Üdvözöllek, kedves ismeretlen Olvasóm, akivel valószínűleg azonos gondolatokon gyötrődünk, és akit most tulajdonképpen abba is beavatok, ami az én számomra is álmatlan éjszakákat hozott. Dőlj hátra, vegyél mély lélegzetet, és kérlek: gyere velem ebben a gondolati kalandozásban. Amit írok, nem „örök igazság” és nem tanács, hanem a magam kérdései és a magam válaszai. Olvasd el, fontold meg, és aztán dönts a magad hasznára, a magad kockázatára – biztonságosan és magabiztosan!
„A nagy világon e kívül Nincsen számodra hely; Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell” – mondja a Szózat. Eszerint az, aki külföldre költözik ezzel hűtlen lett a hazájához?
A magyar idézet után a magyar olvasótól kérdezem: hazaáruló volt-e Rákóczi, amikor emigrált, látva, hogy az általa képviselt ügy megbukott, és nem akart az „aktuálisan győztes ügy” szolgálatába állni?
Hazaáruló volt-e Kossuth, amikor külföldön járta az országot, az általa képviselt, de akkor Magyarországon üldözött gondolatokat népszerűsítve?
Nem jogos-e „legnagyobb magyar”-ként tisztelni Széchenyi Istvánt, aki jobban tudott németül, mint magyarul, életének jelentős hányadát külföldön töltötte – és gondolatokat, terveket, itthon újdonságnak számító felfogást hozott haza? És ha lakóhelyéül végképp a külföldet választotta volna: talán most, az elmúlt évek új nagy népvándorlását tekintve, elgondolkodhatunk: vajon az volt-e az igazi hazafi, aki annak idején ottmaradt Etelközben?
Hadd írjak most két, már elhunyt sportemberről, nagy tisztelettel, de teljes nyíltsággal.
Egyikük pillanatig sem titkolta, hogy a sportteljesítményét a fizetéstől teszi függővé: erről közismert legendák szólnak. Amikor alkalma nyílt, külföldre ment és ott csinált karriert. Haza akkor jött, amikor a sportpályafutása már véget ért; itthon már semmi érdemi sport-tevékenységet nem végzett.
A másik még akkor sem hagyta el Magyarországot, amikor egy kicsinyes adminisztratív döntés abban gátolta meg, hogy élete legnagyobb versenyén részt vegyen. Egész aktív életében a hazai utánpótlás-nevelésben tevékenykedett.
Két kérdésem van. Melyikük tevékenységének lett nagyobb hatása Magyarország ismertségében: Puskás Ferencé vagy Papp Lászlóé? És egy még kellemetlenebb kérdés: melyiküket becsülte meg Magyarország több elismeréssel, róla elnevezett több és jelentősebb létesítménnyel?
Senkit nem akarok semmire rábeszélni; csak azt sem akarom, hogy bárkit tévhitek vagy félreértett értékek tartsanak vissza. A hazát szolgálni, az otthon élőket segíteni, magyarnak maradni nemcsak otthon lehet.
Ami mégis fájhat
Nem, most nem a Duna-Tisza és a Balaton, a nyelv és a pesti viccek, vagy a csülkös bableves és a Túró Rudi hiányáról lesz szó. Nem is az otthon maradt rokonokról és a gyermekkor feledésbe merülő színtereiről.
Változás várható még valamiben, amit eleinte nem is gondolna az ember. Sajnos nem emlékszem, hol olvastam a történetet, amelyben a barátai megkérdeztek valakit, mit tenne, ha hirtelen többszörösére növekedne a jövedelme. „Akkor bizony új barátokat kellene találnom” – felelte a többiek nagy megrökönyödésére, és hozzátette: „Olyan helyekre járhatnék, olyan programjaim lehetnének, amelyekben ti nem tudnátok követni”.
Azt próbálom kifejezni, hogy aki egy nagy lépéssel „megcsinálja a szerencséjét”, annak számítania kell arra, hogy a régi barátai nem mind fogják megtenni ezt a lépést (közülük néhányan talán csak azért, mert nem lesz hozzá bátorságuk… persze úgyis a körülményekre fognak hivatkozni); tehát mindenképpen változik a baráti kör.
Ez nem feltétlenül baj; csak számítanunk kell rá, hogy az a barát, szomszéd, kedves kolléga, akivel mostanában egymásnak panaszkodunk és egymást bátorítjuk, „távoli ismerőssé” fog válni: levelezni fogunk, talán meg is látogat majd az új, külföldi otthonunkban – de már „nem éljük egymás életét”: egyre több lesz az, amiben nem értjük egymást. Ismétlem: ez nem feltétlenül baj; csak számítanunk kell rá.
És mi történik, ha kimész, belekezdesz az új életedbe… és nem sikerül?
Először is: ha nem sikerül, az nem azt jelenti, hogy nem is sikerülhet. A legenda szerint amikor a Wright testvérek a világon elsőként sikeresen szálltak fel motoros repülőgéppel, az nemcsak hogy nem az első próbálkozásuk volt, hanem azon a napon már a harmadik.
Képzeljük el a helyzetet: nem sikerült; aztán megint nem sikerült. Az újságírók már nyilván hazamentek, a gyerekek röhögnek, a család szégyenkezik – és ők befekszenek a sárba a mocskos, olajos motor alá, hogy valamit megigazítsanak… mert egyszer valakinek biztosan sikerülni fog: ennél többet akkor még nem tudhattak.
Ne add fel!
Nagyon fontold meg, mielőtt belevágsz! Alaposan tervezz és legyen terved arra az esetre is, ha nem működik a terv! Gondolj meg mindent, amit előre meggondolhatsz! De ha döntöttél és belevágtál: ne add fel!
Persze előfordulhat, hogy mégis fel kell adnod; előfordulhat, hogy kénytelen vagy abbahagyni és hazajönni. Egy rokon betegsége, egy üzleti partner kilépése, egy baleset… sokféle ok lehet, amely megakadályozza a folytatást (abban a pillanatban legalábbis).
Hazajössz, feltehetően nem igazán jó hangulatban – és megszólal a „jóbarátok” kórusa, akik ugye megmondták, akik óva intettek, akik tudták előre, és akik most együttérző arccal (le)sajnálnak, legalábbis amikor veled vannak; és hogy a hátad mögött mint mondanak, azt jobb, ha nem tudod.
De ha megtudod mégis: mondd el nekik Karinthy esetét a kezdő költővel, aki véleményt kért a verseiről. Karinthy nem mondott véleményt, hanem ezt írta neki: legyél mindenképpen büszke, hogy vállaltad! És ha valaki kinevet, és azt mondja, hogy rosszak a verseid, így felelj neki: én legalább költő vagyok, ha rossz költő is; és te?
Ha gúnyolódik veled valaki, nyugodtan nézz szemébe és mondd: én legalább megpróbáltam; és te? Én legalább ezt is megtapasztaltam és ennyivel is több tapasztalatot szereztem; és te? Én már tudom, hogy a falu határán túl milyen a világ az élet mindennapjaiban; és te?
És ne add fel!
