példája. Máig emlékszem édesanyám nagy megdöbbenésére is, amikor egy festő egy interjúban elmondta, hogy valami disszonáns elem (vagy talán egy hiba) volt egyik festményén, és ezért festett oda egy sajtot, hogy eltakarja. Miért pont azt? Eszerint akármit is festhetett volna, ami épp eszébejut, és akkor az a művészet? Édesanyám nem értette – és én sem értettem. Már-már felháborodva olvastam, hogy Beethoven, amikor a Pastorale (a VI. szimfónia) céljáról, mondanivalójáról kérdezték, azt felelte: semmi cél, semmi mondanivaló: egy hangulatot akart kifejezni. A fenébe, gondoltam: emberek ebből megélnek, hogy „kifejezik a hangulatukat”, ahelyett, hogy valami értelmeset csinálnának: igazságtalan a világ.

Aztán, évtizednyi időkkel később, láttam, hogy a két kicsi fiam mennyire másképpen gondolkodik. Amikor egyszer-egyszer meséltem erről, akkor azzal a példával szemléltettem, hogy ha a szomszéd házba csapna a villám és megkérdezném őket, hogy mi történt, az idősebbik elmondaná, hogy villámcsapás volt, hogy mekkorát dördült, hogy kigyulladt-e a tető, hogy kiszaladtak-e az emberek és így tovább. Ha a fiatalabb fiamat kérdeztem volna, hogy mi történt, ezt mondta volna: úgy megijedtem… és az érzéseit mesélte volna el.

Melyikük beszámolója lett volna hitelesebb? Mindkettőjük beszámolója hiteles lett volna – mert nem az történt, hogy a kérdésre annyira eltérő válaszokat adtak, hogy közülük csak az egyik lehetett volna helyes, hanem az ő számukra már a kérdés sem volt ugyanaz.

Azután egyszer a rádióban hallottam egy ismertetést: nem jegyeztem meg, hogy az olasz reneszánsz melyik festőjéről volt szó, mert akkor nem érdekelt a dolog annyira: sokkal később értettem meg a tanulságát. Egy művészettörténész mesélte, hogy milyen fantasztikusan érdekes, hogy egy kép, amelyen olyan furcsán elmosódott kontúrok vannak, egy meghatározott távolságból, meghatározott pontból nézve hirtelen élessé és plasztikussá válik, mintha kiemelkedne a vászonból. Ő ebből semmi következtetést nem vont le, csak elmondta, mint különlegességet, hogy nicsak, az a festő miféle furcsaságot csinált.

És bennem egyszercsak összeálltak az ismeret-szilánkok: hoppá, hát ez a művész nem azt akarta megfesteni, hogy pontosan milyen látvány van a szeme előtt – hanem azt akarta, hogy a nézőnek ugyanaz az élménye, ugyanaz az érzése legyen, mint neki. Ha ő, az adott pontból, az adott távolságból homályosnak látta a tárgy egyes kontúrjait, akkor olyannak is ábrázolta őket – ezért ha én állok a kép előtt, akkor ugyanúgy fogom érezni, mintha magát az eredeti tárgyat szemlélném az adott pontból, az adott távolságból. És amikor Beethoven azt mondja, hogy egy hangulatot akart kifejezni, akkor valójában nem csupán kifejezni akarta, elkiabálni a nagyvilágba, hanem azt kereste, hogy vajon milyen zene kelti ugyanazt a hangulatot. Csak ezt esetleg nem tudta így megfogalmazva elmondani – éppen azért, mert ő nem szavakban és közlésekben gondolkodott, hanem zenében és hangulatokban.

Ha tőlem, kockafejű matek-fizikatanártól megkérdezik, hogy milyen Lujza, akkor készítek egy háromdimenziós holografikus fényképet, megmutatom és azt mondom: ilyen. Arrafelé jön Picasso. Ránéz Lujzára, és jellegzetes bizsergéssel járó hormonális folyamatokat tapasztal. Én ezekre talán ezúttal oda sem figyelek, mert most éppen nem ez volt a kérdés, hanem hogy Lujza milyen. Picassót azonban éppen az érdekli, hogy mi is az, amitől neki bizsereg – mert ő nem a megfigyelés külső tárgyát akarja felderíteni, hanem önmaga érzéseit, élményeit, benyomásait. Vajon talán attól van-e ez a hatás, hogy Lujzának ilyen szeme van, és a pulóvere ilyen ívekben domborodik? Próbáljuk ki, mondja Picasso, és lefesti Lujzát szögletes domborulatokkal és a háta közepén lévő szemmel. Aztán ránéz a képre, de nem azt figyeli, hogy annak az arányai matematikailag megfelelnek-e Lujza arányainak, hanem: vajon érzi-e ugyanazt a bizsergést, mint amikor Lujzára néz. Ha a kép ugyanazt az érzést váltja ki, mint Lujza: lehet-e kétséges, hogy a kép Lujzát ábrázolja? Ha Beethoven hatodik szimfóniája közben önkéntelenül úgy szívom tele a tüdőmet otthon a lakásomban is, mint ha a napsütötte réten lennék: lehet-e kétséges, hogy a szimfónia valóban kifejezi az adott helyzet hangulatát, és ezzel velem, aki csak hallgatom, a saját élmény és tapasztalat erejével tudatja, hogy milyen érzéseket is kelt az a rét?

Ha soha réten nem jártam, de meghallgatom a hatodik szimfóniát: tudni fogom, hogy milyen érzéseket kelt a rét, amikor süt a nap, és milyeneket, amikor jön a vihar.

Ha soha féltékeny nem voltam, de elolvasom vagy megnézem az Otellót: tudni fogom, milyen érzéseket kelt a féltékenység, amikor kialakul, és milyeneket, amikor gyilkol.

Hálás vagyok a művészeknek, mert az ő jóvoltukból most már – anélkül, hogy magam is megéltem, megtapasztaltam volna – fel fogom ismerni, amikor közeledik a vihar és amikor kialakul a féltékenység. Fel fogom ismerni, mert a helyzetet ugyan nem éltem meg és nem tapasztaltam meg, de azt az érzést igen, amelyik akkor fogott el, amikor a zene azt fejezte ki, hogy közeledik a vihar, és amikor a színdarab azt fejezte ki, hogy kialakul a féltékenység. Megtapasztaltam ezeket az érzéseket: most már fel fogok figyelni rájuk. A többi pedig az én dolgom.

Hálás vagyok a művészeknek, mert olyan folyamatokat is érzékelnek, amilyeneket én nem érzékelek; olyan jelekre is felfigyelnek, amelyek engem nem zökkentenének ki a holografikus fényképeim világából; olyan összefüggésekre is ráéreznek, amelyeket én csak sokára ismernék fel, ha felismerném egyáltalán. Ez pedig azt jelenti, hogy érzékenyebbek, mint én: helyettem is érzékenyek. Márpedig aki érzékenyebb, az sérülékenyebb is – a művészek ezt a sérülékenységet énhelyettem, énértem is vállalják.

Nem hiszem, hogy ezt emberbaráti segítőkészségből tennék. Sokkal valószínűbbnek tartom, hogy arról van szó, amire Ady Endre azt mondja, hogy „jaj, nem tudok így maradni”². Az én gondolkodásom számára egyébként sokkal tisztább és érthetőbb, ahogyan Karinthy Frigyes ezt kifejezi (elnézést a hosszú idézetért):

Mert értse meg végre a laikus és hozzá nem értő (bármily nehezére esik) – a szellemmel született lélek számára a művészet nem azt jelenti, hogy az illető szereti a szép verseket, zenét, drámát, képet, szobrot, s hogy „effélét csinálni maga is próbálgat” olyanféleképpen, mint ahogy a közönséges ember a szép nőket szereti, vagy a jó ételt, vagy a jó életet, vagy a lovakat, vagy a gyerekeket, vagy a szép időt.

A szellemmel született ember (s bizonyára maga a művész is) nem ilyen kényelmes viszonyban van a művészettel.

A laikus ezen csodálkozni fog, és mégis, esküszöm neki, hogy például voltak és vannak valódi, nagy művészek, akik egyáltalán nem is szeretik a művészetet.

Csakúgy, mint ahogy az ember esetleg nem szereti a saját lábát vagy kezét, vagy arcát, vagy még inkább valami belső részét, a szívét, vagy az agyvelejét, ha az fájdalmat okoz neki.

Nem szereti, szeretne helyette valami egyebet – de mit tegyen? Ezt a szívet és ezt az agyvelőt kapta, kénytelen ezzel gondolkodni és dobogni, ezzel a túldimenzionált agyvelővel és szívvel, ami csak úgy tud dobogni és érezni, ha akkorát dobog és érez, hogy fáj.

De mint ahogy merőben helytelen volna azt mondani, hogy a költő azért költő, mert szereti a szép verseket (voltak nagy költők, akik egyáltalán nem is szerették) – éppolyan helytelen és felületes dolog úgy képzelni el a Szellem és Hozzáértés emberét, hogy ez a szellem és hozzáértés nála valami külön ajándék, amit ha például elveszít vagy nem használhat, egyszerűen megszűnik szellem és hozzáértő lenni, és éli tovább a közönséges emberek életét.

Sajnos, ez nem ilyen egyszerű.

Szellem és hozzáértés, sajnos, nem azt jelenti, hogy lehetek gondolkodó és ítélő, hanem azt, hogy kénytelen vagyok gondolkodó és ítélő lenni akkor is, mikor a gondolat tulajdonképpen életem tükrét mutatja a gondolat tárgyában, s az ítélet marasztaló számomra.³

Eddig az idézet. És amikor egyszer a fiatalabb fiam megkérdezte, hogy milyen érzés, lelkiállapot lehet, amikor az ember verset ír, akkor – magam is meglepődve a saját önkéntelen válaszomon – azt feleltem neki: amikor már jobban fájna, ha nem írná meg.

Köszönöm tehát a művészeknek, hogy ezt – akár tudatos szándékkal, akár anélkül – felvállalják, művelik, helyettem is, énértem is. Viszonozni csak azzal tudom, hogy én pedig a magam gondolkodásának minden unalmas aprólékosságával őhelyettük is végiggondolom és megmérem, leírom és lefényképezem, hogy a vízbe mártott test valóban így viselkedik, az idegen Napok körül keringő bolygók pedig amúgy; és hálás vagyok a művészeknek, mert a máglya tüze még mindig kevésbé rettenetes kívül néhány percre, mint belül az egész életen keresztül.

A “Köszönet a művészeknek” a szerző előadásában elhangzott a Rádió Bézs és a Civil Rádió közös “Szia, Tanár Úr!” sorozatában, az “Ami a gép-korszakban is emberi marad” című műsorban, 39’46”-től. A Karinthy-idézetet Galkó Balázs színművész olvasta fel.