Írtam már korábban Lumina (fiatalabb fiam és menyasszonya kutyája) zseniális újításáról, amely számos labdajáték megreformálására alkalmas. Most is a labda van a történet (és Lumina érdeklődése) középpontjában.

Nem nagyon ritkán, nem nagyon gyakran Lumina egy hatalmas udvarral rendelkező háznál vendégeskedik. Az udvarban csirkék és nyulak is vannak: ez nagy mulatság forrása lehet – de sajnos labdázni egyikük sem tud.

Lumina tehát, amikor játszótársra vágyik, cselhez folyamodik.

Odamegy a rácsos kapuhoz és átlöki a labdáját a kapu túloldalára. Miután a csalit így előkészítette, türelmesen várakozik: mikor jön arra valaki.

A „mikor” persze idővel bekövetkezik. Valaki közeleg.

Látja ám, hogy ott szomorkodik egy kutya a kapunál, a kapun túl lévő pici labdát nézve. Nyilvánvalónak látszik a helyzet: a szegény kutya biztosan véletlenül odagurította a labdáját és nem éri el.

A legtöbb ember ilyenkor visszapöcköli vagy visszadobja a labdát. Mi is így tennénk, nem?

Lumina melankóliája azonnal elmúlik: lelkesen elkapja a labdát – majd ismét áttuszkolja a kapun.

Ez a katartikus megvilágosodás pillanata… amikor a Valaki rájön, hogy átejtették.

Node vajon érte-e valami kár? Nem. Vajon kell-e magát restellnie? Nem. Sőt: ehelyett jót mosolyoghat a kutya rafinériáján; és ha akar, továbbmegy – ha pedig ráér, akkor pár percig még pöckölgetheti-dobálgathatja a labdát.

Lumina pedig elégedett: toborzott magának egy játszótársat! Nem is akárhogyan: az arrajárók egyikét (minimális és kockázatmentes befektetéssel) bevonta egy együttműködésbe. Mire kiderül, hogy ez együttműködés, addigra az illető már bevonódott! Most már az igényelne külön döntést, hogy leállítsa, hogy kiszálljon belőle. Márpedig amilyen nehezen dönti el az ember a bekapcsolódást, ugyanolyan nehezen dönti el a folyamat megszakítását is.

Nem először érzem úgy, hogy volna mit tanulnom Luminától!

Lumina az ifjabb fiam és menyasszonya kutyája. Számos vagyontárgyainak legértékesebbike egy labda: ennek értéke a használat élvezetéből fakad.

A labda használatbavétele oly módon történik, hogy valaki a labdát eldobja az udvarban; ekkor Lumina odaszalad, megkeresi a labdát, majd a szájában tartva odaviszi ahhoz, aki eldobta. Ott leteszi, hátrál néhány lépésnyit és feszülten figyel – ezzel pedig a ciklus újraindul.

Lumina azonban nagyszerű és tanulságos módon reformálta meg a játékot.

Megkereste és odavitte a labdát, le is tette – de nem engedte el! Ezután, ahogy szokott, hátrált pár lépésnyit, figyelő testhelyzetet vett fel és várakozott.

Szájában a labdával.

Zseniális, nem? A labdát nem kell keresni, nem kell utána szaladni: máris ott van, ahová kerülnie kell. Ahogyan az informatikában is alapszabály, hogy a dolgokat (az informatika esetében: az adatokat) nem aszerint kell tárolni, elhelyezni, hogy honnan érkeznek, hanem hogy hol lesz szükség rájuk, hová kell kerülniük: Lumina nyilván erre gondolt, amikor a labdát a szájában tartotta. (Azóta nem találkoztam vele: nem tudtam megkérdezni tőle.)

Belegondolni is szédítő, milyen nagyszerű perspektíva ez a labdajátékok kapkodó, kiszámíthatatlan világában. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha például a futballkapus kirúgás helyett egyszerűen a szájába venné a labdát! Nem kellene állandóan figyelnie, hogy merrefelé folyik a játék, nem kellene ugrálnia a labda után, amikor is csak kimelegszik és még meg is fázhat. Ehelyett esetleg vihetne magának egy kis sámlit: ott üldögélne a kapuban, szájában a labdával… a többiek meg rohangászhatnának kedvükre fel és alá, ahogyan szoktak. Ha elfáradnak, lepihenhetnének a fűre; ha hajtja őket a játékszenvedély, elővehetnének egy sakktáblát… aztán mindannyian kicsomagolhatnák az elemózsiájukat, ha már ilyen szépen leheveredtek a fűben… (Kivéve a kapust, aki nem elemózsiázhatna, hiszen, ugye, neki ott volna a szájában a labda.)

Csodálom, hogy ez Luminán kívül még senkinek nem jutott eszébe.